"Száz szívvel érzem még
a napfény élet-lángját.
Száz szívvel kérem rég
ember létem álmát:

legyen társam életem útján-
bárhol jár a sorshajó-,
legyen bátor, hű vizű szolgánk
a folyó!

Csillagos ég, őrzöd-e az álmom még?
Csillagos ég, hol van, akit várok rég?
Ugye, látsz, magas ég-, hallod, amit vágyam súg feléd?
Ugye, lesz, aki véd?- eljön, akit várok rég.

Száz szívvel élem még
a holdfény hűvös táncát.
Száz szívvel kérem rég
a szerelem bűvölt báját.

Legyen társam életem útján
egy forró szívű álmodó-,
legyen kósza szél szabad szárnyán
utazó."

/Nox-Csillagos ég/

*~*~*~*~*

Az öreg az apró gyertyával a kezében közelebb lépett a farakáshoz. A láng meglobbant s a gyerekek lélegzet vissza fojtva figyelték az apró lángot. Jason végignézett a gyerekeken melyek türelmetlenül, vagy vacogva bújtak össze. Végül az öreg bedobja az apró gyertyát a tűzbe melyről mindenki azt hiszi már nem fogja lángra lobbantani a rakást. Jasonnek eszébe jut milyen volt akkor amikor ő is ilyen kicsi volt. Már ezerszer látta a trükkjét az öregnek, de még most is ámulva figyelte ahogy az egész rakás hirtelen lobban fel majd a fa pattogni ropogni kezd. Lassan ő is odasétált a farakás közelébe és leült az egyik fa padra. Kezeit ölében tartotta s egy pillanatig elmerült a lángok járta táncban.

Halk dúdorászást hallott a tűz túloldaláról. Átpillantott a lángok között és a szeme megakadt a lányon. A lány ugyanúgy bámult a tűzbe, mint ő az előbb. Fehér szemeiben megcsillant a tűz fénye. Úgy izzott mint két borostyán. Valamiért vonzotta a fiút és ezt az érzést gyűlölte. Gyűlölte, mert fenyegetésnek érezte a lányt. Elítélte, mert a városból jött. És mert Alexander az egész családjára veszélyt jelentett. Firehunter a farkas árnyéka mellette ült. Ahogy Dreamlight is a lány mellett. Megint elmélyedt a fehér szemekben, de most nem a lányéban hanem a farkasáéban. Ugyanazokban a szemekben és mégsem. Különleges páros.

Az öreg elsétált a fiú mögött. Majd leült mellé és mesélni kezdett.

-Réges-régen azt mondják, a városunkat egy lány alapította. A lányról senki sem tudott semmit, de nagy tervei voltak. Rátalált az erdőre, kunyhókat építtetett a népével és a családjával. Akkoriban még mind az öt árnyéka megvolt az embereknek. De a nép egyre többet és többet akart. S végül városokat építettek és egyre visszaszorították az erdőt. A lány leszármazottai visszahívták az árnyékokat, melyeket akkor még fény gyermekeinek hívtak. Majd a lány leszármazottai elkezdték leírni azokat a legendákat melyeket hallottak. Ők voltak az egyetlenek, akikről azt mondják, látták a jövőt. És amit láttak azt szintén leírták. Leírták, hogy a lány visszahívta a fény gyermekeit és csak egyet hagyott meg minden embernek, hogy vigyázzanak rá. Hogy óvják és vezessék őket. Ezért vannak most árnyékaink. De mindenkinek csak egy melynek a tulajdonságait a legjobban itt tudja hasznosítani.

-Bácsi, a városlakók is ismerik a történeteket?

-Igen, sőt még tanítják is az iskoláikban. De azok már nem ugyanazok a történetek.

-Milyen egy iskola?

-Nagyon régen láttam már igazi iskolát és már nem emlékszem.

-Az iskolában sok mindenre megtanítanak. -szólalt meg a lány hirtelen s a gyerekek azonnal felé fordultak. -Egy nagy épület mely telis -teli van gyerekekkel kisebbekkel idősebbekkel.

