Kristen fejébe egy pillanatra belenyilallt a monitor bámulásától a tompa fájdalom. Megdörgölte szemeit, amitől jobb kontaktlencséje lecsúszott az íriszről. Felállt, és a konyha felé battyogva a helyére igazította a lencsét. Engedett magának egy pohár vizet. Tisztán csillogott a folyadék az áttetsző pohárban.

Kristen három ujját az ajkai elé téve próbálta visszanyelni feltörő böffentését, majd, miután poharát a mosogatóba tette, hatalmasat nyújtózott. Vállaiban rotyogtak az ízületek. Többet írt, mint tervezte, és most, hogy rálépett az útra, mely Scott halálához vezet, úgy érezte magát, mint egy siralomház parancsnoka - mondjuk Tom Hanks a Halálsoronban -, aki elindul az elítélttel a villamosszék irányába. Rosszabb érzés volt, mint gondolta, és sajnálni kezdte meggyötört detektívjét. De hű maradt az elhatározásához.

Visszaült laptopja elé, hogy átfussa, mit is írt eddig.

*

Részlet Kristen Andrews S.P.#7 munkacímű regényének készülő kéziratából

Prológus

Brandon Hamill nem szeretett gyilkolni, de nem is utálta jobban, mint egy irodai aktakukac a dokumentumok iktatását. Egyszerűen a munka része volt. Éppen ezért Brandon sosem szenvedett álmatlanságtól rossztettei után. Igaz, cserébe a mély, édesded alvást sem ismerte. Álomtalan, üres éjszakái voltak. Tökéletesen szimbolizálták a gyilkossághoz való viszonyát is ezek az éjjelek: se nem túl jók, se nem túl rosszak. Csak vannak, mint föld a bokor alatt; említésre sem méltóan unalmasak.

Aztán Brandon megölte Harper-bírót. Szétroncsolta az arcát. Szabályosan megsemmisítette. És az eset után Brandon - életében először - nem tudott éjjel aludni. De nem a bűntudat tartotta ébren. Egy lelkes kisgyerek álmatlansága volt ez. Azé az ötévesé, aki Szenteste izgatottan fetreng az ágyában, mert már annyira kíváncsi, mit talál másnap a fa alatt. A várakozás kellemesen csiklandozó izgalma tartotta ébren. Vajon Scott kizökken végül, és eljön érte? Megtörte végre? Széttaposta undorító ideáit, és megérkezik, hogy mártírként feláldozza őt, Brandon Hamillt, a gyilkosság vérfoltos kínpadján?

De Scott nem jött, és Brandon lelkesedése letört. Nem úgy, mint azé a gyereké, aki PlayStation 5 helyett egy zacskónyi meleg zoknit kap karácsonyra, hanem mint azé, aki végignézi, miként szárad el a karácsonyfa anélkül, hogy bármi odakerülne alá. Brandon csalódott, és visszazuhant az üres álmok felrázatlan paplanjára.

Aztán egy reggel szokatlanul meleg időre ébredt. Nem emlékezett rá, de az éjjel valamikor levette fehér alvópólóját, és így jól látszott, micsoda csigákat kanyarintott a verejték meztelen mellkasának szőrzetébe. Sokat veszítene tekintélyéből, ha valaki így látná meg. Lecsutakolta magát a fürdőszobában, és már elegánsan, illatosan, jólfésülten sétált le a konyhájába.

Bekapcsolta háttérzajnak a tévéjét - szintén a tekintélye bánná, ha valaki megtudná, mennyire szereti a reggeli beszélgetős műsorokat -, és míg lefőtt a kávéja, halakat fektetett egy pirítósra. Úgy feküdtek ott a halak, mint alvó kisgyerekek egy megvajazott ágyikóban. Brandon szerette a reggeleket. Ilyenkor minden magányos és egyszerű volt, nyugodt békességben készülhetett a napjára, nem kellett sehova sem rohannia. Tényleg nem utálta a munkáját, de a bűnöző is emberből van; neki is kijár egy kis sziesztázás.

