"Tudod milyen érzés, mikor

félsz szembesülni saját magaddal?

Tudod milyen érzés, mikor

azt kívánod, bárcsak másvalaki lehetnél,

akinek nem kell a segítséged ahhoz, hogy legyen valaki?

Tudod milyen érzés, mikor fel akarod adni?

Nem akarok már többet így érezni.

Nem akarok úgy élni, ahogy most.

Tegyél boldogabbá, jobban akarom érezni magam!

Maradj itt velem, és soha ne mondj le rólam.

Soha ne mondj le rólam.

Tudod milyen érzés, mikor

nem az vagy, aki mindig is lenni szerettél volna?

Tudod milyen érzés,

amikor te vagy saját magad ellensége,

aki látja azokat a dolgokat, amiket nem tudok elrejteni?

Tudod milyen érzés,

mikor fel akarod adni?

Nem akarok már többet így érezni.

Nem akarok úgy élni, ahogy most.

Tegyél boldogabbá, jobban akarom érezni magam!

Maradj itt velem, és soha ne mondj le rólam.

Tegyél boldogabbá,

veled jobban érzem magam,

veled jobban érzem magam.

Segíts át engem ezen!

Nem akarok már többet így érezni.

Nem akarok úgy élni, ahogy most.

Tegyél boldogabbá, jobban kell éreznem magam.

Maradj itt velem, és soha ne mondj le rólam.

Segíts át engem ezen!

Soha ne mondj le rólam.

Tegyél boldogabbá, veled jobban érzem magam,

Maradj itt velem, és soha ne mondj le rólam."

/Skillet-Soha ne mondj le rólam/

(pancsy95 fordítása)

*~*~*~*~*

A szívem úgy dobogott mint soha. Borzongás futott át rajtam. Egyetlen csók képes megölni és feléleszteni. Ez a csók ilyen volt. Jason teste lassan ellazult. Azokba a hideg kék szemekbe néztem. Szemei továbbra is ragyogtak. De már nem a gyűlölettől. Már valami egész mástól.

-Jason el kell tűnnünk innen.

-Igazad van. -a szemébe ekkor újból visszatért a szomorúság.

A lábunk már vitt is minket. Farkasaink mellettünk futottak. Amint az erdő közelébe értünk megtorpantam. Jason kérdőn nézett rám.

-Azt hiszem az lenne a legjobb, ha én nem mennék veled.

-Tessék?

-Ha visszamegyek, talán rá tudom venni Alexandert, hogy hagyjon titeket menekülni, ha nem akkor legalább időt nyerek.

-Lea megőrültél? Nem engedhetlek el. Most nem.

-Jason...

-Nem! Hallgass végig! Nem csak nekem van szükségem rád. Arra nem gondoltál, hogy mi lesz Alexával, Taminával vagy az apámmal? Én nem fogok tudni egyedül helyt állni. Ha téged is elveszítelek a népem és mindenki más lemond rólam és rólad is. Kérlek, csak te ne mondj le rólam. Ha elmész pontosan ezt fogod tenni.

-De lehet, hogy így meg tudnálak védeni mindannyiótokat. Alexát, Taminát, az apádat és téged is.

-Szeretsz engem?

-Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek.

-Te hogyan éreznél a helyemben? Ha most elhagynál nem tudom mi lenne velem. Én.. félek, hogy belehalnék.

A félelem átfutott rajtam. Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy elveszíthetem. Vagy, hogy összetörném a szívét. Könnyek gyűltek a szemembe. Ekkor mellém lépett és szorosan átölelt.

-Gyere haza velem. -suttogta a fülembe. -Szükségem van rád. Már csak veled lehetek boldog. Fel akartam adni, már tudom, hogy nem tehetem, de ha te is feladod mindezt akkor félek, hogy én is elveszek. Maradj velem és soha ne mondj le rólam. Ahogy most sem tetted.

Az eső tovább kopogott a fák levelein. És elnyelték lépteink zaját.

*~*~*~*~*

-Apám, most már tényleg beszélnünk kell. El akarok menni Leáért.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet Adam. -felelt Alexander egy halom papír felett.