-Te is jártál ilyenbe a városba?

-Igen. De nem találtam ott a helyem. Nem szeretett senki és nem voltak barátaim. Talán ezért is éreztem úgy, hogy én nem oda tartozom. Amit pedig az iskolákban tanítanak arra itt nincs szükség.

-Csupa felesleges dolgot tanultok? -ez a hang megütötte Jason fülét és felkapta a fejét. Alexa volt az, aki nem messze ült a lánytól és érdeklődve hallgatta.

-Igen. Csupa feleslegeset. -mosolygott rá a lány. -Na, de most hallgassuk tovább a történeteket, rendben?

-Rendben! Felelték kórusban.

Jason nem hitt a szemének. A gyerekek hallgattak Leára meg se próbáltak ellenkezni vele. Más esetben minimum nyafogva hallgatják tovább a mesét. Tekintete meglepődve siklott a lányra mely pont őt nézte. Elkapta a tekintetét majd még egy szúrós pillantást lövellt felé. Nem szabad elfelejtenie ki is valójában ő.

*~*~*~*~*

Sosem voltam annyi gyerek között mint most. Winston bemutatott nekik, de azt mondta kis haszontalanok nem hallgatnak senkire. Rám valamiért mégis hallgattak. Alexa különösen kedves volt. Folyton sugdolózott és küldte a kérdéseit. A tekintetem ekkor siklott a bátyjára. A lángok mintha csak körbefonták volna. Szénfekete haján megcsillant a tűz fénye majd lejjebb siklott a tekintetem. Azok a jéghideg kék szemek az enyémeket fürkészték. Amikor észrevette elfordította a fejét majd ugyanazzal a megvető pillantással nézett rám. Én sem néztem őt tovább. Gyűlöl engem. De miért?

Winston még mindig nem folytatta a mesét, de végül mégis mély levegőt vett.

-Az árnyékok visszahívásának oka az volt, hogy az emberek ne bánjanak velük rabszolgaként. Sokan a város felépítéséhez akarták felhasználni őket. Másokon kísérleteztek vagy csak kedvtelésből megölették őket....

Azok a helyek jutottak eszembe, melyekből különböző anyagokat hoztak apám és Alexander cégéhez. Vajon azok a helyek is ilyenek lehettek akkoriban?

-.... És mint már mondtam akkoriban leírták azokat a legendákat melyek a jövőről vagy a múltról szólnak.

-De azokat hogyan tudták leírni? Látták a jövőt? -kérdeztem.

-Megálmodták, hogy mi fog történni. Sokan pedig látomásokat láttak vagy elájultak. Mindhárom előfordult.

Az álmaim jártak a fejemben. Lehetséges? Nem, nem láthattam a jövőt. Biztos csak képzelődöm. Hisz mások is szoktak álmodni. Még sincs jelentőségük.

-Lea, jól vagy? Nagyon elsápadtál. -szólalt meg Niki.

-Nem, semmi baj jól vagyok, tényleg. És aztán mi történt? -tereltem tovább a szót.

-A legendák leírt formái szinte mind elvesztek. Ami fenn maradt abból pedig elég kevés dolgot lehetett leszűrni.

-Mondj el egy ilyen legendát! -kérték a gyerekek.

-Melyiket?

-Amelyik arról szól, aki megmenti a városunkat!

-Rendben.

Jövő fénye:

Egyszer mikor a hold s a csillagok fénye felkel

Megszületik aki a világainknak békét nyer.

De nem tudja, nem ismeri önmagát.

S azt sem kihez tartozik igazán.

S egy napon majd ráköszön a fény

Elhozza a jövőt elhozza a reményt.

Ő lesz az, ki segít majd az árnyéknak

fénnyé válni a farkasnak.

Csakhogy az árnyék és a fény különbözik,

Mint a föld és az ég,

S ha rájönnek mi az ár,

Talán túl késő lesz akkor már.