Újabban viszont ezekbe a nyugodt csendekbe is belesutyorgott egy alattomos kis hangocska, aljas fogakkal tépkedve a reggeli készülődés napfényes harmóniáját. Brandonnak megint eszébe jutott Scott. Végső leszámolást akart kettejük közt, és látni akarta, miként buknak meg annak a kis szarcsimbóknak az elvei. Ujjbütykei hozzáfehéredtek kávéscsészéjéhez, mert a lappangó indulattól megszorította azt. Aztán megrázta a fejét, és kávéjának mézszerű utóíze feloldotta aggodalmait.

Már majdnem az egészről megfeledkezett, amikor drága zakóját magára öltve (nincs ma meleg ehhez?, gondolta az udvarra lépve) munkába indult. Nem akart vezetni; túl szép idő volt hozzá. Inkább a gyaloglást választotta. Megnyomott egy gombot a távirányítón, mire a hatalmas vaskapu gördülni kezdett a sínen, és akkor...

*

Kristen még hallotta is a kapu nyikorgó mozgását, amikor egy hirtelen ajtócsapódás kizökkentette az olvasásból, és Brandon Hamill kapujának hangja elnémult. Még a kávé és a halas reggeli illatát is érezni vélte, mielőtt a kinti zaj visszarántotta a valóságba. Kocsiajtó volt. Ezek szerint megjött Malorie.

Kristen rábökött a 'mentés' ikonjára, és lecsukta a laptopját. (Malorie a haját tépné, amiért nem mentette ki pendrive-ra a doksit. "Tudom, tudom, automatikus biztonsági mentés a felhőben, de nem lenne jobb biztosra menni?") Bele akart bújni gyorsan egy cipőbe, hogy segíthessen feleségének a bepakolásban, de mire mindkét fűzőjét beköthette volna, Malorie az ajtóban állt.

- Hagyd csak, elbírom - mondta, amikor Kristen megjelent mellette, hogy átvegyen egy barna papírzacskót. - Jaj, köszi - hálálkodott mégis, ahogy felesége átvállalta a cipekedés egy részét.

- Sok levelem jött? - kérdezte Kristen, amikor kiszúrta a felbontott borítékokat az árucikkek tetején.

- Nem, nem mondanám.

- Mi volt bennük?

- Kettőt olvastam - nyögött nagyot Malorie, ahogy lerakta a zacskóját. - Nagyjából az, amit várhattunk. Az egyik kedvesen támogat, és nem fog haragudni, ha kinyírod Scottot. A másik meg... - Malorie legyintett, de Kristen kíváncsiságát nem tudta elaltatni.

- Az mit írt? Számonkért, hogy ehhez nincs jogom? Fenyegetőzött?

- Hát... Mondjuk úgy, hogy ő nem örül a pletykáknak. Van gumikesztyűnk?

- Talán a takarítószerek között. Mihez kell?

- Olló is kéne - folytatta Malorie. - Felakadt egy veréb az ereszcsatornára. - Ezt már a szekrényajtó mögé hajolva mondta, miközben Kristen kézbe vette a felbontott borítékot.

Nem is igazán figyelt felesége mondandójára, annyira megdöbbentette az a két szó, amit a levélben meglátott. "NE MERÉSZELD!!!" Ki írhatta? Kristenre rázúdult a felismerés, hogy micsoda érzelmeket képes az irodalom kiváltani az emberekből. Még ez a ponyvaregény is, amit ő ír. Sőt... talán pont az ilyen ponyvairodalom sajátos képessége ez.

- Mit mondtál, mi akadt fenn? - kérdezte aztán, kizökkenve a levél okozta meglepetésből.

- Egy veréb valami madzagra - kiáltotta kintről Malorie. - Megdöglött. Levágom, és bedobom a fák közé, hadd vigye el egy macskaféle.

