"És te ott állsz nyitott szívvel - nyitott ajtókkal,
Tele élettel, de a világ többet akar.
De látom, mikor a fények halványulni kezdenek,
S a nap véget ér, mosolyod is elillan.

Hadd emeljelek fel,
Hadd legyek a szerelmed.

Hadd öleljelek,
Mikor álomba zuhansz,
Mikor a világ bezárul,
És nem tudsz lélegezni.
Hadd szeresselek,
Hadd legyek a pajzsod.
Mikor senki sem találhat meg,
Hadd feküdjek melléd.

Minden, amit szeretnék, hogy mindig óvhassalak a hidegtől,
Hogy mindent megadhassak neked, mit szíved kíván.

Hadd emeljelek fel,
Hadd legyek a szerelmed.

Hadd tartsalak (tartsalak),
Mikor álomba zuhansz,
Mikor a világ bezárul,
És nem tudsz lélegezni.
Hadd szeresselek (szeresselek),
Hadd legyek a pajzsod.
Mikor senki sem találhat meg,
Hadd feküdjek melléd.

Mindazt, amit tettem (amit tettem)
Érdemes feladnom (feladnom)
Egyetlen pillanatért veled.
Úgyhogy elengedem (elengedem)
Mindazt, amit tudok (amit tudok),
Tudván, hogy te itt vagy velem.

Mert a szerelmedért én megváltozom.

Hadd öleljelek,
Mikor álomba zuhansz,
Mikor a világ bezárul,
És nem tudsz lélegezni.
Hadd szeresselek,
Hadd legyek a pajzsod.
Mikor senki sem találhat meg,
Hadd feküdjek melléd."

/Trading Yestarday-May I/

( Kristianna fordítása)

*~*~*~*~*

A lángok az ég felé nyújtóztak. Mint annyi éjszakán át. A padon Jason arcára vetődött a tűz fénye. Úgy feküdt a padon, mint aki valamin gondolkodik. Barátja felé lépett. Pont a feje felett állt meg.

-Eltakarod a csillagokat. -jegyezte meg Jason.

-Mikor érdekeltek téged a csillagok? Szerintem feleslegesen vagyunk itt.

-Lehet. És amúgy mindig érdekeltek, de most mintha szebben ragyognának.

-Úgy beszélsz, mint aki szerelmes!

-Na és akkor mi van!?

-Jól van nyugi. Nem kell felkapni a vizet.

-Könnyen beszélsz.

-Jason, ugye nem Lea?

-És ha igen?

-De hiszen eddig semmi sem volt közöttetek!

-Nem. De minden megváltozhat.

-Hát én nem hiszek a változásban.

-Hirtelen, miért lettél ennyire ellenséges?

-Az eszedbe se jutott talán Alexander miatta támad meg minket?

-De hiszen előtte is támadott minket. Értsd meg Lea nem tenne semmi rosszat elennem, sem a családom ellen.

-Ám legyen, de én figyelmeztettelek.

-Jó.

Ezzel Jason az oldalára feküdt, hátat fordítva Drewnek. Drew pedig lassan elsétált. Lehet hogy igaza van? Nem. Nem létezik. Nem lehet.

Jason már nem tudta kiben bízzon. Ekkor az egyik falubeli futott eléjük. Lihegett a rohanástól. Erős, megtermett ember volt, de az út is nagyon hosszú volt a kis táborig. Edmond táborokkal védte a falut. Bármely irányból jöttek is Alexander támadásai mindet ki tudták védeni.

-Jason! Az apád azonnal vissza hívat.

-Csak nem?

-Nem. Nem Lea. -felelte a férfi mosolyogva. -Vagyis igen, de jól van és ő küldetett érted az apád által.

-Azonnal megyek.

-Én is megyek. -szólt Drew. -Már elegem van az ücsörgésből.

-Rendben.

Ezzel elindultak.

*~*~*~*~*

Megint eltelt egy nap. A lemenő napsugarakat már a lépcsőről néztem végig. Az ég vörös arany és a sárga különböző árnyalataiban pompázott. Lizzie és más itteni orvosok azt mondták, nagy szerencsém volt. Most viszont kiengedtek kicsit a szabadba. Mintha évek teltek volna el azóta a nap óta. És azóta nem voltak rémálmaim. De az számtalanszor eszembe jutott, hogy megálmodtam. Megálmodtam a jövőt. Néha még eszembe jut, hogy mit mondott Winston. A régen élt személyek között is volt, aki látta álmaiban a jövőt. El kell mondanom nekik.

