Kora ősz sárga napfénye pacsált aranyszínű foltokat az erdei betonút szürke kígyótestére. Kellemes, meleg idő volt. Levetkőzte magáról a természet a nyár perzselő kánikuláját, és esténként már elkelt egy vékonyka pulóver, ha valaki ki szeretett volna mozdulni a házból. Ilyenkor ült le az év, hogy a nyári hajtás után megpihenjen, nagy levegőt véve, frissítő oxigénnel töltve meg a tüdő hajszálereit.

Andalítóan berregett az autó motorja, ahogy Kristen rutinosan vezetett a szalagkorlátokkal határolt autóúton. Mellette Malorie elpilledve, laposakat pislogva nyugtatta a fejét a tenyerében, kézfejét az ablaküvegnek passzírozva. Meg-megcsörrentek díszes karperecei, ahogy a legkényelmesebb pozíciót keresgélve mocorgott. Nagy szemüvege lecsúszott az orrnyerge közepéig.

- Nem fura - szólalt meg végül Malorie -, hogy utoljára utazunk így együtt Scott Palint írni?

- Miért? - vonta fel a szemöldökét Kristen. Ilyenkor mindig tágra nyíltak a szemei, és gyönyörűen látszott kontaktlencséinek körvonala az írisze körül. Malorie imádta a látványt. - Az írást nem hagyom abba, és itt szeretném írni a többi könyvemet is.

Kristen ugyanis - a harmadik Scott Palin-regénnyel kezdődően - minden könyvét az erdei Mossy Rocks kisvárosban írta, közel a Füzes-tóhoz, elvonulva a világtól. Kapcsolatuk elején jártak ott Malorie-val, még jóval Vanessa születése és az első Palin-történet megjelenése előtt. Kristen imádta a városkát, és titkon megfogadta, hogy ha lesz rá pénze, itt építtet magának egy erdei kabint, beljebb a fák közt, hogy a természet harmóniájának békés zizegésében írhasson. Kifinomult, nyugodt lelkivilágra vágyott az írás mellé, hogy spirituális énjével egyesülve, a transzcendensben megmártózva vethesse papírra ambiciózus történeteit és gondolatait. A Scott Palin második részével lett erre pénze, és lám: végül csakis ponyvatörténeteinek megírására használta az erdei házikót.

Érzett abban valami kegyetlent, hogy ama házban készül eltenni Palint láb alól, aminek megépítését a népszerű rendőrdetektívnek köszönhette, de nem voltak kétségei afelől, hogy így akarja lezárni a regényfolyamot.

- Igen, persze - folytatta Malorie -, de mégis más lesz ezután, nem? Egy újrakezdés. Más lelkiállapotban, más célokkal fogunk idejönni.

- Nem furának érzem - válaszolt Kristen. - Inkább felszabadítónak. Önazonosabbnak.

- És nem félsz?

- Mitől?

- Pedzegetik az olvasóid, hogy megölöd Palint. Pedig szeretik őt. Minden erkölcsi zuhanásával, minden tragikus életszálával együtt is kitartanak mellette. Sajnálják, hogy antihős vált belőle, és reménykednek a megmenekülésében, a morális helytállásban. Ha tényleg megölöd...

- Meg fogom.

- ...akkor az megosztó lesz. A közönséged fele imádni fogja, bátor lépésnek fogja tartani. A másik fele viszont szomorú, csalódott, és irgalmatlanul mérges lesz. Mint a bíró halálától az Ítélet: halálban. Az is vegyes reakciókat váltott ki. Azt még szorozd meg ezerrel Palin halálakor. Számonkérő levelek és emailek áradata fog jönni. Ingerült könnycseppektől elmosódott betűk lesznek a papíron. És halálos fenyegetések! Te is olvastad a Tortúrát, és tudom, hogy nehéz elhinni, de az Annie Wilkesek léteznek.

- Attól nem félek, hogy ágyhoz kötözve csapják le baltával a lábfejemet, hacsak nem élesztem fel Scottot egy új regényben. De igen, számítok a negatív visszhangra, és a gyűlöletre is. Viszont tényleg ebbe az irányba halad a történet a második kötet óta. Remélem, hogy belátóak lesznek, és nem fogok elzárkózni a kommunikációtól. El fogom mondani a miérteket.

- És az új könyved eladásaira is rossz fényt vethetnek a megosztó visszajelzések. Fel vagy készülve a megcsappanó adatokra?

- Emlékszel az akciófestésre, amin részt vettünk az egyetemen? - kérdezett vissza Kristen.