- Egy veréb? A bejárat előtt lógott? - hűlt el Kristen, de Malorie nem válaszolt. Már elindult a fák közé a halott madárral.

Kristen visszaült munkaasztala elé, de nem a laptopot nézte, hanem a padlót bámulta, kicsit rémülten, de inkább hitetlen csodálkozással.

- B.B. üzeni, hogy majd ugorj be hozzá valamikor - mondta Malorie, visszaérve a házikóba. Kukafedél nyílt, ahogy Malorie beledobta a gumikesztyűjét, majd szitkozódás következett. Hisz a kuka üres volt, nem volt még benne szemeteszsák.

- És az özvegyet is meg kéne látogatnunk a bíró sírjánál, hogy kifejezzük a részvétünket - válaszolta Kristen.

- Tessék, mit mondtál? - szólt ki a konyhából Malorie, szemeteszsák zörgésével festve alá a kérdését.

Kristen megrázta a fejét. Tényleg, mit is mondott? Miért mondta ezt?

- Semmi, nem érdekes. Csak mutatni akarok valamit. Gyere ide, kérlek!

Malorie odasétált feleségéhez, és Kristen felnyitotta a laptopot. A készülő regény szövegére bökött. Pont arra a részre, ahol Malorie érkezése kizökkentette az átolvasásból.

"Megnyomott egy gombot a távirányítón, mire a hatalmas vaskapu gördülni kezdett a sínen, és akkor kiszúrta, hogy valami himbálózik a kovácsoltvason. Újra megnyomta a gombot, és a kapu nagy rángással megállt, hatalmasat taszajtva a haragnyelvként lengő valamin.

Egy madár volt az. Egy veréb. Legalábbis ami maradt belőle. A fejét ugyanis irgalmatlan kegyetlenséggel szétroncsolták.

Scott?, ötlött fel Brandonban. Ő hagyott neki fenyegető üzenetet?

A Nap hirtelen nem is érződött többé olyan pokolian melegnek. A március simogató langyosságába csapott át. Brandon boldogan felnevetett."

- Mit szólsz? - kérdezte Kristen.

- Először is, haragnyelvet írtál harangnyelv helyett - jegyezte meg Malorie. - Másodszor pedig, különös egybeesés.

- Hogy került oda a veréb?

- Az eresz alá? Biztos ott fészkelt, és beakadt a lába valami madzagba. Szerintem éhen halt, és amikor megdöglött, kipottyant onnan és fellógatta magát.

- Kicsit paranoiás lettem attól a levéltől - dörzsölte meg az orrnyergét Kristen. A "NE MERÉSZELD!!!"-re célzott. - Ugyanis igen, Scott hagyta ott azt a verebet Brandonnak, hogy fenyegetőzzön.

- Ne aggódj, a mi madarunkat biztosan nem ember kötötte oda. Tényleg úgy lógott az a madár az eresz alól, hogy ember műve nem lehetett. Pláne nem egy suttyomban fenyegetőző mániákus gyors munkája. - Malorie halkabbra fogta a hangját, és közelhajolt Kristenhez. - De megmondom őszintén, nekem sem tetszett az a levél.

- Azt hinnéd, ezen már túljutott az emberiség.

- Hülyék mindig voltak, és lesznek is mindig. De névtelenül levelet küldözgetni könnyű. Azt hiszem, amíg le nem cseng ez az utolsó Scott Palin-regény, jobb, ha ehhez hozzászokunk.

- Lehet, hogy igazuk van? - kérdezte Kristen. - Lehet, hogy tényleg nincs jogom kinyírni Scottot? Elvégre ő már nem csak az enyém.

- Ne legyen öncélú az eset - tanácsolta Malorie. - Ha a történet indokolja a halálát, a többség el fogja fogadni. Csak ne tolj a képükbe egy Így jártam anyátokkal utolsó részt.

