"A képzeletünk szüleményeinek is lehet önérzetük."

(Stephen King – "A szobakerékpár")

Árnyékszörnyek

Kristen sosem aludt jól, ha idegen helyen kellett éjszakáznia, de az elmúlt éjjelen a szokottnál is álmatlanabb volt. A párna tömése sehogy sem akart egyenletes maradni a feje alatt, és a takaróját is bárhogy forgathatta, valamelyik végtagja mindig fázott. Bőven elmúlt éjfél, mire utolérte valami könnyen kipukkanó, felszínes alvásszerűség. Hajnali ötkor már pittyegett is az ébresztője. Lágy horkantásokkal kísért nyögdécselések közepette nyitotta fel a szemeit, belenézve a hajnal undok félhomályába. Ujjatlan, lenge trikóban aludt, és fázott, ahogy felébredt. Hónalját tovább hűtötte a vékony verejtékréteg, amit éjszaka odaizzadt. Hiába ácsorgott lefekvés előtt hosszasan a forró zuhany alatt, rém mosdatlannak érezte magát. Lerúgta a takarót, ami alól savanyú szagok szabadultak ki. Kristen roggyant vállakkal ült fel. Szüksége volt egy újabb tusolásra, mielőtt elindulna.

Emiatt nem volt ideje reggelizni. A rádióstúdióban ropival kínálták. Kávé nem volt. Átkozódva szidta magában a világot. Ki hallott már olyan munkahelyről, ahol korán reggel nem lehet kávéhoz jutni? Nyelve szárazon tapadt a szájpadlásához, és míg várakozott, majdnem háromnegyedéig kiitta azt a palack vizet, amit egy asszisztensnő tett elé. A műanyag összerogyott az ujjai közt, ahogy mohó kortyaival kiszívta a palackból a levegőt. Próbálta kipislogni karikás szemeiből a kialvatlanságot. Szinte sosem sminkelte magát – a kilencvenes évek végét lázadó, leszbikus feministaként vészelte át, zéró sminkkel, a borotválatlan természetesség pamacsaival a hóna alatt –, de most nem bánta volna, ha valamit felkenhetne az arcára, hogy prezentálhatóbbá tegye ábrázatát. De persze a rádióban senki sem fogja látni, mennyire nyúzott a képe.

Már a vége felé járt a könyvbemutató turnénak. Imádott az olvasóival találkozni, és az interjúkat sem bánta, de minden turné végére úgy érezte, riporter nélkül is fejből tudja az összes kérdést. Mindenki mindig ugyanazokat kérdezte. Különösen, amikor Scott kibaszott Palinről volt szó.

Ráadásul Malorie sem volt ott. Malorie volt Kristen felesége. Ha Malorie ott lett volna, biztosan kerített volna neki valahonnan egy csésze kávét. Malorie Dél-Amerikáig is elsétált volna, hogy személyesen szüretelje le Kristennek a kávébabot, amiből italt főzhet neki. De Malorie odahaza volt Vanessával. Kristen nagyon szerette Vanessát – ő volt a húszéves kislányuk –, de most nem bánta volna, ha nem épp a könyvturné végére időzítette volna a hazalátogatást.

Szóval Kristennek morcos reggelje volt. Mégis sikerült barátságos kisimultságot varázsolnia az arcára, amikor leültették a rádióstúdió mikrofonja elé.

– Ez volt a Lumberzackstől a Chop Away at My Heart – mondta bele az éterbe a rádióriporter, a korai órához képest indokolatlan lelkesedéssel –, ám mielőtt továbbmennénk korareggeli zenekínáltunkkal, egy vendéget köszönthetek itt a stúdióban. Túlzás nélkül állíthatom, hogy napjaink Agatha Christie-je ül velem szemben, akinek Scott Palin nevű rendőrdetektívje talán Poirot-i magasságokban vonul be az irodalomtörténelembe. Kristen Andrews! Helló, jó reggelt!

– Jó reggelt, szia, üdvözlöm a hallgatókat! – vette fel közszereplői műmosolyát Kristen.

– Először is gratulálok az új könyvedhez.

– Köszönöm szépen!

– Ez már a hatodik Scott Palin-regényed. Honnan szerzed még mindig az ötleteket? Hogy csinálod, hogy hat könyv után is friss tud maradni a történet?

– Kedves, hogy ezt mondod, de szerintem az elején még egyáltalán nem volt friss ez a sztori. Az első Scott Palin-regény, aminek szimplán Scott Palin volt a címe, nincs a legjobb munkáim közt. Ha megkérdezed a legelvakultabb rajongóimat, ők is azt fogják mondani, hogy az első köteten át kell rágnod magad valahogy, és a második résztől lesz igazán érdekes a sztori. Ez azért van, mert sosem gondoltam volna, hogy a Scott Palint ennyire felkapják az emberek. Mondhatni, az hozta meg nekem az áttörést, de csak egy visszafogottabb siker keretében. Jól fogytak a könyvek, de a kritika elég langyosan fogadta. A kiadó viszont látott potenciált Scott karakterében, és az ő kedvükért írtam egy folytatást. Azt ígérték, ha sikeres lesz, szerződtetnek még két regényre. Úgyhogy úgy álltam neki a második résznek, hogy tudtam: vérfrissítésre van szükség. Scott az első kötetben még egy fiatal, idealista rendőrdetektív. Szükség volt a konfliktusra, szükség volt az idealizmusának a megrendítésére.

– Így jött a képbe Brandon Hamill?