Malorie nosztalgikusan elmosolyodott, és a fejét csóválta. Hogy lehetne egy ilyet elfelejteni?, mondta a mozdulat.

Malorie és Kristen ugyanis tulajdon testnedvét használta fel egy szaktársuk performanszához, melynek lényege a menstruációs vérrel történő foltfestészet, a női ciklus bemutatása és normalizálása volt. Nagy, fehér lepedőre kente rá több önkéntes nő a vérét. Tamponokat csapkodtak a vászonhoz, betéteket húzkodtak rajta, vagy ujjbegyekkel vitték fel a vörösséget a fehér felületre. Megosztó művészeti kifejezés volt ez a női test tabuinak ledöntéséről, amit a művészettörténeti tanszék ámulattal dicsért, ám a publikum nagy rétege gusztustalannak és obszcénnek minősítette. Malorie-t és Kristent viszont közelebb hozta egymáshoz az élmény, és fesztelenebb síkra emelte kapcsolatukat.

- Sokkal önazonosabb volt a részvétel abban az akcióban, mint a Scott Palin akármelyik részének a megírása. A közönség nagyja elutasította, mégis büszke vagyok rá, és jóleső érzéssel tölt el, hogy része voltam egy ilyen megmozdulásnak. Ha ez vár rám - az elégedettséggel párosuló elutasítás -, én boldog leszek.

- Vanessa és én teljes mellszélességgel támogatunk. És ha nem is kapnak fel ezután semmit, amit írsz - vont vállat Malorie -, akkor is elmondhatod magadról, hogy te vagy a Scott Palin-könyvek írója. Nem rossz reputáció.

- Nem - mondta Kristen, inkább rálegyintős beletörődéssel, mint őszinte egyetértéssel.

Válasza után ismét beállt a csend a kocsiban, és míg Kristen szemei az utat figyelték, elméje elvándorolt, és megmártózott az ihlet csodás vizében. Sápadt, szeplős, szőkés-vörös hajú, fiatal leányzó emelkedett ki az ihlet vizéből, mint egy gátlásos nimfa. Saoirse Ronanre emlékeztette Kristent a Lady Bird című filmből. Egy zavart, identitásproblémákkal küszködő, kitörni vágyó, transzgresszív érzelmekkel és ambíciókkal megáldott fiatal lányról van szó. Igen, őróla akar írni. Az ő gyötrődéseiről, útkereséséről, és elveszettségéről a huszonegyedik század bizonytalan identitású ideológiáinak ordító zajában. Egy lányról, aki úgy nő fel, hogy nem tudja, mit is jelent a nőiessége, és közben félve tekint maszkulin vonásaira. Egész biztosan aknés a háta, amit mégis megmutat a világnak, először naivan, aztán felbátorodva. Ő lesz az új főszereplő. Neve még nincs, története sincs, de koncepciója már van. Mintha Sylvia Plath írta volna a Lady Birdöt, így gondolt rá Kristen. Csak a felütésre van szüksége, a regény felvezetőjének megírására, egy első jelenetre, és az elme onnantól minden holtidőt a történet felépítésével, csiszolgatásával, tökéletesítgetésével fog tölteni. Ha szar lesz a végkifejlet, az sem baj. Inkább legyen a történet gyenge, de önazonos.

Bizonyos tekintetben ez lesz a második első regénye. Hónapok óta vissza-visszatér gondolatai közé a kis Saoirse-utánzat, és szeplős ökleivel bokszolgatja a margón túlra Scott Palint, Brandon Hamillt, és mindenki mást abból a detektívvilágból.

Talán már most neki is kezd a történetnek! Még sosem írt párhuzamosan két regényt. Novellákat igen, azokat bele-beleszúrta a regényírás folyamatába, de azokra mindig kisebb mellékprojektként tekintett.

Ki kéne adatni azokat is!, fogant meg a gondolat. Magazinok és folyóiratok lehoztak már néhányat, elektronikus formában is debütáltak novellái, de gyűjteményt már nagyon rég publikált. Egy antológia az utolsó Palin-regény után, ami kisebb átvezetőket ad az olvasóknak. Ami fogja a kezüket, és átvezeti őket az út túloldalára, hogy megmutassa, miféle Kristen Andrews-történetek találhatóak ott.

Ilyen ötletgazdagon és motiváltan még sosem utazott Mossy Rocks-i házikója felé.

- Emlékszel, amikor először voltunk itt Vanessával? - zökkentette ki kreatív mélázásából Malorie.