- Jó - bólintott Kristen, majd hozzátette: - Én is így gondoltam. - Újra lecsukta a laptopját, majd a téma lezárásaként így szólt: - Tényleg jó lesz már kilépni Scott világából.

*

Míg Kristen - gyakran már-már transzszerű elmélyülésben - írta az utolsó Scott Palin-regényt, a világ egy távolabbi pontján Vanessa a házi stúdiójában ücsörgött. Új frizuráját kitakarta egy hatalmas fejhallgató, ölében kopott basszusgitár hevert. Vanessa egy gravírozott töltőtollal - Kristen születésnapi ajándékával - kopogta az asztallapon a ritmust, ahogy az Árnyékszörnyek zenei részének egy nyers keverését hallgatta. Előtte papírlapok hevertek az asztalon, a dal szövegének rengetegszer átdolgozott, finomítgatott piszkozataival. (A fodrászüzletben dúdolt sorok például teljesen kihullottak azóta a szövegből.) A papírt tintafoltok, nagy, sötétlilás, szinte fekete pacnik tarkították, pecsétjükkel mutatva, hogy Vanessa kezei a golyóstollhoz szoktak. Ám a fiatal lány szerette volna kipróbálni édesanyja szülinapi ajándékát, melynek oldalára Kristen kézjegyét, a regények végére firkantott szignót gravíroztatta. Vanessa a töltőtollal nem csak Kristen születésnapját, de anyja írói karrierjének megújulását is ünnepelni akarta.

Vanessa fel is énekelte az Árnyékszörnyek szövegét, hogy kipróbálja, kijönnek-e a rímek, nincsenek-e felesleges szótagok és kötőszavak a sorokban, amik belegáncsolnak a dal egyenletes, folyékony sodrásába. De nem ezt a felvételt fogja használni a kész dalban, mert a saját hangját túl csilingelőnek, túl selymesnek tartotta az Árnyékszörnyekhez.

A zene véget ért. Vanessa lekapta fejéről a fülhallgatóját, amikor csupasz könyökéhez valami szőrös, nedves, nyálas dolog nyomódott.

- Jól van, Max, most már figyelek rád is - paskolta meg hatalmas kaukázusi juhászának fejét a lány.

Az óriási állat - Max - nedves orrával böködte gazdáját, majd vidám szökkenésekbe kezdett a kis stúdióban, melyben a kutya szinte medvének hatott hatalmas termetével. Idegen szemek számára félő lehetett, hogy lelkes mozgásával kárt tesz a berendezésben, de Max jól nevelt jószág volt, és tudta, mit szabad tennie Vanessa stúdiójában, és mit nem.

Vanessa felállt - feneke alatt a bőrszék kilapult gyűrődései arról tanúskodtak, hogy régóta ülhetett már itt az Árnyékszörnyek zenéjén dolgozva -, és kiballagott a konyhába kicserélni Max vizét. Közben kihangosított telefonjáról hívást indított, így a folyó víz csobogását a vonalhang egyenletes búgása festette alá.

- Igen? - szólalt meg valaki a vonal túlsó végén.

- Szia, Bill, itt Vanessa - mondta a lány, miközben belezubogtatta a vizet Max itatójába.

- Vanessa, nem hallak jól - hangzott Bill válasza, aki Vanessa zenekarának, az Insomnia of Sleeping Beautynak az énekese volt.

- Bocsi, csak Maxot itattam - válaszolta a lány, és rákönyökölt a konyhapultra, könyökét a telefon oldalai mellé rakva. Max közben hangos lefetyelésbe kezdett.

- Aha, azt hallom - mondta Bill. - Mizujs, lányka?

- Át tudsz jönni később? Van egy dalom a bandának, és ránézhetnél a szövegre, aztán felénekelhetnéd.

- Zene?

- Már felvettem. Szerintem bírni fogod. Nyers, karcos, mint egy indusztriális nóta a kilencvenes évekből.

- Nine Inch Nails?