Lassan felálltam a lépcsőről és Winston háza felé sétáltam. Az oldalam még mindig fájt, de a enyhítette a sok gyógynövény melyet a gyerekek gyűjtöttek össze Jasonnel. Na meg persze a főzetek is segítettek, melyeket azokból főztek. Amikor az ajtóhoz értem, bekopogtam, majd mikor hallottam, hogy bentről beszólítanak beléptem a félhomályba. A szemem lassan hozzászokott és ki tudtam venni a két férfi alakját.

-Jöjjek vissza később?

-Dehogyis! Mond, mi a baj? -kérdezte Edmond.

-Igazából semmi, csak eszembe jutott amit egyszer nekem Winston mesélt a történeteiben.

-Mégpedig? -kérdezte érdeklődve Winston.

-Álmokat láttam. A támadás előtt. A nyílvesszőről. És ha jól emlékszem a régen élt őseinkkel is történt hasonló.

-Igen történt. A kiválasztottakkal.

-Láttam a nyílvesszőt mely felém tartott és Jasont is éreztem, ahogy lerántom magammal a földre. Csak azt nem tudtam, hogy ő az. Azt hittem neki ütköztem valaminek vagy.. nem is tudom. És aztán a vért is láttam és hogy Dreamlight előttem fut.

A két férfi összenézett és mosolyogva Edmond a következőket mondta:

-Lea az álmaid megmutatják, ami történni fog. És megmutatják, hogy kiválasztott vagy. Ami azt jelenti, hogy te vagy az, akiről a legendák mesélnek.

-Tessék? De hogy lennék én?

-Mi sem tudunk túl sokat. A legendák könyvekbe voltak leírva. De ezek a könyvek Alexander tulajdonában vannak.

-Akkor meg kellene szereznünk őket.

-Igen ám, de ahhoz ki kéne szabadulnunk az egérfogóból.

-Ezt nem értem, miért lennénk egérfogóban?

-Lea, eddig nem mondtuk el neked, de harcra készülünk, mert Alexander el akar pusztítani mindent, ami itt van. Persze ezzel együtt minket is.

-Tessék? És... mit tesztek? Fegyver ellen kardal akartok harcolni? Ez felér egy öngyilkossággal.

-Ha valaki jó kardforgató akkor nem.

-Jason olyan gyorsan tudja forgatni a kardját, hogy nem éri el a golyó. -fejezte be Winston.

-És azt hogy csinálja? Valami trükk?

-Úgy is mondhatjuk. Majd megtanulhatod te is, de előbb gyógyulj meg.

-Rendben.

-Ne aggódj Lea, nem lesz semmi gond.

Kiléptem a friss esti levegőbe. A szél kissé felkavarta a leveleket melyeket a hó lelapított, de már elolvadt. Tudtam, hogy itt van a tavasz. Bár néhol még hullani kezdett a hó, de már nem maradt meg. Minden gyorsan olvadni kezdett. Már három hónapja voltam itt. És annyi minden történt. Még most is sokszor jutottak eszembe az otthoniak. De már korántsem úgy emlékeztem rájuk, mint ahogy régen láttam őket. Amit az előbb hallottam megdöbbentett. Nem tudtam, mit jelent és nem tudtam azt sem, hogyan találhatnám ki. Hacsak nem a könyvekben van a válasz. Talán, de oda egyhamar nem jutok el.

A házamba beérve gyújtottam egy gertyát. A fénye mellett kicsit többet láttam, mint amúgy. Annyira megszoktam, hogy itt élek. Megszoktam, hogy Dreamlight velem van. Mindenben segített nekem. Ahogy Niki és Opal vagy Winston és Chainbreaker. Irigyeltem néha, hogy ők mindig együtt lehettek. Niki sokat mesélt az erdőben töltött időkről. Mesélt kalandokról, harcokról és szerelmekről is. Winston mesélt háborúkról, múltról, jelenről, jövőről.

Kis idő után, mikor már a gyertyaláng kiégett az álom is rátelepedett a házakra. Nem tudtam, hány óra lehet és nem is érdekelt. Visszagondoltam mindazokra az emlékeimre melyek jók és rosszak voltak egyaránt. Mindent újraéltem. Mikor viszont a négy nappal ezelőtti dolgokra gondoltam be ugrott valami. Én láttam az árulót. Eddig senki se kérdezte, de nem is tudtam volna válaszolni erre a kérdésre. Most viszont beugrott a válasz. És nehezemre esett elaludni.