– Igen. – Brandon Hamill a Scott Palin-regények antagonistája volt, és a második kötetben, az Öltönyös férfiben debütált. – Nagyon szerettem a Batman-képregényeket, amikor fiatal voltam. A gyilkos tréfa volt a kedvenc kiadványom. Lenyűgözött Batman kapcsolata a Jokerrel; ahogy Joker próbálta megtörni Batman erkölcsi tartását és idealizmusát. Ezt akartam elérni Brandon és Scott kapcsolatával. Fokozatosan antihőst akartam faragni Scottból. Talán páran hallották is azt a kis érdekességet, hogy Brandont Joker ikonikus szinkronhangja, Mark Hamill után neveztem el. Szóval igen, így akartam felfrissíteni a sztorit. Tudtam, hogy ha sorozatban gondolkozunk, kelleni fog egy konfliktus, ami végigívelhet a történeten.

– És azt kell mondjam, sikeres voltál. Anélkül, hogy lelőnénk a poént, elmondhatjuk, hogy a legújabb regényben, az Ítélet: halálban Scott csakugyan megtörni látszik. Ezen a ponton muszáj megkérdeznem: igazak a pletykák?

– Azokra a pletykákra gondolsz – húzta fel Kristen a szemöldökét –, hogy már csak egy Scott Palin-regényt írok, aztán lezárom a történetet?

– Ha nem titok!

– Rengetegen kérdezték ezt az elmúlt hetekben az író-olvasó találkozókon, de azt hiszem, itt az idő, hogy egy interjúban is megerősítsem: igen, még egy Scott Palin-történet van vissza, aztán hátrahagyom a karaktert.

– Nagyon sok olvasó szívét törted most össze, köztük az enyémet is. De van egy másik pletyka is, amit meg sem merek említeni, mert tudom, hogy úgysem válaszolnál.

– Hogy Scott túléli-e az utolsó regényt? – vigyorodott el Kristen sejtelmesen. – Nem, erre természetesen nem válaszolok.

– De a fejedben már létezik egy konkrét válasz?

– Létezik egy koncepció – bólintott Kristen. – És nagyjából sejtem, hogy mi lesz Scott sorsa. De ez a regényírás szépsége: semmi sem biztos, míg el nem készül a nyomdakész szöveg. A terveim szerint nem kell sokat várnotok. Hamarosan nekiállok a kéziratnak.

– Rebesgetik, hogy az utolsó regény után sem maradunk Scott Palin nélkül. El tudod képzelni, hogy a karaktered a mozivásznon is debütáljon?

– El tudom, de nem fogom bánni, ha engem abból már kihagynak. Az én gyermekeim a könyvek. Ha adaptálják, áldásom rá, de azok már a rendezőhöz és a producerekhez fognak tartozni, nem hozzám. De jelenleg egyik stúdió sem birtokolja a megfilmesítési jogokat. Folytak már tárgyalások az évek során, de erről inkább a kiadómat érdemes kérdezni.

– És kit tudnál elképzelni Scott Palin szerepében?

– Furcsa, hogy kérded – nevetett Kristen –, mert nem sokkal az Ítélet: halál megjelenése előtt éppen erről beszélgettem a feleségemmel, Malorie-val. Ő Tom Hollandot javasolta, és igazából tetszik az ötlet. A kislányom, Vanessa, még régebben azt mondta, az ő fejében Elijah Woodként él Scott. Talán őt is el tudtam volna képzelni úgy tíz évvel ezelőtt. Nem tudom, lehet, hogy lusta dolog ezt tenni, de ha mindenképp mondanom kell valakit, akkor a feleségem ötletével élek: Tom Holland jó Scott Palin lenne. De az tényleg a jövő kérdése, hogy lesz-e valaha Scott Palin-mozi. Meglátjuk.

– Mi pedig csendben reménykedünk. Köszönöm, hogy időt fordítottál ránk, és további jó turnét kívánunk neked!

– Köszönöm a meghívást!

Kristen mindenkivel kezet rázott, és végre elindult, hogy szerezzen magának egy erős kávét. Délután dedikálni fog a helyi pláza egyik könyvesboltjában. Addigra össze akarta szedni magát.

Az igazság az, hogy alig várta, hogy maga mögött hagyja Scott Palin karakterét. Sosem vette igazán komolyan a regényfolyamot; csak a maga szórakoztatására írta az első könyvet, kezdő szerző korában. Kettő regénye és egy novelláskötete jelent meg addig, és egyikből sem kelt el túl sok példány, amíg be nem robbant Scott Palinnal. Az első könyvei kevésbé fogyasztható írások voltak, ám Kristen magasabb röptűnek titulálta őket, és sokkal közelebb álltak a szívéhez Scott Palinnál. Azoknál a könyveknél még küzdenie is kellett azért, hogy a teljes neve rákerüljön a borítókra. A kiadó K.C. Andrewst akart ráírni, mert úgy gondolták, a vásárlók kevésbé hajlamosak olyan könyvet venni, amit nő írt. Joanne Kathleent is ezért ismerjük J.K. Rowlingként. E.L. Jamesnek sem hagyták, hogy Erika Leonard James néven publikáljon. De Kristen kiharcolta, hogy Kristen Andrews szerepeljen a borítókon. (Ahhoz nem ragaszkodott, hogy középsőnevét, a Cecile-t is ráírják. Úgysem használta soha.)

Sose gondolta volna, hogy pont Scott Palin egyszerű kis detektívtörténetével fog berobbanni, és titkon sajnálta, hogy egy ponyvasorozattal forrt össze a neve. Nem erről álmodozott anno. Ki akart törni.

Hogy túl fogja-e élni Scott Palin az utolsó regényt?

Nem. Isten mentse tőle Kristent. Scottot el kell temetni, mielőtt kikönyörögnek még egy folytatást.

El akarta távolítani a karaktert az életéből.