-Azt ígérted visszahozod és ha mégse akkor elengedsz utána.

-Igen, igen, de ezt nem beszélhetnénk meg máskor?

-Már így is egy csomó időt vesztettünk.

-Hidd el nem lenne jó, ha odamennél.

-Mindig csak ezt mondod.

Adam becsapta maga után az ajtót. Tudta az apja készül valamire csak sehogy se tudta kideríteni mire. És azt is tudta, hogy valami gáz van. Lea már lassan két hónapja nem került elő. És már szétvetette az aggodalom. A szobája felé indult és előkapta a hátizsákját. Először ruhákat gyömöszölt bele. Majd vizet és ételt is pakolt a konyhából. Majd az ablakhoz állt. Odakint az eső már két napja zuhogott.

Visszalépett a táskájához és az ágya alá rejtette. Majd az ágyára zuhant és lehunyta a szemét. Hallgatta ahogy az esőcseppek kopogtak az ablakon. Majd azt is ahogy a szél felkerekedett. Ilyenkor mindig úgy tűnt a nap sose fog sütni többé.

Amióta Lea elment sok minden megváltozott. Adam mindent szürkének, színtelennek látott. Eleinte a barátaihoz menekült, de amikor ők mind kérdezgetni kezdték szó nélkül előlük is elmenekült. A lányok sokszor körbe rajzották, de ő kerülni kezdte őket. Egyre többen kötöttek belé és a népszerűsége is csökkent. Az egyik nap még majdnem verekedésbe is keveredett egy Jake nevű sráccal aki ezután a legmenőbbnek számított. Adam rájött, hogy a barátait sohasem ő érdekelte igazán. Inkább a pénze vagy a hírneve. Amely pedig már őt nem érdekelte. Megtapasztalta amit Lea is érzett amikor nem voltak barátai. Bárhova ment bármit csinált mind Lea jutott eszébe.

Amikor pedig két nappal ezelőtt Alexander hazajött tudta, hogy az erdőben volt. Bakancsa saras volt és a hajába is faágak akadtak. Alexander nem látta Adamet, de ő mindent megfigyelt. Egyik nap még apja irodájába is belopózott, de nem talált semmit. És mivel utána majdnem le is bukott már nem is mert keresgélni. Ezen az éjjelen pedig ugyanúgy érkezett haza.

*~*~*~*~*

Az éjjel lassan telt. A csendet pedig hirtelen egy ordítás rázta fel. Valószínű elszunyókálhattam, mert az üvöltés váratlanul ért. Kiugrottam az ágyból. Majd miután kiléptem a sátorból egyből az íjamhoz kaptam. De nem támadás miatt hangzott fel a kiáltás. A kis falu túloldaláról jött a hang és egyre többször. Odafutottam, de bent csak Winstont találtam. Na meg Jasont és persze Edmondot. Edmond megint átélte azt a napot. Két nap telt el és minden éjjel ugyanaz történt. De most már nem bírtuk. Jason fáradt tekintetét rám emelte. Winston ugyanolyan gyötörtnek tűnt. Edmond pedig csak egyszerűen nem tért igazán magához. És féltem ez az őrület nem is fog helyrejönni.

-Felváltalak titeket. Menjetek aludni!

-Én most nem megyek el. -szögezte le Jason.

-Nekem sem kellene... -mondta Winston is.

-Ha támadás ér szükségünk lesz rátok úgyhogy nyomás!

-Lea, kérlek ne kérd tőlem... -nézett rám könyörgőn Jason.

Bólintottam Jason pedig intett Winstonnak, hogy elmehet aki ezt sóhajtva meg is tette. Én pedig fogtam magam és Jasonnel szembe letérdeltem az ágy mellé. Ő a földön ült és az ágy szélén nyugodott. Rám nézett kék apáméira hasonlító szemeivel majd mintha a tekintete valahova a távolba révedt volna.

-El kellene mennünk. Haza. A hegyek felé.

-Nincs hazánk. Már elvesztettünk mindent.

-De van. És itt nagyobb veszélyben vagyunk.

-Én nem mehetek vissza. De igazad van. Te vissza mész és a hegyekbe viszed őket.

