Részlet Kristen Andrews S.P.#7 munkacímű regényének készülő kéziratából

Lulu - akinek nyugalmát rojtosra szaggatta a társaság jelenléte - remegő kézzel mérte ki a négy centi whiskyt, és apró szemeivel idegesen követte az asztalhoz sétáló Brandont. Felsűrűsödött a kocsma levegője, szép lassan megszűntek a biliárdgolyók koccanásai, és legtöbben elszivárogtak az ivóból. Láthatatlan vészharangok kongtak a pult körül. Johnny Cash az isteni megtorlásról énekelt a zenegépből, amikor Brandon lerakta Scott elé a whiskyt. Hamill emberei hármas társaságokba verődve ülték körbe az asztalokat, és nem is próbáltak elvegyülni. Meredten nézték a párost.

- Én sört kértem - mondta Scott.

- Az nem illik komoly férfiak tárgyalásához. A sör csak tompít, és a disznót hozza elő belőlünk. A whisky elegáns. Adjuk meg a módját, Scott. - Azzal Brandon helyet foglalt a detektívvel szemben.

Scott ellenszenvesen figyelte a férfit. Kibújt kesztyűjéből, és megragadta a whiskys poharat. Belekortyolt, majd körözni kezdett vele az asztallap fölött. Csilingelve koccantak a jégkockák a pohár oldalához.

- Szóval valami végső leszámolás-féleséget akarsz köztünk? Pisztolypárbajt egy deres mezőn, mint a romantikus regényekben?

- Úgy tisztességes.

- Tisztesség - horkant fel Scott. - Hol volt benned tisztesség, amikor szétzúztad Harper fejét?

- Elismerem - bólintott szomorkásan Brandon -, hogy az személyes volt. Megérdemled az esélyt a bosszúra, és én ezt most felkínálom neked.

Scottban forrongtak az indulatok. Ez így nem tetszett neki. Brandon játszik vele, és nyerni akar. Hajlandó a saját halálát is úgy használni, hogy keresztbetehessen neki. Tisztességgel jön, és még ő keresi fel Scottot, hogy méltósággal, egy megajánlott párbajban lelhesse halálát. Így Scott ölhet, de az erkölcsi győzelem Brandoné marad. Nem.

- És mi rá a garancia, hogy nem csődítem a párbaj helyszínére a rendőrséget, hogy bevigyenek téged? Nekem az is elégtétel lenne.

- Nem - ellenkezett magabiztosan Brandon. - Nem lenne elégtétel, és ezt te is tudod. Valamit csúnyán megtörtem benned az évek folyamán, és amikor megöltem Harpert, azzal végleg kirúgtam a meggyengült tartóoszlopot az ideáid csarnokában. Nem bírnál aludni, ha tudnád, hogy élek. Talán eleinte elhinnéd, hogy ennyi is elég neked, de telnének a hetek, jönnének a hónapok, és az éjszakáid álmatlanná, a nappalaid sivárrá válnának. Én már végérvényesen megbélyegeztem az életedet. A legtöbb, amit kihozhatsz belőle, a halálom. - Brandon is kortyolt egyet a whiskyből, elégedetten cuppantott, majd így folytatta: - És különben is, ott lesznek az embereim. Ők! - mutatott körbe a helyiségen. - Ha jönnek a rendőrök, lövöldözni kezdenek. Emberek fognak meghalni. Ne rángassunk bele másokat is. Legyen ez a mi ügyünk.

- És ha itt és most megöllek? Mi veszítenivalóm lenne?

- Akkor te is meghalsz. Ha így ölsz meg, az embereim szitává lőnek. Megérné?

Scott rákönyökölt bal karjára, és elmélázva simogatta ujjaival az állát.

Ám asztal alatti jobb keze - melyről Brandon azt hitte, Scott az ölébe fektetve pihentetni - apró mozdulatot tett, és a feszült csendben mindenki jól hallotta azt a kis kattanást, ami az elsütőszerkezet felhúzásával jár.

Brandon szemei döbbenten elkerekedtek.

*

MOST!, mantrázta Kristen. Eljött az idő, most kell megírni Scott halálát.

A kurzor azonban egyhelyben villogott a képernyőn, és Kristen vacillált.

Nem, nem most. Malorie bármelyik pillanatban visszaérhet, és akkor kizökkentené őt. Ebbe a jelenetbe bele kell mélyülnie.