A reggel nehezen jött el. Mikor kinyitottam az ajtót, Dreamlight kirohant. Meglepett a viselkedése, máskor nem csinált ilyet. A gyerekek ugyanott játszottak ahol előző nap is. Minden ugyanolyan volt és mégis megváltozott. Az erdei madarak a fákon csicseregtek. A lépteim egyenesen a Wolf házhoz vittek. Valakinek el kellet mondanom, amit tudok. Amint benyitottam az ajtón Edmond és Lizzie meglepett arca fogadott.

-Jó reggelt! Hát te mi járatban vagy errefelé?

-Jó reggelt! Tegnap este gondolkodtam. Eszembe jutott a támadás és hogy...

-Nézzétek! Visszajöttek! -kiáltotta valaki odakintről.

Edmond lassan felállt és az ablakhoz sétált, majd mosolyogva rám és Lizziere nézett.

-Itt van Jason. Visszajöttek.

A lábam szinte akaratlanul is megindult. Lizzie és Edmond követtek. Odakint már kis csoport gyűlt össze, hogy köszöntse az érkezőket. Lassan a tömeg megnyílt és megjelent Jason. Járása bizonytalan volt és nem nézett a szemembe. Nem értettem a reakcióját. Elindultunk felé és amikor meglátott halvány mosoly bujkált az arcán. Nem szólt semmit, csak elindult ő is felénk. Farkasaink mellettünk lépkedtek, de rajtuk is látszódott, hogy örülnek.

Aztán váratlanul megtorpantam. Lizzienek és Edmondnak ez nem tűnt fel, de Jasonön láttam, hogy feltűnt neki, bár próbálta nem mutatni. Jason mögött, viszont ott sétált Drew. Amikor megláttam a szívem összeszorult és kirázott a hideg. Mikor pedig rám emelte a tekintetét vörös színű szemei csak úgy villogtak.

-Lea, valami baj van? -kérdezte hirtelen Jason.

-Nem, nincs. Örülök, hogy épségben hazatértél. -ez a mondat mintha kissé túl udvariasan hagyta volna el a számat, ezért még hozzátettem: -És köszönök mindent amit értem tettél.

-Nem. Én tartozok köszönettel.

-Jason! -ugrott elő hirtelen Alexa, mire én összerezzentem.

-Alexa! Hát te hol voltál?

-Az erdőben. Hol másutt?

Úgy éreztem magam mint akit földhöz szegeztek. Drew pillantásai fenyegettek és nem mertem közelebb lépni.

-Lea.. Teljesen elsápadtál. Biztos jól vagy? -kérdezte Jason aggódva. Majd tett egy lépést felém.

-Nem. Vagyis igen, csak.. csak le kell feküdnöm egy kicsit. Később találkozunk. -ezzel megfordultam és már ott se voltam.

-Lea várj!

Nem, nem lehet. Hát tényleg nem tudja. Nem is sejti? Csak én láttam? Mi van, ha nem hisz nekem? Most mit tegyek? Nincs veszteni valóm. Megfogadtam, hogy megvédem és ezt fogom tenni. Bármi áron.

Este jöttem csak elő újra. Reméltem, hogy Jason hinni fog nekem. Csak azt nem tudtam, hogy mondjam el neki. Lassan elsétáltam a fák mellett, amikor valaki hátrarántott és a számra tapasztotta a kezét.

-Maradj csendben. Jobb, ha nem kiáltasz. Tudom, hogy felismertél és azt javaslom ne merészelj beköpni. Vagy nagyon megbánod. -sziszegte a fülembe Drew.

Valahogy kiszabadítottam magam a karmai közül. El akartam futni, de elkapta a derekamat és a belé hasító fájdalomtól majdnem felkiáltottam. Az egyik fához szorított.

-Eressz el.

-Nem! Haha. Úgysem hinnének neked. A te szavad az enyém ellen.

-Áruló. Egy alattomos áruló vagy semmi más!

-És, ha igen?

-Jason hinni fog nekem.

-Komolyan azt gondolod, hogy egy lány, aki csak most jött, annak jobban hisz, mint annak, aki már khm... nem is tudom hány éve a barátja?

-Lényegtelen nincs veszteni valóm.

-Oh, tényleg? És mi van azzal a tábortűznél ülő alakkal? Hm? Ő sem számít?

A lélegzetem elakadt. Tudtam, hogy megtenné. Ekkor viszont észrevettem Dreamlightot.