- Nem tudom - vallotta be Kristen. - Miért, melyik volt az első?

- Amikor sírva jött át éjszaka. Még pici volt.

- Rémlik valami. Miért?

- Én kísértem vissza a szobájába, mert te fáradt voltál a vezetéstől. Emlékszel arra a történetre, amit odafelé talált ki a kocsiban?

- Az árnyékszörnyre? - nevetett Kristen. - Arra emlékszem. Akkor éreztem először igazán, hogy az én kislányom.

- Igen-igen, az lesz az.

Malorie mesélni kezdett, és Kristenben élénken jött vissza annak a napnak az emléke.

Akkor nyáron jöttek, mégis borultabb volt az ég, mint most. Vanessa lelkes volt, hogy munkakörnyezetében láthatja író-mamiját, ráadásul egy erdőben, ahol az a sok izgalmas vadállat lakik! Disney-szerű reggeleket látott maga előtt, őzekkel és szarvasokkal. Madarak fogják öltöztetni, mint Hamupipőkét!

Ott kezdett kialakulni a kislányban a fantázia és a kreativitás koncepciójának a csodája, és lábaival lelkesen kalimpálva (Malorie akkor rá is szólt, hogy ne rugdalja az ülésének a háttámláját) megszólalt:

- Ha nagy leszek, én is író leszek!

Nem lett - gasztrobloggerként helyezkedett el egy online magazinnál, és szabadidejében egy garázszenekarban basszusgitározott -, de ott és akkor teljesen komolyan gondolta a fogadkozást.

- És miről fogsz írni? - nézett rá a visszapillantóból Kristen. - Ne félj, nem lopom el az ötletedet!

- Az árnyékszörnyről!

- Mi az az árnyékszörny? - kapcsolódott be a beszélgetésbe Malorie is.

- Amelyik ott él az árnyékban! Éjszaka a falon mozog, és ha odavilágítasz, még több árnyék lesz! Legyőzhetetlen árnyékszörny!

- Miért épp őróla? - vonta össze a szemöldökét őszinte érdeklődéssel Kristen. Visszagondolva rájött, hogy már ekkor is ott volt Vanessában az a lány, aki tinédzserkorában koponya mintás fülbevalót és szegecses nyakpántot hord majd, és Rob Zombie- meg Takashi Miike-filmeken fog szocializálódni.

- Mert jót mindenki tud írni. Az mindig győz, és a rossz folyton elbukik. Hát az enyém nem fog!

- Csak aztán meg ne látogasson éjszaka az árnyékszörny - kacagott Malorie.

- Nem fog!

- De meglátogatta - mesélte tovább Malorie. - Attól szarta össze magát ennyire.

- Igen, most már erre is emlékszem - bólintott Kristen. - Nagyon bőgött, hogy ott az árnyékszörny a falán. És mit mondtál neki?

Malorie még csak félálomban volt, Kristen viszont mélyen aludt, amikor vörös fejjel, takonybuborékos orral, visítva rontott be hozzájuk Vanessa. Malorie szíve majd megállt. Kristen csak kótyagosan tért magához. Kinyitott szemeit bántotta a hirtelen felkapcsolt villany, de a hunyorgáson túl is látta, hogy Vanessa homlokán kidagadnak az erek az üvöltéstől. Anyai ösztönei ettől azonnal magukhoz térítették, és a következő pillanatban már két oldalról ölelgették és vigasztalták a síró kislányt.

- Jött az árnyékszörny! Ott van a szobámban! Nem lehet legyőzni!

- Jól van, semmi baj - duruzsolta a fülébe Kristen. - Nincsen semmilyen árnyékszörny, csak meglódult a fantáziád. Látod, saját magadat rémítetted meg! Ebből látszik, milyen jó író lesz majd belőled.

A vigasztalás hasztalannak tűnt, Vanessa ugyanúgy bömbölt tovább.

- Visszajössz velem a szobádba? - kérdezte Malorie. Vanessa szemeiben tartózkodó félelem csillogott. - Gyere, ha én is ott vagyok, nem fog bántani. Megmutatom, hogyan lehet legyőzni.

Vanessa tekintetéből nem múlt el a rémület, de megcsillant íriszeiben az anyai ígéret és gondoskodás biztonságot jelentő csillaga.

- Feküdj vissza nyugodtan - súgta Kristennek. - Majd én intézem. Aludj. - Jóéjt-csókot lehelt az ajkaira, és terelgetni kezdte maga előtt a remegő Vanessát.