És különben is, gondolta Kristen, nem leszek olyan szemét, hogy a születésnapomon nyírom ki Scottot.

Kapsz még egy napot, te fojtogató kurafi.

Elmentette a dokumentumot, és megnyitotta a privát emailfiókját. Lassan elkezdtek szivárogni a születésnapi emailek. Kristen unottan nyitotta meg a legfelsőt (Boldog szülinapot, Kristen, remélem, még sokat megélsz haha! B.), amikor csakugyan nyílt a bejárati ajtó.

- Megjöttem! - kiáltott Malorie a küszöbről. - Készen állsz tortát sütni?

- Csináljuk - nyújtózott nagyot Kristen. - Mára úgyis elég volt az írásból. Képzeld, pont eljutottam oda, hogy Scott megh... Mi a fene? - hallgatott el váratlanul, ahogy közeledő karmok kopogtak a parkettán, és megérkezett a szobába Max, vidám vakkantással köszöntve az írónőt. - Max? Vanessa?

A lány is megjelent a kutya mögött, és hatalmas vigyorral ejtette le sporttáskáját, hogy anyja nyakába boruljon.

- Hát ti hogy kerültök ide? Malorie, te tudtál erről?

- Boldog szülinapot, anyu! - hajtotta a fejét édesanyja mellkasára Vanessa.

Max farka lelkesen csapkodta a két nő derekát, miközben szaglászó orral körbejárta őket.

*

Hagyjuk is őket hármasban (elnézést, Max! négyesben) egy fél napra, hadd élvezzék a családi születésnapozást.

Vanessa szorgosan munkához látott, krémsajtos répatortát készített. Kristent már az elején leültették, hogy a szülinapján ne ugráljon. Felbontottak egy üveg bort, és a két anya elszopogatott egy-egy pohárral, míg Vanessa a tortát sütötte. Közben azért neki is öntöttek egy kevéske bort, hogy szabad másodperceiben kortyolhasson egyet.

Max elfeküdt a parkettán, csak időnként emelte fel a fejét a fülét hegyezve, és egyszer a bejárati ajtó felé morgott (biztosan a vadállatokat hallja, szűrte le Kristen), de egyébként ő is nyugiban hallgatta a tortasütés és a beszélgetés békés, andalító moraját.

Már este van, amikor újból csatlakozunk hozzájuk. Max a fal mellett alszik, hatalmas oldala lomhán emelkedik és süllyed hortyogós légzésének ütemére. A korábban megbontott bor helyett éppen új üveget nyitnak, amikor Vanessa az ajándékozás vizére akarja terelni az este hajóját.

- Jól hallottam, az új regény végéhez közelítesz? Nemsokára fogod a töltőtollad, és szignózod az utószót?

- Talán még egy hét. Karácsonyra biztosan kész leszek az első változattal.

- És már...? - kérdezte Vanessa, majd elhúzta mutatóujját a torka előtt.

- Nem, Scott még él. Éppen meghalt volna, amikor befejeztem az írást. Gondoltam, ne a szülinapomon. Na meg amúgy is megérkeztetek.

- És hogyan hal meg? - kerekedtek ki kíváncsian Vanessa szemei.

- Az asztal alatt lelövi Brandont, mire Brandon emberei megölik. Hasonló a Becstelen brigantyk kocsmajelenetéhez. Kontextusban nem annyira béna, mint amilyennek hangzik - mentegetőzött.

- És hogy érzed magad miatta? Anyu mondta, hogy felemás érzéseid vannak - bökött Malorie felé.

- Félek, de várom. Teher már ez a történet, és szeretnék mással foglalkozni. De nem tudom, készen állok-e a visszajelzésekre. Már Scott halálának a feltételezésétől is sokan indulatosak.

- És amiatt is aggódik - toldotta Malorie -, hogy hiába kezd új történetekbe, az emberek örökké a Palin-könyvek írójaként fognak beszélni róla.

Kristen félrehúzott ajkakkal bólintott.

- Szerintem - kezdte Vanessa -, ez egyáltalán nem baj. A Palin-könyvek jók. Az emberek szeretik, én is szeretem, és büszke lehetsz rájuk. Ráadásul ezután már nem kell dolgoznod rajtuk. Azt csinálsz majd, amit akarsz. Ha továbbra is Palin-írónak tartanak, hát tartsanak. Szép jelvény, én büszkén hordanám.

