Részlet Kristen Andrews S.P.#7 munkacímű regényének készülő kéziratából

Kényszermozdulat volt, ahogy hüvelykujján kapargatta a berepedt körmöt. A háttérben halk kocsmarock duruzsolt a zenegépből, és biliárdgolyók ütődtek egymáshoz. Savanyú sörszag szállingózott lomhán a levegőben, és lassú cigifüst terjengett.

Scott körmén a monoton kapargatástól tovább tépődött a repedés, de a gyötrődő detektív nem erre figyelt.

- Kérsz még egyet? - kérdezte Lulu. Scott unottan biccentett.

Lulu tiszta korsót vett elő, és alaposan felhabozva csapolta bele a hordóalji olcsó sört.

- Be fog szakadni a körmöd - figyelmeztette rekedt hangján Scottot, aki ekkor eszmélt rá kényszercselekedetére, és pár másodpercig abbahagyta, hogy aztán észrevétlenül újrakezdhesse.

- Rágyújthatok? - szólalt meg végül, amikor Lulu lerakta elé a zavaros sört.

- Ha mást sem zavar a tilalom - vont vállat a termetes kocsmárosnő -, akkor téged sem kellene.

- Kösz - bólintott aprót Scott.

Cigit tartó kezét a söröskorsóra simította, mutató- és középsőujja közül mocskos gyárkéményként emelkedett ki az egyre hamusabb végű cigaretta.

- Ide hamuzz, légy szíves - tolt oda bosszúsan egy hamutartót Lulu, majd lesöpörte a szürkésfehér port a pultról.

Scott mélyet slukkolt, majd cigarettáját a hamutartó peremére fektette, és egy szuszra kiitta a korsó felét. Borostás állán habos sörcsíkok futottak végig, nedves pecséteket hagyva kigombolt ingén.

- Mi lett veled? - hajolt közel anyás aggodalommal Lulu. Nagymamásan telt mellei ettől szétfolytak a bárpulton. - Azelőtt élettel teli fiatalember voltál, és ritkán láttalak itt.

- Azt hittem, jobbá tehetem a világot - válaszolta keserűen Scott. - De egyre több mocskot látok mindenhol. El nem tudod képzelni, miket művelnek az emberek. A gyerekük plüssjátékába varrva csempésznek drogot. Baltával vágják el egymás nyakát. Egyszer egy megerőszakolt lány használt óvszerrel a szájában feküdt az árokban, meztelenül. A tettes egy kézilabdameccsre maszturbált, amikor kimentünk hozzá.

Lulu felhúzta vörös orrát, így jelezve, hogy többet hallott a kelleténél, de biztató hangon válaszolt.

- Túl idealista voltál, az a baj. Szépnek láttad a világot, pedig nem az. A világ olyan, amilyen. Kiábrándultál, cinikus lettél.

- Ha egyet kisöprök - folytatta Scott -, három másik terem a helyén. Levágom a Hidra fejét, és száz nő helyette. - Ráadásul ez most személyes, tette hozzá gondolatban, és ismét felrémlett előtte a Harper fejéből lett vérpép.

- De ha nem söpörsz ki senkit, fuldokolnánk a mocsokban. Ez csak számít valamit.

- Te hogy birkózol meg vele? - emelte fel véreres szemeit Scott.

- Mivel?

- Hogy ide mindenki a keserűségét hozza be. Nem szórakozni járnak az emberek a kocsmákba.

- És azok? - bökött Lulu a biliárdozó, röhögő fiatalok felé.

- Le vannak szarva - legyintett Scott.

Lulu lemondóan sóhajtott.

- Mondtam, a világ olyan, amilyen. Behozzák az emberek a bánatukat, de oldanak rajta egy kicsit, aztán csinálnak mindent tovább. Szar az élet, de néha nyom rá a sors egy kis tejszínhabot.

- Aha - nyugtázta Scott, és közben azon gondolkozott, vajon igaz-e, amit a filmekben lát. Vajon Lulu pultja alatt is ott lapul egy méretes shotgun, hogy azzal hadonászhasson, ha zűr van? Lulunak vannak olyan gondolatai, hogy a megkeseredett, panaszkodó embereket - mint amilyen ő most - itt helyben kivégezze azzal a shotgunnal, hogy ne mérgezzék savas gondolataikkal az életét?

Elhessegette a képet.

- Csak nem hagytad abba... - biccentett rosszallóan Scott keze felé Lulu.

Scott hüvelykujján ugyanis mélyen beszakadt a köröm.

*

Eltelt két és fél hónap. A tél felnyitotta fagyos száját, és kék ajkai közül egyre hidegebb levegőt lehelt Mossy Rocksra.