Istenem, milyen apró és törékeny ez a rémült kislány!, gondolta közben.

Vanessa az ujjait rágcsálta, ahogy gátlásosan beballagott a szobájába. Mellkasában egymásnak feszült anyukájának a jelenléte és az árnyékszörny horrorja.

- Ott volt! - mutatott a sarok felé, ahol felkapcsolt villanynál is sápadtnak tűnt a fény.

- Tudod, ugye, hogy csak a fejedben létezik? - kérdezte Malorie, miután leültek az ágy szélére.

- Ott volt! - ismételte ellentmondást nem tűrően Vanessa, még jobban a sarok felé nyújtva mutatóujját.

- Én elhiszem, hogy ott volt. De attól még az is igaz, amit én mondtam. A fejedben létezik, de ettől még lehet valós és ijesztő. De te hoztad létre. Te irányítasz! Ha erre rájössz, fegyverként tudod használni a fantáziádat, és legyőzheted.

- De legyőzhetetlen!

- Mert te úgy találtad ki. Te mondtad rá, hogy nem győzi le semmi, nem igaz? De bármikor kitalálhatsz valakit, aki mégis legyőzi. Csak el kell képzelned, és ugyanolyan valós lesz ő is.

- Nem megy - pityergett a kislány.

- Dehogynem megy. Kreatív, okos, jó fantáziájú kislány vagy. Aki az árnyékszörnyet megteremti, az el is tudja zavarni.

Vanessa elgondolkozott, és fiatal elméjében kis utcácskák jelentek meg, kertes házakkal. Szerette a kutyákat, mindig megsimogatta a nedves nózijukat, amit izgatott szaglászással dugtak ki a kerítésen. Amikor egy barátjának az anyukája kísérte haza a játszódélután után, ő nem hagyta, hogy a kutyákat simogassa. Rábökött a kapura szerelt, csaholó németjuhászt ábrázoló táblácskára. Vanessa akkor még nem tudott olvasni, de tudta, hogy az van odaírva: A kutya harap.

De azt is tudta, hogy őt nem harapják meg. Ő nem betörő. Vele barátságosak lesznek.

Ahogy ezt az emléket emésztgette, a lámpaburából áradó fénybe nyújtotta tenyerét, eltartott hüvelykkel és behajlított mutatóujjal. Mozgatni kezdte a kisujját. Máris ott csaholt egy árnykutyus a falon.

- Látod? - csapta össze a kezeit Malorie. - A kutyusod elkergeti az árnyékszörnyet. Hogy hívják?

- Max! - mondta határozottan Vanessa. Kedves, barátságos névnek tartotta, amit mégis magabiztosan lehet kiejteni, és az 'x' a végén tekintélyt és bátorságot adott a névnek. - És nagyon bátor! Nem fél semmitől, de az árnyékszörny csak tőle fél!

- És Max megvéd téged. Pedig ő is csak a fejedben van. Látod, ebben rejlik az író-mami tehetsége. Ő is életre kelt embereket, akik csak a fejében léteznek. Tényleg jó író lesz majd belőled! - Odahajolt Vanessához, és a fülébe súgta: - Ezt ne mondd el az anyunak, de még őnála is jobb leszel. - Nagy puszit nyomott a kislány arcára.

Vanessa már kacarászott, és nyugodtabban kívánt szép álmokat anyukájának.

Azért a sötétben még kavarogni kezdett kis mellkasában a félelem feketén fullasztó füstje, de kinyújtotta a karját az ablakon besütő sápadt fénybe, megformázta Maxot, és kezének sziluettje magabiztos, védelmező ebnek tűnt a félhomályban. És csakugyan, Vanessa meglátta, hogy a szörny nincs is ott. Csak a függöny árnyéka libeg a sarokban.

- És ezért tartom csodásnak ezt az erdei házikót - fejezte be Malorie a mesélést. - Ott írod a regényeidet, és ott jöttem rá Vanessával, milyen erőteljes tud lenni, ha a kreatív elme megalkot valakit, vagy valamit. Megfoghatatlannak tűnnek, de mégis milyen hatással vannak az életünkre, és valós érzelmeket váltanak ki belőlünk.

- Ó, váó - mondta Kristen. - Ezt nekem még sose mesélted el. Olyan egyértelműnek, meg talán kicsit közhelyesnek is hangzik, amit most mondtál, de belegondolva... - Rándított egyet a vállán, és ebben a mozdulatban benne volt a véleménye: "Azért mégiscsak rátapintottál valaminek a lényegére, Malorie drágám."

Közben megérkeztek.