Ezután nekiugrott Drewnek, aki nem vette észre a mögé lopakodó farkast. Ekkor Darkdeath siklott elő Drew ingujjából és Dreamlightnak támadt. A farkas viszont ügyesebb volt és könnyedén, de vicsorogva kitért a kígyó elől. Én közben kikerültem Drewet, de az újból elkapta a karom. A fájdalom elgyengített. Viszont megláttam Edmondot és Soldiert, amint felénk közelednek.

-Drew! Engedd el most azonnal!

El is engedett és a földre rogytam. Drew pedig a város felé futott.

-Jól vagy? -hajolt fölém Edmond.

-Igen, azt hiszem. Csak azt hiszem pihennem kellene egy kicsit.

-Gyere velem. Azt hiszem itt az ideje, hogy kapj egy rendes házat. Na meg persze nem akarom, hogy bajod essen.

-Jó, de mi lesz Jasonnel? El kellene mondani neki.

-Majd én elmondom.

-Rendben.

Lassan elsétáltunk. A házikó közvetlen a Wolf ház mellett volt. Nagyon tetszett. Persze szerettem a másik házat is, de itt közelebb voltam mindenhez. A házak pedig mintha körbeöleltek volna.

A ház belülről ugyanolyan volt mint a másik. Talán csak kicsivel kisebb. Nem sokkal később a tűz felé indultam. Időközbe meghallottam Jason és Edmond hangját.

-Apám ez nem lehet igaz. Biztos csak valami félreértés. Drew nem gonosz. Az lehet, hogy nem kedveli Leát de...

-Jason. Ő volt az, aki megtámadott minket. -léptem elő.

-Te mit keresel itt?

-A tűzhöz indultam, de meghallottam miről beszéltek. Bocsánat.

-Semmi gond. -felelt Jason. -De nem tudom elhinni.

-Én megértem. -válaszoltam.

-A lényeg, hogy mindketten jól vagytok. És most menjetek.

Lassan eleinte szótlanul sétáltunk egymás mellett.

-Biztos, hogy őt láttad?

-Jason, tudom, hogy ez nem esik jól... de sajnálom. Ő volt az. El akartam mondani. És megértem, ha nem hiszel nekem.

-Én.. már nem tudom mit higgyek. Annyiszor csaptak már be, hogy nem tudom.

-Én nem csapnálak be. Soha. -mondtam.

-Tényleg?

Bólintottam, de nem néztem a szemébe. Leültünk a padra. A tűz táncolni kezdett az arcunkon.

-Hát ezért lettél olyan furcsa mikor visszatértünk ugye?

-Igen. De nem tudtam, hogy mondjam el neked.

-Mindent el lehet mondani. Csak az embernek elég bátorság kell hozzá. Ebből a szempontból te bátrabb vagy mint én.

-Miért?

-Mert... én sose beszélek az érzéseimről.

-El kellene kezdened.

-Talán.

-De te legalább tudod ki vagy.

-Huh ha te tudnád.. Te szerintem sokkal jobban tisztába vagy ezzel mint én.

-Nem hinném.

-Pedig így van.

-Talán.

Felettünk a csillagok csak úgy ragyogtak. A tűz előttem olyan táncot járt, melyet még sosem. Meg akartam vigasztalni Jasont, de nem tettem. Nem tudtam, hogy tegyem.

-Mit szólnál, ha holnap sétálnánk egyet?

-Tessék?

-Csak gondoltam, hogy ha esetleg lenne kedved.. megmutatnám az erdőt.

-Én... szívesen elmennék.

-Szuper.

Winston és a gyerekek sorba érkeztek meg és leültek a tűz köré. Majd elkezdődött a mese. Jason keze eleinte még az ölében nyugodott és kicsivel később a padra csúsztatta. Azt hiszem, azt hitte nem veszem észre. A sajátomat félrekaptam és az ölembe helyeztem. Azt viszont nem tudtam, miért tettem és azt kívántam bárcsak visszacsinálhatnám. Nem néztem a szemébe.

Majd gyorsan felálltam.

-Jó éjt!

-Várj!

-Igen?

-Öhm.. rossz irányba indultál.

-Hogy?

Kb. másfél másodpercig tartott amíg leesett. A lábam automatikusan a régi kunyhóm felé vitt.

-Ja igen, köszi. -rámosolyogtam majd eltűntem.

Amint beértem a házba az ajtónak dőltem és nagyot sóhajtottam. Mi ütött belém? Sajnos tudtam a választ. Féltem. Féltem attól, ami megtörténhet. Hogy Alexander mindent elvesz tőlem, ami kedvessé válik itt számomra. Vagy, hogy én magam fogok nekik fájdalmat okozni.