- Talán igazad van - álmélkodott Kristen ráncolt homlokkal. - A félelmeim miatt ebbe még így nem is gondoltam bele.

- Élvezed ezt a könyvet? - bökött az asztalon álló, csukott laptop felé Vanessa.

- Nem annyira, mint szeretném. Írni jó, de konkrétan ezt írni inkább munka, mint szórakozás.

- Ez a baj - bólintott Vanessa. - Anya, én írtam és rögzítettem egy számot az ősszel a bandának. Bill énekelte fel, de én játszok a hangszereken, én szereztem a zenét, én kevertem, én vokálozok, és enyém a szöveg. Bill segédkezett kicsit. És annyira, de annyira élveztem az egészet, és tudtam, hogy most azt csinálom, amit szeretek. Az alkotásnak erről kéne szólnia.

- Igen, ez így van - sóhajtott Kristen. - És ez is a terv. Na de! Hadd halljuk most már azt a dalt. Mi a címe?

-Árnyékszörnyek.

- Arról a szörnyről szól, amit kislányként teremtettél abban a szobában? - biccentett nevetve az ajtó felé Kristen.

- Az inspirálta, igen - válaszolta Vanessa, miközben felállt, hogy előhalássza a laptopját.

Max felébredt a mozgásra, felemelte a fejét, majd, amikor konstatálta, hogy semmi érdekes nem történik, visszaejtette a padlóra.

Vanessa lelkes vigyorral indította el az Árnyékszörnyeket a laptopján. Max morgása festette alá a nyitó basszusgitárt, majd megérkeztek a dobgépek is, és végül nyers, rekedtes gitár vette fel a dallamot, ami Kristent apró fejbiccentésekre késztette. Csakugyan a kilencvenes évek ipari metalját idézte a zene, és külön hangulatot adott neki az otthon készült és kevert felvétel homályos, tompító háttérzizegése. Kristent a White Zombie Thunder Kiss '65-jára emlékeztette a dal, és őszintén tetszett neki. (Malorie inkább csak értékelte. Kristenhez közelebb állt ez a fajta zenei stílus.)

A refrénben nagyszerű harmóniában volt Bill énekhangja Vanessa vokáljával. A dal nyers hangzása és fogós ritmusa ontotta magából az energiát. Kristen biztos volt benne, hogy az előző századi MTV imádta volna az Árnyékszörnyeket.

- Hogy tetszett? - kérdezte Vanessa, mikor véget ért a dal.

- Ez az eddigi legjobb számotok - mondta Kristen őszintén. - És nagyszerű szülinapi ajándék!

- Jaj, nem, ez csak a bónusz - nevetett Vanessa, akinek már teljesen kiment a fejéből, hogy ő akarta burkoltan az ajándékozásra terelni a beszélgetést. - Az igazi ajándék most jön.

Belenyúlt táskájának a zsebébe, és előhúzott egy becsomagolt tokot.

- Tessék. Boldog szülinapot még egyszer!

Kristen kíváncsian bontotta ki a csomagocskát, és a papír alóli tokból előbújt az ezüstözött töltőtoll, oldalán Kristen gravírozott szignójával.

- Nagyon szép! Köszönöm, kislányom - állt fel Kristen, hogy megpuszilhassa Vanessát.

- Gondoltam, ezzel zárhatod le az utolsó Palin-regényt. Vagy ezzel írhatod alá megújult karriered első kötetét. Ahogy jónak látod. De örülök, hogy tetszik - mosolygott szendén. - Ezzel írtam az Árnyékszörnyek szövegét is, de azt hiszem, én maradok a golyóstollnál.

- Olyan ez a toll, mint te - fordult Malorie felé Kristen. - Ennek az oldalán is ott az aláírásom, mint tiéden - utalt felesége tetoválására.

Malorie nevetve legyintett. Nevetésük az este hátralévő részére is kitartott.

*

Másnap délelőtt, mire a mélyen alvó Kristen felébredt és felemelte kócos fejét nyálfoltos párnájáról, Malorie és Vanessa már nem voltak a házban. Kristen mellett egy ember formájú gyűrődés jelezte a lepedőn, hogy felesége nem rég még az ágyban feküdt.