-Mi!? Elfeledkeztél valakiről.

-Mégis kiről?

-Alexának szüksége van rád. És nekem is. Én nem vagyok... Nem tudnám vezetni őket.

-Nekem sem megy... Ezek után.. félek. Mi van ha rossz döntést hozok? Mi van ha megint elveszítek valakit? Bárcsak, olyan lehetnék amilyennek szeretné. Bárcsak ,mindez ne történt volna meg. Bárcsak...

Kezemet a szájához érintettem. Ő azonnal elhallgatott és a földre szegte a tekintetét.

-Nem tudom megcsinálni. Nem... Nem fog menni. Te ezt nem értheted.

Sóhajtottam.

-Akkor mond el, hogy értsem.

-Mindig olyan akartam lenni, amilyennek apám szerette volna. Mindig is tudtam, hogy igaza van. Úgy kell élnem ahogy egy vezérhez illik. Bátran, kitartóan, erősen. De makacs és önfejű vagyok és félek. Mérhetetlenül félek. Apám sokáig türelmes volt velem. De az utóbbi időben mintha ez elfogyott volna. Mintha.. meggyűlölt volna. Az utóbbi időben, mióta megjelentél kissé féltékeny voltam. Mert te megkaptad mindazt a szeretetet apámtól melyet én már régen elvesztettem.

-Nem vesztetted el. -szakítottam félbe. Ő még mindig szeret, ezért volt szigorúbb veled. Csak nem értette miért állsz ellen neki. Úgy gondolta, ha keményebben fog előbb-utóbb majd neked is könnyebb lessz. Hogy jobban együtt működsz vele.

-Tévedett.

-Tévedett. -helyeseltem.

-Amikor viszont a fejemhez vágtad azt, hogy téged a városban senki sem szeretett rájöttem mekkora idióta vagyok. Hogy te is érezhetsz úgy ahogy én. Amikor először megláttalak a világ fordult egyet velem. Mégis makacsul azt gondoltam, hogy valamiféle veszélyt jelentesz ránk. Amikor pedig apám itt tartott a dühöm az egekbe szökött. El akartalak üldözni. Bármi áron. Attól a perctől kezdve még jobban eltávolodtunk egymástól. És tőled is. Mégis végig tudtam, hogy amit teszek az helytelen. De aztán féltem attól is, hogy nem fogsz tudni nekem megbocsátani. És... amikor Drew megtámadott... azt hittem elveszítettelek. Örökre. Később pedig megértettem, hogy annak ellenére amit tettem és amit gondoltam, te meg akartál védeni. És ezzel amit tettem még jobban fájt. Azután lassan változni kezdtek a dolgok. De a kapcsolatom apámmal mintha ugyanolyan maradt volna.

-Miért nem mondtad el neki sohasem?

-Azt gondoltam ezzel semmi nem változna. Most már tudom, hogy tévedtem ahogy veled kapcsolatban is.

-Csakhogy félek, nem tévedtél. Alexander nem akart elengedni engem. Sőt megölt volna mindkettőnket. Lizzie... miattam halt meg.

-Nem! Nem igaz... -mondta és elkapott mielőtt elfuthattam volna előle. Amíg nem mondtam ki nem is éreztem ennek az igazságát. Rájöttem, hogy minden az én hibám volt. Majd a könnyeim lefolytak az arcomon. Jason pedig letörölte azokat.

-Ha... ha én nem lettem volna ott... akkor mindez nem történik meg. Én hoztam rátok a bajt. Te... nem tehettél semmiről. Nekem kellett volna meghalnom. -a szavak csak úgy dőltek belőlem. -Ezért kellene elmennem most, amíg nem késő.

-Ne beszélj butaságokat. Alexander tehet mindenről. Te nem tettél semmi rosszat. Az anyám pedig tudta mit tesz. Szeretett minket. Téged is. Ha az a féreg nem lenne...

