Részlet Kristen Andrews Ítélet: halál című regényének epilógusából

Olyan szürke volt az időjárás, amilyen - Scott szerint - csak egy temetőben tud lenni. Keveset engedtek át a felhők a Napból. Csak az eső hiányzott, hogy teljessé tegye a komor életképet, és hogy hideg cseppjeivel felnedvesítse a göröngyöket Harper-bíró sírhantján.

De nem eső, hanem könnycseppek hulltak a sírra, gyengén és jelentéktelenül szívódva bele a száraz porba. Harperné, a frissen megözvegyült asszony zokogott, összekulcsolva göcsörtös ujjait remegő mellkasa előtt. Rázkódtak berlinerkendővel letakart vállai. Scott messziről figyelte. Nem akart odamenni, nem akarta zavarni az özvegy gyászát. Scott tudta, hogy vannak pillanatok, amikor szüksége van az embernek arra, hogy magányosan mártsa bele magát a csendes, kínzó fájdalom vízébe, hogy ott fuldokoljon egy keveset, mielőtt tépett főnixként megkezdhetné a lassú feltámadás borzalmas időszakát. Ez is egy ilyen pillanat volt. Hadd sírdogáljon egyedül az asszony.

És addig Scottnak volt ideje leülni egy padra és gondolkodni. Brandon Hamill körül járt az agya. Tudta, hogy a férfi bűnöző és hogy nem most gyilkolt először, de bizonyos tekintetben mégis ez a Hamill-gyilkosság volt a legelső: eddig csak akkor ölt, amikor kétes ügyletei megkívánták. Ez viszont öncélú volt. Provokatív. Fájdalmat akart okozni. Meg akarta törni vele Scott Palint.

És Scott Palin küzdött. Ölébe fektetett bőrkesztyűs kezei iszonyú öklökké formálódtak a küzdelemtől. Scott mindig hitt a jó létezésében, az igazságszolgáltatás működésében, és a világ egyensúlyában. Naiv idealizmussal bízott a rendszerben, de bizalma töredezni látszott. Harper bíró a barátja volt, társa az igazságban, elveinek szimbóluma. Harper bíró testesítette meg Themisz istennőt. És most halott. Scott látta a holttestét. Ha nem tudta volna, nem ismerte volna fel a bírót abban az undorító, vörös pépben, ami valaha Harper arca volt. Hamill nem csak meggyilkolta, de megalázóan el is csúfította, elemeire bontva szétrombolta a bírót.

Ha megölsz egy gyilkost, te is gyilkossá válsz. Nincs jogod ítéletet hozni mások élete felett. Te sem leszel jobb ettől.

Ezeket a közhelyeket mantrázta magának, ahogy ott ült a temetőben. Az özvegyasszony sírása aláfestő zeneként szolgált a gondterhelt férfi képéhez.

Scott feljebb tolta a kalapját, és sóhajtozva vakarta a halántékát. Füle mögött enyhén őszült a haj. Néhány héttel azelőtt még tökéletes barnasággal ragyogott. De néhány héttel ezelőtt még nem látta barátja arcpépét.

És akkor meghallotta a lelkiismeretét, ami Harper-bíró hangját vette kölcsön:

Brandon Hamill a rákos megbetegedés. Most terjed át egyik sejtről a másikra. El fog burjánzani. Ne a gyilkos légy, Palin, hanem az orvos. Életeket mentesz, ha elfojtod a rák terjedését. Egy ilyen undorító, agresszív zsírcsomó, ami semmi mást nem tud, csak zabálva pusztítani, nem érdemel kegyelmet.

És Scott meg is pillantotta lelki szemei előtt, ahogy Brandon Hamillre egy óriási tárgyalóteremben lesújt Harper-bíró kalapácsa, és kilapítja az öntelt, kegyetlen bűnözőt, mint légycsapó a szemtelen döglegyet. Dörrenő hang párosult Hamill kilapításához; egy olyan hang, ami három egyszerű, de határozott szóval elhatározásra, elveinek háttérbe szorítására, és egy drasztikus terv megszövésére késztette ezt a megfáradt, keserű detektívet, ami a fiatal, életvidám, idealista Scott Palinból megmaradt.

E három szó így hangzott:

Az ítélet: halál.