Másnap reggel a nap sugarai a maradék havat is elolvasztották. Amikor kiléptem a napsütésbe a madarak csiripelése köszöntött. Amint oldalt pillantottam megláttam Jasont, aki pont akkor lépett ki a napsütésbe. Majd mosolyogva elindult felém.

-Jó reggelt!

-Jó reggelt! Akkor mehetünk.

A fák alatt az erdő olyan volt, mint valami mesevilág. A fény áthatolt az ágak között s a még rajtuk levő apró jégcsapokat olvasztgatta. Eleinte szótlanul sétáltunk majd könnyed beszélgetésbe kezdtünk mindenféléről, mely végül elég döcögősen ment. Ezért inkább az erdőről kérdeztem Jasont.

-Régóta járod az erdőt?

-Mióta az eszemet tudom. Mindig erre játszottunk gyerekekként. Felmásztunk minden tavasszal a hegyre. Sokszor jártam ide a szüleimmel is. Amikor virágba borultak a fák mindig olyan volt mintha szivárványt látnék. Nemsokára te is meglátod. Az őszt is szerettünk mindig minden színesebbé vált, kivirult, majd jött a tél és bár sokszor majd megfagytunk élveztük a szánkózást. A nyár volt mindig a legszebb évszak. Meg a tavasz. Mind szép a maga módján, de a nyár volt a kedvencem.

-Csak volt?

-Hát... már nagyon várom a tavaszt. Talán most minden megváltozik. Gyere másszunk fel arra a párkányra. -mutatott egy nagy sziklára mely egészen a fák fölött magasodott.

A mászással nem lettek volna gondjaim, ha az oldalam nem sajgott volna. Egyszer kétszer majdnem el is vesztettem az egyensúlyom, de Jason mindig résen volt és elkapott, ha kellett. Nem győztem hálás mosolyokat küldeni felé. Nagy nehezen felkapaszkodtunk a szirtre.

-Gyönyörű nem?

-Az nem kifejezés.

Az égen sólyom repült. Mellettünk a két farkas szilárdan és büszkén állt. És innen szinte az egész várost beláttam. A nap egyre magasabban járt. A legmagasabb épület a Blood vállalat tetején megcsillant a napfény. Hangos sóhajtás hagyta el a számat.

-Hiányzik a város? -kérdezte váratlanul Jason.

-Nem tudom. Van ami igen, és van ami nem. De itt érzem igazán otthon magam.

-Régen mindig a városba akartam menni. Ott akartam élni, mert azt hittem ott jobb lehet az élet...

-És mi tartott vissza?

-Láttam milyenek ott a szegények. Láttam a szenvedésüket. Most ők segítenek nekünk. Minden élelmükkel támogatna ahogy mi is őket azzal amink van.

-Megértem én is láttam őket...

-Ah. Lassan ideje visszamennünk. Winston keresni fog.

-Köszönöm, hogy megmutattad.

-Én köszönöm, hogy eljöttél velem.

-Örömmel tettem.

Szép lassan elindultunk visszafelé és megint csöndbe burkolóztunk. Csak egy idő után figyeltünk fel mindketten arra, hogy a farkasaink előttünk futkároznak és játszanak egymással.

-Neked...

Egyszerre szólaltunk meg.

-Bocs, mond csak. -szólaltam meg újra mielőtt Jason tette volna.

-Neked soha nem volt olyan érzésed, hogy mi már találkoztunk egyszer, talán régen.

-Nem emlékszem. De velük biztosan így volt. Firehuntert én is láttam akkor amikor Dreamlightot is először. Együtt voltak.

-Anyám mindig azt mondta árnyékaink vissza tudják tükrözni az érzéseinket, vágyainkat, hanglatunkat. Vagy csak ahogyan másokhoz viszonyulunk.

-Nekem is mondta, de ez nem jelent semmit.

-Lea, mitől félsz?

-Tessék? Én nem félek... Nekem most mennem kell.

-Várj!

Elkapta a karom.

-Te menekülsz. Csak azt nem értem mi elől.

-Kérlek, megígértem, hogy nem ártok nektek.. Ne nehezítsd meg.

-Lea, te sose voltál veszélyes ránk.

-Mindig azokat veszítjük el először akiket szeretünk...

-Ez nem igaz. A szeretet halhatatlan, ha nem adod fel...

Ekkor mindkét kezem megfogta és megszorította. Megpróbáltam kihúzni a kezem, de nem sikerült.

-Lea, hadd szeresselek. Meg akarlak védeni.