Ekkor Edmond felült az ágyban leizzadva és zihálva. Jason rémülten nézett fel rá. Edmond ugyanolyan ha nem nagyobb rémülettel nézett ránk. Felpattantunk a földről, de Jason nem engedett el. Keze a derekamon nyugodott, én pedig gyorsan megpróbáltam letörölni a könnyeim. Edmond eleinte fátyolos szemei lassan kitisztultak.

-Ti... mit csináltok itt?

-Apám, jól vagy? -kérdezte Jason tétován.

-Kiáltottam ugye? -kérdezett vissza Edmond meg sem hallva az előző kérdést. -Sajnálom. Le kellene feküdnötök.

-Nem akarhatod, hogy itt hagyjunk. -vágott közbe Jason.

-Lehet pedig, hogy jobb lenne.

-Nem. -ismételte meg határozottabban Jason.

Edmond kissé mintha elmosolyodott.

-Rendben. Jason?

-Igen?

-Reggel vissza kell mennünk. Vissza a hegyekbe.

-Úgy lesz apám. De most pihenj rendben?

Edmond bólintott majd lassan visszafeküdt. Jason lába megremegett a fáradságtól és magával húzott vissza a földre.

-Neked is pihenned kellene. Így holnap nem fogod bírni az utat.

-Ígérd meg, hogy nem mész el.

Hallgattam.

-Ígérd meg!

-Rendben, nem megyek el.

Végül Jason bólintott és lejjebb ereszkedett a padlón. Én a hátamat az ágy szélének döntöttem mire Jason a fejét az ölembe hajtotta. Halványan elmosolyodtam, hogy a földhöz akart szegezni. Persze, sikerült is neki. A feje a térdemre nehezedett, de nem bántam. Nyugodt melegség öntött el. De belül mégis féltem.

A reggel lassabban jött el min számítottam rá. Edmond mintha miután felébredt visszakapta volna már három napja elvesztett önmagát. Lassan tábort bontottunk és a cuccokkal együtt visszafelé indultunk. Amikor a városkánk közelébe értünk, két alak várt már minket kézen fogva a nap lemenő fényében. Mikor pedig megláttak felénk futottak. Tegnap az egyik futárunkat elküldtük Lizzie halálhírével. Így nem is lepődtem meg amikor Alexa sírva vetette magát Jason karjaiba. Niki pedig engem zárt szorosan a karjaiba.

-Nagyon aggódtunk értetek.

-Most már itt vagyunk.

Ahogy a hold felkúszott az égre minden elcsendesülni látszott. Csak bennünk dúltak tovább a viharok.

*~*~*~*~*

Drew a vizes aszfalton futva közelítette meg a magas épületet. Egy-két pocsolyába is sikeresen belelépett, de nem nagyon figyelt erre sem. Ahogy a sarkon befordult egy kéz hirtelen a gallérjánál fogva hátrarántotta. Ezt követően elvágódott az aszfalton. Amint felnézett az előtte álló alakra mely kb. olyan magas lehetett mint ő, még a száját is nyitva felejtette.

-Adam! Te meg mit keresel itt? És mit akarsz tőlem?

-Meg akarom tudni Lea pontosan hol van. Apám semmit nem mond és neked segítened kell, hogy kiderítsem.

-De miért pont én?

-Mert apám kedvel téged és biztos vagyok benne, hogy te tudod amit tudni akarok.

-Nem kéne ebben ennyire biztosnak lenned.

-Tudtam, hogy nem lesz egyszerű téged meggyőzni. -mondta Adam meg se hallva az előző mondatot és a keze ökölbe szorult.

-Mit akarsz tudni? -ijedett meg Drew.

-Bár lehet, hogy tévedtem.-tette hozzá még mosolyogva.

-Szóval?

-Tudni akarom hol van Lea. Pontosan.

-Az erdőben. Ennél többet én sem tudok. Mégis, miért beszélne nekem erről az apád?

-Mint mondtam téged kedvel.

-Ez nem jelent semmit.

-Dehogynem. -tett egy fenyegetőlépést újból Drew felé, mely egyből hátrálni kezdett.

-Mégis mit akarsz tenni? Utána akarsz menni, hogy hazahozd? Vagy, hogy megmentsd? Vagy talán, hogy bevalld neki mit érzel és vele legyél?