*

Amikor Kristen reggel felébredt, Malorie még a hasán fekve aludt. Ujjatlan trikója félrecsúszott, és így Kristen tökéletesen ráláthatott a tetoválásra, amit Malorie a bal melle mellé varratott, és ami nagyon kedves volt Kristennek.

Kristen ugyanis a digitális kor gyermekének vallotta magát. Sok írótársától hallotta, hogy egész egyszerűen nem tudnak minőségi történeteket írni, ha számítógépen kell dolgozniuk, és a mai napig pusztakézzel, tollal és ceruzával vetik papírra regényeiket, novelláikat. Kristen nem tartozott közéjük; neki tökéletesen megfelelt Apple-laptopja és hű szövegszerkesztője. Valahol sajnálta, hisz látott valamiféle nosztalgikus eleganciát a kézzel írott módszerben, de sosem bánta igazán, hogy neki csak a számítógépek maradtak.

Viszont minden egyes könyvének utószava alá egy töltőtollal odafirkantotta az aláírását. Már-már védjegyének számított, ahogy regényeinek legvégén ott kunkorodnak kézzel írott betűi; a kis személyes szignó, amivel egy hangyányit meghittebbé akarta tenni olvasói számára a regény befejezésének az élményét.

Ez a szignó virított Malorie bal mellénél is. Az aláírás alatt töltőtoll feküdt, aminek hegyét halványuló vonal kötötte össze Kristen nevének utolsó betűjével. És Kristen minden eddigi regényénél nagyobb és jobb műalkotásnak tartotta Malorie-val való házasságát, és büszke volt rá, hogy tetoválás formájában ezen a művön is rajtahagyhatta a kézjegyét.

Malorie egy ideig győzködte, hogy ő is varrasson magára valamit, de Kristen elutasította az ajánlatot. Szerette a tetoválásokat, de a saját testét nem tekintette vászonnak. Számára tökéletesen megfelelt a papír és a toll; vagy jelen esetben a szövegszerkesztő és a villogó kurzor. Malorie ezt maximálisan megértette és elfogadta. Elvégre Kristen nem egy vizuális művész, és nem tetoválásokra van szüksége az önkifejezéshez.

Kristen - ügyelve, hogy fel ne ébressze feleségét - felült az ágyon, és betette az éjjeliszekrényen tárolt kontaktlencséit a szemébe.

Odakinn csípős, hűvösebb, de azért napos őszi reggel várta. Kristen ahogy volt, alvópólójában és bugyiban, kiballagott a teraszra. Végigszaladt a hideg pucér végtagjain, és bebújt a pólója alá is, de egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. Frissítő volt, tiszta, és - ami a legfontosabb - erdőszagú. Kristen nagyot nyújtózott a korai levegőben, és hagyta, hogy beborítsa a békesség érzete. Gyönyörű reggel volt. Mindig emlékezni fog rá, milyen csodálatos reggelre ébredt, amikor nekiállt az utolsó Scott Palin-regénynek.

Visszaballagott a házba. Teli volt energiával, és írni akart. Bekapcsolta laptopját, és összetákolt magának egy kezdetleges reggeli-szerűséget szegényes készletükből. Még nem vásároltak be a kabinélethez; Malorie majd elvezet a boltba, míg Kristen ír.

Szárazon potyogtak a morzsák a kenyérről, amit a szendvicséhez használt, így egy pohár tartós tejet is öntött magának, és azzal ült le a laptop elé. Harapott a szendvicsből, megnedvesítette egy korty tejjel a száraz falatot, és megnyitotta a szövegszerkesztőt. Megjelent az üres lap, amin megkezdődik Scott Palin utolsó története. Az első kilométerkő egy ismerős úton, amire Kristen C. Andrews most lép rá utoljára.

Még nem találta ki a címet, így ezt pötyögte a lap tetejére:

S.P.#7

A hetedik Scott Palin-regény.

Az utolsó Scott Palin-regény.

*

Vanessa Andrews-Hodges dobni akarta a frufrut. Új frizurára vágyott. Már régóta fel akarta nyíratni egyik oldalt a haját. Egyik füle szabadon marad, a másik a haj alá kerül. A szabad fület telirakja piercingekkel és fülbevalókkal.