Kristen jól haladt az írással (nagyon jól, ami azt illeti), de ambivalens érzések gyötörték. Záporoztak a rajongói levelek és emailek, amik zömében azt tudakolták, mi lesz Scott sorsa. Fojtogatták Kristent ezek az üzenetek, és egyre nagyobb tehernek érezte a detektív jelenlétét. Közeledett a leszámoláshoz, de Scott világa ragacsos masszaként terjengett rá az életére, és az olvasói úgy visszhangozták ezt a nevet, mint ahogy a fejfájás lüktet mélyen a koponyában. Mint egy szívverés, úgy dobogott sajgón ez az egy szótag Kristen fejében.

Scott.

Scott.

Scott.

Már az álmait is megszállta a regényfolyam.

Elérkezett születésnapjának az előestéje, és Kristen ekkor is furcsát álmodott.

Az ágya szélén ült. Odakintről a sötét falra vetítette a redőny csíkozását egy autó fényszórója. Kristen a világosságtól észrevette, hogy Malorie takaró alól kilógó karján végigfutott a libabőr. Halkan felállt, óvatosan betakargatta a feleségét, majd - ahogy ez az álmokban lenni szokott - váratlanul a konyhaasztal mellett találta magát. Nem volt rajta más, csak egy fehér atlétatrikó és egy bugyi, mégsem fázott. Várt valakit.

- Kristen - szólalt meg egy hang, amit az írónő még sosem hallott azelőtt, csak a képzeletében. Mark Hamill tónusára emlékeztette, ami nem meglepő, hisz róla kapta a nevét a vendég.

- Brandon - biccentett Kristen.

Brandon Hamill felkattintotta a konyha lámpáját. Halszálka csíkos öltönyt viselt, és kalapot. Kristen meztelennek érezte magát a férfi eleganciája mellett, és összefonta mellkasa előtt a karjait, nehogy trikójából előkandikáljanak a mellei.

Brandon leült.

- Azt hiszem, van egy közös ellenségünk - kezdte. - És egyikünktől sem veszi valami jó néven a szándékainkat.

- Scott?

Brandon bólintott.

- Tőlem mit akar? - érdeklődött Kristen.

- Mit akarna, hát megvédeni magát. És amúgy jogos önvédelem lenne. El akarod tenni láb alól.

- De Scott nem létezik. Csak egy regényszereplő.

- Én is itt vagyok, nem? - bökött magára Brandon. - Attól, hogy nem létezünk, még lehet önérzetünk. Szerintem Isten sem létezik, mégis mennyi életet megváltoztatott. Vagy Harry Potter. Luke Skywalker. Holden Caulfield sem létezik, mégis kinyírta John Lennont.

- Ez azért sarkítás - ellenkezett Kristen, mire Brandon vállat vont.

- Attól én még itt vagyok. És segítségre lesz szükséged, hogy megöld Scottot, mert nem fogja hagyni magát. Szerintem érzed is a nyakad körül az ujjait.

És Kristen érezte. Scott Palin régóta fojtogatta már, és pont erről szól az utolsó regény: le akarja fejteni az ujjakat a torkáról.

- Megírom a regényt - érvelt Kristen -, publikálom, lefutom az utolsó köröket, és szabad leszek.

- Gondolod? - kérdezte cinikusan Brandon. - Szerinted onnantól békén fognak hagyni? Bármit csinálsz, azzal fognak cseszegetni, hogy miért ölted meg, hogy miért nem hozod vissza, blablabla. Sőt, megmondom neked, sokan azt fogják akarni, hogy az én eredettörténetemet írd meg - húzta ki magát büszkén a férfi. - Scott így fog életben maradni. Az olvasóid nem hagyják, hogy meghaljon. És különben is - hajolt előrébb sejtelmesen -, nem megmondtam, hogy Scott sem fogja hagyni magát? Mindkettőnknek döglött madarat küldött, hogy figyelmeztessen, ne baszakodjunk vele. Az ártatlan kis fiúcska már nem létezik. Scott már egy önérzetes, megkérgesedett férfi.

- Ő írta a levelet? - nyelt nagyot Kristen. - Ő írta azt a NE MERÉSZELD!!!-üzenetet?

- Azt én nem tudom - tárta szét a karjait Brandon -, de kinézem belőle. Te nem?

De, Kristen kinézte volna, de az üzenet maga... Kis 'e' és nagy 'E' váltakozása, a hegyes, bumfordi betűk... Egy Scottnál tuskóbb íróra utalnak. És a madár csak beakadt az ereszcsatorna alá, ahol éhen halt. Van ez így. De mégis...