-Tudni akarom, hogy jó van-e. A saját szememmel.

-Ó, hidd el ő nem akarja tudni te hogy vagy.

-Hogy érted ezt?

-Úgy, hogy valószínűleg már nem te vagy az akit a szívébe zárt, hiszen nem jön vissza hozzád.

-Akárhogy is legyen tudni akarom, hogy tényleg jól van-e.

-Makacs vagy. Oka van, hogy az apád nem mondja meg hol van.

-Nem érdekel. Jobb, ha elmondod. Vagy esküszöm megbánod, hogy apám csatlósa lettél. -ezzel megfogta Drew gallérját megemelte másik keze pedig ökölbe szorult és meglendült.

-Várj! Rendben! Elmondom....

-Akkor ki vele.

*~*~*~*~*

Álmok, árnyak. Egyre többen. Farkasként futok az erőben. Eggyé váltam Dreamlighttal. Futottunk. Futottam. Fehér bagoly repült át az égen. Puska dördült s a bagoly lezuhant. Én futottam tovább. Mellettem szárnyak suhogtak, farkasok futottak. Opal. Opal itt van velem. Ahogy Firehunter is. De sokan mások is a táborból. Sőt itt van mindenki. Újabb lövés. Sokan elhullanak jobról is, balról is. Nem látom kik csak menekülök tovább. A vér úgy zakatol a fülemben mintha csak azt kiabálná: Miattad volt! Miattad! Te vagy a hibás! A te bűnöd! A pánik kezdett eluralkodni rajtam. A lövések egyre többször hangzottak fel mellettem. Majd megálltam. Firehunter rám nézett. Majd puff! Az utolsó lövés. Nem! Saját sikolyaimra ébredtem.

-Nem! Nem! Nem!!

Felültemaz ágyban, de a szívem még mindig hangosan zakatolt. Ekkor valaki lenyomta a kilincset. Az ajtó kitárult én pedig majdnem újra felsikoltottam.

-Lea, jól vagy? -Jason volt az.

Gyorsan meggyújtottam egy gyertyát és az asztalra helyeztem. A kis fény beterítette a szobát. Láttam Jason arcán a fáradságot. Szemei alatt hatalmas fekete karikák jelezték, hogy az éjszakái neki is kínkeservesen telnek. Persze Edmond kezdett helyre jönni. De az én házam nem volt már messze az övékétől így sok minden áthallatszott. És mostanában a rémálmaim visszatértek.

-Megint ugyanaz?-kérdezte.

-Igen, de most mégis más volt.

-Elmeséled?

-Aludnod kellene.

-Úgysem menne. Nem tudok aludni.

-Sajnálom.

-Nem te tehetsz róla. Engem más nem hagy aludni.

-Valami aggaszt?

-Igen. Úgy is mondhatjuk.

-Mi a baj?

-Csak a költözés miatt aggódom. Ha felmegyünk a hegyekbe csak a vadászatra hagyatkozhatunk. Ha pedig itt maradunk valószínüleg végünk. Alexander előbb vagy utóbb visszatér. Nem tudom mit tehetnék vagy hogyan vezethetném őket. Vagy hogy védhetném meg őket.

-Meg tudod csinálni. -mondtam majd a szemébe néztem, és megfogtam a kezét.

-És te mit is álmodtál? -nézett vissza rám mosolyogva.

-Az álmaim úgy tűnik bonyolódnak.

-Ezt hogy érted?

-Most farkas voltam. De nem egy egyszerű farkas. Dreamlight. -ezzel rá is néztem Dreamlightra hiszen ő is biztosan azt álmodta amit én. Ő visszanézett rám. -Láttam Snowshadowot meghalni. Gondoltam, hogy Lizzie lehetett, mert együtt haltak meg. Vagyis egy részletet a múltból. Majd te és Niki. Velem voltatok és futottunk. Az életünkért. De lövés dördült. És egy farkas a földre zuhant. De nem tudtam, hogy melyikünk. Firehunter, Opal, vagy Dreamlight. De az biztos, hogy most az árnyékaink minket ábrázoltak. Csak azt nem tudom miért.