Egy papírlap várta az írónőt a konyhaasztalon:

Vanessával lehajtunk a városba meglátogatni B.B.-t. Azt hiszem, be is ülünk valahova. Ha utánunk ballagnál, a postán megtalálsz minket. Ha nem vagyunk ott, B.B.-vel megüzenjünk, merre indultunk tovább, vagy hívd fel valamelyikünket. Ha otthon maradsz, jó írást!

Puszi!

M.

(Max is velünk van)

Kristen kenyeret pirított, majd töltött egy pohár narancslevet, és - még mindig kócosan, de legalább már felöltözve - leült a laptop elé.

"Brandon szemei döbbenten elkerekedtek" hirdette a mondat a villogó kurzor mögött. Kristen a hosszú alvás ellenére fáradtnak érezte magát. Reggelre rohamosan hűlni kezdett odakinn a levegő, ami bántotta a közérzetét, és megfájdult a feje. A képernyőről reflektorként világított rá a fehér, elektronikus papírlap, amitől szúrt a szeme. Begörbített ujjait a klaviatúra fölé nyújtotta, de a billentyűk némák maradtak, mert agyának kreatív részében agresszívan búgott a fehér zaj.

Lecsukta a laptopot, csizmát és kabátot húzott, és elindult erdei magánútján Mossy Rocks felé. Még egy napszemüveget is feltett, mert a koratél szürkesége tolakodóan bántotta a szemét. A séta azonban jót tett közérzetének, a hideg levegő felfrissítette a szervezetét, és ereit kitágította a jóleső, zavartalan oxigén. Bő negyven percig bandukolt, mire végigért a fák közt kígyózó magányos utacskán, és megfogadta, hogy mostantól sokkal ritkábban teszi meg az utat Mossy Rocks és a házikója közt kocsival; önmaga és a természet ellen elkövetett bűn itt az autózás.

Amikor aztán megkerülte az utat lezáró sorompót és kiért a főútra, rögtön látta, hogy valami nem stimmel.

A világon senkit nem látott, ami rendben is lenne; kicsi ez a város, mindenki teszi a dolgát.

Másfelől viszont...

- Ez nem Mossy Rocks - szólalt meg a döbbenettől.

A városkép ismeretlen volt, de mégsem találta teljesen idegennek. A hangulata, a levegő, mind valami otthonosat árasztott, és Kristen nem érezte magát elveszettnek. Vagyis nem érezte volna, ha nem tartotta volna az egész szituációt abszurdnak és lehetetlennek. Hiszen ha járt is itt valaha, akkor sem szabadna ennek a helynek Mossy Rocks helyén lennie. Mi ez?

Előhúzta a telefonját, de azon teljesen meghalt a térerő. A készüléknek láthatóan fogalma sem volt róla, hova keveredett.

Kristen sarkon fordult, hogy visszainduljon a házikója felé, de a sorompó - a mögötte húzódó úttal együtt - eltűnt. Felzabálták a fák.

Kristen ekkor úgy érezte, ez az ismeretlen-ismerős városka kezd összeszűkülni körülötte, elfojtva minden levegőjét.

Megcélzott egy kocsmát, remélve, hogy ilyen korai időpontban is nyitva vannak, és érdeklődhet, hol van és hogy került ide. Agya racionális része küldte az impulzusokat: Annyi várost újítanak fel mostanában! Rég jártál Mossy Rocksban gyalog, és kocsiból szemlélve minden más, mint így. Kinézetre megváltozott, de attól még ugyanaz a hely.

Igen ám, de semmifajta városfejlesztés nem képes egy pillanat alatt eltüntetni mögüle a magánutat sorompóstul.

Úgyhogy embereket kell találnia, egy valóban racionális hangot, mielőtt megőrül.

Benyitott a kocsmába és levette a napszemüveget, hogy jobban lásson a kevésablakos helyiség füstös homályában. Hárman voltak odabenn. A sarokasztalnál egy férfi ült lehajtott fejjel, piszkos mackóban, imádkozón kulcsolva össze ujjait egy sörösüveg telt, barna testén. Előrebillent arcát árnyék fedte. A pultnál, háttal Kristennek, egy görnyedt hátú, őszülő hajú nő ült fekete kiskosztümben. És persze a pult mögött maga a kocsmáros asszony, aki... Te jó ég, képedt el Kristen.

Ez Lulu.