- Mit mondasz, mit csináljunk? - kérdezte Kristen.

- Egyszerű - válaszolta Brandon, és öltönye belső zsebéből előhúzott egy pisztolyt. - Mi lövünk előbb!

Elsütötte a fegyvert, ami akkorát durrant a kis konyhában, hogy az ablaküvegek belerepedtek, és akkor...

...Kristen szemei felpattantak.

- Jó reggelt! - nézett rá álmosan Malorie, aki már felült az ágyban. - És boldog születésnapot!

*

- Gyere, fiú! - szedte le a szájkosarat Vanessa Maxról, miután kirángatta sporttáskáját az autóbusz csomagtartójából.

A hatalmas kutya lelkes farkcsóválásokkal pisilt le egy csupasz fatörzset a megálló mellett, majd a nedves folt megszagolgatása után a másik oldalról is megismételte a dolgot. Vanessa enyhét rántott a pórázon, mire az állat a gazdája lába mellé ült, és engedelmes unalommal nézett a fiatal lányra.

Mossy Rocks elcsendesedett a tél elejére, kevés ember járta az utakat. Az útszéli fák kibújtak levélgúnyájukból, karomszegű ágaik között lesütött a halvány napsugár. Vanessa bojtos sapkája alól kilógtak megújított frizurájának egyre lejjebb növő tincsei, ébenfekete keretbe foglalva a lány fehér arcbőrét, melyre pírt csókolt a hűvösség, hófehérkés bájt adva Vanessa orcáinak.

Végre megérkezett Malorie a kocsival.

- Anyu! - emelte magasra a karjait Vanessa (Max ijedten rándult össze a póráz mozgásától és gazdája felkiáltásától), miután Malorie leparkolt.

- Szia, bogár! - köszönt Malorie, majd Vanessa sporttáskájára nézett. - Csak ennyi cuccot hoztál? Lesz elég ruhád?

- Lesz-lesz, ne aggódj! Nyisd ki, kérlek, a csomagtartót!

Míg Vanessa becuccolt, Max a sofőrajtó ablakának nyomta pofáját, nedves párafoltokat lehelve az üvegre.

- Gyere, nagyfiú, ülj be - nyitotta ki a hátsó ajtót Vanessa (a kocsi erőteljesen himbálózott, ahogy Max behuppant), majd ő maga is beszállt az anyósülésre, ölébe véve sapkáját.

- Tetszik az új hajad, és végre élőben is látom! - dicsérte Malorie.

- Jaj, köszi! Már egész kinőtt itt oldalt, pedig teljesen kopasz volt - simított végig a vékony, puha hajrétegen Vanessa. - Anya tudja már, hogy érkezek?

- Nem. Azt mondtam neki, lejövök vásárolni, hogy süthessek tortát a szülinapjára.

- És nem is hazudtál akkorát - nevetett Vanessa. - Ki akarok próbálni rajtatok egy új tortareceptet.

- Szóval mi leszünk a kísérleti egereid.

- És anyu nem akart lejönni veled? - kérdezte a lány.

- Nem, nagyon bele van merülve az írásba. Azt hiszem, közelít a regény végéhez.

- Gondolom, már nagyon lelkes - mosolygott Vanessa.

- Hát - válaszolta Malorie, hosszan megnyújtva a szót. - Igen is, meg nem is. Szeretne kilépni a Scott-világból, de tart is tőle. Mégiscsak nagy lépés ez neki, és rengeteg szélsőséges olvasói elvárással néz szembe. Bombázzák az üzenetekkel. Jobban, mint eddig bármikor. Lesz itt düh is, elfogadás is, ha Scott meghal.

- De ez baromság - vonta fel a szemöldökét Vanessa. - Erre futottak ki az eddigi könyvei, van létjogosultsága a halálnak.

- Igen, csak tudod, ezek az emberek szeretik Scottot. Jobban, mint Kristen. És jobban, mint mi. Érthető a frusztrációjuk.

- Az egészséges határokon belül igen - tette hozzá a lány. - Úgy látszik, Scott anyu árnyékszörnye. Próbálja megzabolázni a fantáziája elvadult szüleményét.

- Nahát - nevetett Malorie -, anyáddal is az árnyékszörnyedről beszéltünk idefelé jövet. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá.

- Pont az ősszel írtam róla egy dalt, és imádom! Szeretném, ha este meghallgatnátok, és elmondanátok a véleményeteket.

- Örömmel - mondta Malorie, miközben lehúzódott a kisbolt mellé. Az ablakon túl a vén Tabitha békés unalommal nézte a kocsit.