Épp a fodrászszékben ücsörgött, és hallgatta, ahogy a hajnyíró zümmögése mögött Dua Lipa arról énekel, hogy ő bizony baszik a pasira, aki a bocsánatáért esdekel.

Aztán Dua Lipa és a hajnyíró elhalkult, és egy egyszerű, fülbemászó, nyers riff kezdett szólni a fejében. A dallam ismétlődött. Vanessa halkan dúdolgatta. Már azt is hallani vélte, ahogy a háttérben elkezdik diktálni a dobok a ritmust.

Felálltak karján az apró szőrszálak, ahogy elképzelte a riffet basszusgitárja mélyen bőgő hangján. Aztán a basszusra ráfekszik a nyers gitárhang, és már együtt nyomatékosítják a zenét.

Meg kell jegyeznie ezt a dallamot! Kezdenie kell vele valamit! És amint hazaér, rögzíti a basszusgitárjával, elkezdi feldemózni, és talán ír majd hozzá egy teljes témát. Érezte, hogy egy nagyon jó dal zenei részét hozhatja össze, ha nem megy ki a fejéből a riff.

De bántóan sokára ér csak haza. A fodrásztól még el kell mennie egyik édesanyja - Kristen - szülinapi ajándékáért. Kristen nem tudta, de Malorie megszervezte, hogy a szülinapjára Vanessa is odautazik a Mossy Rocks-i kabinhoz. Meglepetés lesz. És az ajándék begyűjtése után a szerkesztőségbe is be kell mennie. Este ér csak haza. És rengetegszer fordult már elő, hogy mire rögzíthetett volna egy riffet, az kicsusszant mentális ujjai közül.

De ennyire jó még egyik riff sem volt. Úgyhogy nem hagyhatja megszökni.

Miután a hajnyírógép elhallgatott (és Dua Lipa helyett Doja Cat rappelt valamit ennivalóan dagadt puncijáról), Vanessa felemelte bal karját.

- Várj egy kicsit, légyszi! - kérte a fodrászlányt.

- Nem lett jó? - ijedt meg a lány.

- De-de, nagyon tetszik. Jobban fázik a fejem, mint vártam, de imádom. Csak eszembe jutott valami. - Előkotorta a telefonját, és - karját elődugva a hajas fodrászköpeny alól - a szájához emelte.

Beledúdolta a riffet telefonja hangrögzítőjébe, majd - miután meggyőződött róla, hogy egészen biztosan elmentődött a felvétel - visszacsúsztatta a zsebébe.

- Bocsi! - fordult a fodrász felé.

- Zenész vagy? - kérdezte a lány, és csattogtatni kezdte az ollóját Vanessa tarkójánál.

- Csak amatőr. Amúgy gasztrobloggerként dolgozok, de van egy hobbizenekarom.

- De menő! Min játszol?

- Basszerozok.

- Jelent meg CD-tek?

- Nem - csóválta a fejét Vanessa. - Pár számunkat felraktuk YouTube-ra, de annyi.

- És mi a nevetek? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal a fodrászlány, majd buborékot fújt eperillatú rágójából.

- Insomnia of Sleeping Beauty - válaszolta pironkodva Vanessa. - Kicsit cinkes név.

- Nekem tetszik! Majd lecsekkollak titeket.

- Kövess be minket Facebookon, ha bejön a zenénk - ajánlotta Vanessa. - Néha van koncertünk is.

- Na, majd figyelem - mondta a fodrászlány, és nem is szánta üres ígéretnek. - És mi annak a számnak a címe, amit az előbb feldúdoltál?

- Még nem tudom - vont vállat a kérdezett. - Majd elválik.

De a fejében íródni kezdett a szöveg:

Csattan az árnyékszörny foga / Ha elkap, már nem lépsz meg soha. / Jéghideg fogsora tép beléd / A beledet kiontja majd eléd.

- Árnyékszörnyek - szólalt meg hosszas hallgatás után Vanessa.

- He? - vonta fel a szemöldökét a fodrászlány.

- Azt hiszem, ez lesz a dal címe. Árnyékszörnyek.

- Mi az az árnyékszörny?

- Valami, ami csak a képzeletemben létezik. De attól még előjön és megharap, ha hagyod.

- Ha te mondod - mondta a fodrászlány, és sepergetni kezdte a hajat Vanessa vállairól. - Kész vagyunk, jó lesz?