- Inkább White Zombie. Vagy Rob első szólólemeze.

- Átugorhatok később. Meddig dolgozol?

- Papíron most is - mondta Vanessa, és bűnbánó pillantást vetett gasztroblogger laptopjára, majd flegmán vállat vont. - De este hétig utolérem magam. Itt is alhatsz, ha szeretnél.

- Jól van, negyed nyolc körül megyek. Kíváncsi vagyok. Mi a szám címe?

- Árnyékszörnyek.

A túloldalról horkantós nevetés hallatszott.

- Ezen még dolgozgathatunk. Ha igazi zombie-s szám lenne, akkor valami olyan címe lenne, hogy Az árnyékszörnyek halotti tánca az LSD-démon erdélyi sírjának elektromos keresztjén.

- Nekem tetszik az Árnyékszörnyek. Elmesélem majd, honnan ered - hagyta figyelmen kívül Vanessa a fiú élcelődését.

- Jó, akkor megyek majd. Csá-csá.

- Várlak, és szia!

Amint megszakították a hívást, Max ismét pöckölni kezdte a pofájával Vanessa fenekét.

- Jó, na, mit szeretnél?

Max szájából elnyűtt, bogos rágókötél lógott, és az óriási kutya lelkesen szuszogott. Vanessa megragadta a kötél végét, és húzni kezdte. Max rázárta a fogait, és az ellenkező irányba húzta a kötelet. Mellső mancsait előrenyújtotta, szőrös fenekét felpúpozta, és felcsúszott pofalebernyegekkel, lecsupaszított ínnyel rángatta a kötelet a maga irányába. Vanessa sem hagyta magát. Kutya és gazdája heves, de játékos húzódzkodásba kezdett. Max mindig halk, gurgulázó morgással nyomatékosította ilyenkor az erejét. Most is belefogott, amitől Vanessának ötlete támadt, és elengedte a kötelet. A döbbent Max fenékre tottyant. Hátsó lábának karmai karistoltak a konyha csempéjén, ahogy csúszkálva próbált talpra kecmeregni.

- Gyere csak! - parancsolta Vanessa. Max a kötelet lepottyantva indult a gazdája után. - Hozd azt is! - bökött az elejetett játékszerre a lány. Max felkapta, és becammogott gazdája után a stúdióba.

Vanessa visszaült a stúdiószékbe, egyik kezével megnyitotta telefonja hangfelvevőjét, másikkal a térdére csapott.

- Add a kötelet!

Max odafutott, és ismét kötélhúzásba fogtak. Ahogy Max morogni kezdett, Vanessa megnyomta a telefonképernyőn a felvevőikont, és a készülék mikrofonját Max pofája mellé tette.

A kutya egy pillanatra megállt a morgásban, és gyanakvó tekintetét a telefon felé fordította, de miután észlelte, hogy nincs probléma, folytatta a gurgulázást, amiből Vanessa felvett néhány másodpercet, majd ismét elengedte a kötelet - Max megint seggre pottyant -, és csatlakoztatta a telefont a stúdió számítógépéhez. Ki tudja, talán talál helyet a dalon belül Max morgásának is. Elvégre anno az ő árny-Maxja üldözte el az igazi árnyékszörnyet.

De ezzel meg kéne várnia Billt, gondolta, mert munkahelyi lelkiismerete éledezni kezdett. Lelkesedése azonban nem tört le - tényleg ennyire tetszett neki a dal -, így lábával ellökte magát az asztaltól, amitől székének kerekei lendületet vettek, és Vanessa a fal mellé állított zongoráig gurult. Vidáman felnevetett, a zongorán eljátszotta Neil Diamondtól a Brother Love's Travelling Salvation Show felvezetőjét, majd felpattant, és jókedvűen Maxra nézett.

- Ideje dolgozni!

A stúdióból kisétálva boldogan dúdolgatta az Árnyékszörnyek szövegét.