-Jobb lenne ha leírnád az álmaid.

-Winston is ezt javasolta. De jó lenne, ha te is óvatos lennél.

-Persze. Az leszek.

-És most mihez kezdünk?

-Nem akarsz...? -tett fel egy kérdést Jason, de nem mondta végig. Kérdőn néztem rá.

-Mit nem akarok? -kérdeztem, mert nem folytatta.

-... velem jönni?

-Hova?

-Hozzám. Hogy velem legyél.

Kezdtem úgy érezni az állam lecsúszik a helyéről és tátva marad a szám. Hirtelen nem tudtam lekeverjek neki egyet a pimaszságáért, nevessek, mert iszonyúan zavarba jött vagy én magam is jöjjek zavarba. Inkább hallgattam.

-Lea... nem úgy értettem.. én... csak... Nem tudom. Hülyeség volt. -el akarta engedni a kezem.

-Várj! Tudom, hogy nem úgy értetted. Veled megyek. -ezzel ki is pattantam az ágyamból és eloltottam a gyertyát.

Lea. Lea mi a francot csinálsz? -szólalt meg bennem egy kis belső hang. -Elment az eszed? Egy fiúval a saját szobájába menni, akit alig ismersz!? Még, ha nem is történik semmi akkor is őrültség. -eszembe jutott az is, amikor legutóbb meg akart ölni. De most már minden megváltozott. Felnéztem az égre. Az a sok csillag mintha soha nem változna. És mégis ma éjjel szebben ragyognak. Mint a gyémántok. Kincsek melyeket eddig sose értékeltem. A ragyogó eget, a kora reggel ébren levő madarak csiripelését.... Jasonre pillantottam. ...az életet, a szerelmet. Akkor, ott, abban a pillanatban, már biztos voltam benne mi a szerelem. Hirtelen minden felélénkült.

A ház csendes volt. Jason szobája pedig nagyon sötét. Kellett néhány perc míg hozzászokott a szemem. De nem erre számítottam. Azt gondoltam a fiúk szobája mindig rumlis. Cuccok itt, cuccok ott. Cuccok mindenhol. Nem mintha sok hely lett volna ezekbe a házakba, és nem is mintha sok értéktárgyunk lett volna. De mégis azért most már érkezett szállítmány ruhákkal és étellel is. Itt mégis rend volt. Egy pillanatig még ott álltam az ajtóba. Jason engem nézett. Arcát az ablakon beáramló holdfény világította meg. Olyan volt most mint egy angyal. Ki kellett nyújtsam a kezem és meg kellett érintenem az arcát, hogy lássam tényleg itt van velem és nem a rémálmaim egyikébe csöppentem, melyben az egyik pillanatban minden szép, a következőben meg már semmi sincsen sehol. De most minden valódi volt hisz kezem az arcára siklott. Rájöttem mennyire félreismertem Jasont. Azt hittem haragtartó és kemény. De nem kedves és gyengéd volt. Emellett visszahúzódó. Gyengéden levette a kezem az arcáról és megszorította majd leültünk az ágy szélére. Ruhástól ahogy voltunk befeküdtünk a paplan alá mely még jól melegített. Beszívtam az illatát. Kézzel elkészített szappan illata volt. Jason végül magához ölelt. Neki másmilyen illata volt. Nem tudnám elmondani milyen. Talán mint az őszi esőnek vagy az erdőnek.

Nem beszéltünk. Sokáig hallgattam a szívverését. Majd amikor elnyomta az álom, akkor a szuszogását. Csókot leheltem a homlokára, lassan, hogy fel ne ébredjen. Majd én is behunytam a szemem. És már nem tértek vissza a rémálmok.

A reggel túl hamar jött el. Amikor kinyitottam a szemem először nem tudtam hol vagyok. Majd minden bevillant. Jason rám mosolygott. Már egy ideje ébren lehetett.

-Jó reggelt szépségem.. -mondta.

-Jó reggelt. -mosolyodtam el én is.

Egyszer csak kinyílt az ajtó és bár fel voltam öltözve ösztönösen jobban magamra húztam a paplant. Az ajtóban Alexa állt ledermedve.

-Ti meg mit csináltok itt??

-Öhm, csak áthívtam Leát, mert ő sem tudott aludni. -keresett valami kifogást Jason. Az arca kezdett vörösödni.

-Apa nem nagyon fog örülni ennek.

-Alexa, várj! Nem történt semmi közöttünk. -kiáltottam utána. De ő már eltűnt az ajtóból.

-Ezt nem értem. Mi a baj?

-Apával tegnap összevesztünk. Arról, hogy ki maradjon itt.

-Tessék? El akarsz menni?

-Valakinek muszáj feltartani őket míg a többiek elmennek.

-De nem mehetsz el! Mi van, ha valami bajod esik? Mihez kezd akkor apád? És Alexa? Vagy én?

-Meg kell tennem.

-Néhány napja... azt mondtad, hogy ha elmegyek azzal le mondok rólad is. Akkor most mi az igaz? -nem nézett rám. -Ha te belehalnál abba, ha elmennék, nem gondolod, hogy én is abba, ha te hagynál el?

-Azt mondtam, Alexának te majd vigyázol rá. Mint az anyánk. Itt lesz apám is.

-Na de rád is szüksége van!

-Nem akarok vitatkozni! Lea, kérlek értsd meg! Valakinek mennie kell. Valaki mindig meg fog halni.

-Nem! Ne mondj ilyet... -a könnyek kezdtek újból feltörni a szememből. -Tévedsz. Nem kell senkinek meghalnia. Sem elmennie. Ha sietünk talán... talán...

-Bárcsak itt maradhatnék... de már minden megváltozott. -suttogta.

Újabb napok teltek el és mindenki összeszedte a cuccait. A városból küldtek élelmet. Jason felfegyverkezett az útra. Mindenki indulásra készen állt. Mindenki, csak a szívem nem. Jason oda lépett hozzám. Majd kinyújtotta felém a kezét.

-Ez itt a tiéd. -mondtam majd egy nyaklánc csúszott ki ujjai közül.

Kerek alakú medál volt rajta középen pedig egy farkas ült és a holdra vonyított. Biztos voltam benne, hogy az egészet saját kezűleg faragta. Karjaimat gyorsan a nyaka köré fontam.

-Köszönöm. Nagyon vigyázz magadra, és a többiekre is. -suttogtam a fülébe. -És... gyere vissza hozzám.

-Ti is vigyázzatok egymásra. -ezzel magához szorított.

Mikor elengedett azonnal hátat fordított. Tudtam miért. És még ott álltam egy darabig utánuk nézve. A szívem pedig velük ment.

Most...

Vége van a világnak. És még sincs. Mert a világ ott van alattam. Attól a perctől kezdve naponta kijöttem ide a sziklához. Néha Alexával, néha Nikivel. Néha egyedül. Niki mindig mellettem volt. Segített, ha valamiben elakadtam, vagy csak egyszerűen tanácsot akartam kérni tőle. Alexa szintén segített mindenben. Bár eleinte azt gondoltam haragszik rám. Majd rájöttem, hogy ő is csak féltékeny akárcsak annak idején a bátyja volt. De mindent megbeszéltünk és azóta szent a béke. Edmond egyre komorabb lett, bár még mindig nem hagyta el magát. Winston is elment akkor Jasonnel. Minden fakó és színtelen lett a számomra. Bár virágoztak a fák, minden virág színtelennek hatott, és még mindig madarak ébresztettek, de én nem hallottam hangjukat. Egyre többet vándoroltunk. Felmentünk egészen a hegyekig. Sátrakat állítottunk fel és a szabad ég alatt aludtunk. Nem tudom mennyire lehettünk messze már az otthonunktól, de minden éjjel hulla fáradt voltam a sok gyaloglástól. Mégse jött álom a szememre. Vagy, ha mégis a rémálmaim felvertek.

Ezek az álmok már nem azok voltak mint régen. Mindenki benne volt már akit ismertem. És mire felébredtem mindent el is felejtettem. Addigra már nem emlékeztem semmire. Így lett egyetlen tavaszból számomra ősz. Ez mindent megváltoztatott.