Mert valamit, valamiért ez örök szabály,

De van még remény talán.

Ha megismerik erejüket,

Mindkettejük életet nyerhet.

Így hát hinni, hinni mindig csak hinni,

Mert a remény sohasem fogy el,

s a szeretet mindig szárnyra kel.

-Vajon ki lehet az? -kérdezte Alexa.

-Reméljük ez minél hamarabb kiderül. Mert, ha nem lehet, hogy nekünk túl késő lesz. -felelt az öreg.

-Mert Alexander közeledik? -folytatta Alexa a kérdezősködést.

-Igen. -mondta kissé szomorúan Winston.

-De nem fog idejutni. Arról majd gondoskodom. És most menjetek lefeküdni! Későre jár. -állt fel Jason a helyéről.

-Jaj ne!

Egy másodpercre megfordult a fejemben, hogy a gyerekek mellé állok, de még időben bevillant, hogy így talán jobban magamra haragítom Jasont vagy akár az apját is. És amúgy is igaza van. Későre járt. A hold is már felettünk magasodott.

-Igaza van. Menjetek aludni.

Jason meglepetten nézett rám. Valószínűleg az első reakciómra számított volna. Végül a komorabb arca nyert megint. Én meg amint a gyerekek elmentek Nikihez fordultam.

-És én hol fogok aludni?

-Az apám azt mondta, hogy szóljak neked. -fordult felém meglepetésünkre Jason. -Az erdőszéli kunyhót mondta. Bár nem értem miért bízik abban, hogy nem fogsz reggelig felszívódni.

-Te nem tudod miért vagyok itt. Csak azt látod ami az orrod előtt van. És abban hiszel amiben akarsz. -buktak ki belőlem nem túl kedvesen a szavak.

-Srácok! Hagyjátok abba. Ennek semmi értelme. Ha marakodtok abból semmi jó nem lesz. -szólt közbe Niki.

-Hát így vagy úgy én egyet kell értsek Jasonnel. -szólalt meg egy hang mögöttünk.

Mindketten megpördültünk Nikivel és egy sötétbarna hajú srác állt meg mögöttünk. Amikor a tekintetét ránk emelte kis híján nekiütköztem Jasonnek. A fiú szemei olyan vörösek voltak akár egy vámpírnak. Ha halványabb bőrszíne lett volna el is hiszem hogy az.

-Drew vagyok. Te meg bizonyára a városlakó.

-Az én nevem Lea. De nem hinném, hogy ez különösebben rád tartozna.

-Hmm... Kissé vakmerő nem? -nézett Jasonre aki mosolygott. Ilyet se láttam még tőle. Valami kárörvendő mosoly féle.

-Hagyjátok már békén! Jason neked jobb dolgod is lehetne. Drew te meg húzz el! -csattant fel Niki.

A farkasaink mellettünk álltak és morogtak. Jason farkasa nyugodtan állt. Ekkor tűnk fel, hogy Drewnek nem látom sehol az árnyékát. Tetőtől talpig végigmértem.

-Ezt keresed? -emelte fel a kezét melynek ujjából egy fekete kígyó feje tűnt fel vörös szemekkel.

Megborzongtam. Apám sokat mesélt a kígyó árnyékokról. A városban általában akinek kígyója volt azt könnyen felvehették bérgyilkosnak főleg, ha fiatalon is elég kegyetlen volt hozzá. Ez a srác pedig pont úgy nézett ki mint egy vérszomjas kígyó.

-Mindegy. Menjünk. -szólam Nikinek.

-Csak nem félsz a kígyóktól?

-Közöd? Szerintem nincs úgyhogy jó éjt. -ezzel karon ragadtam Nikit és eltűntünk.

-Neked vagy elment az eszed. Vagy meg akarsz halni. Esetleg visszakerülni a városba?

-Haha vicces. -mondtam ironikusan. -És mégis miért mennék vissza a városba?

-Te úúristen! Neked nem jutott eszedbe, hogy Jason az örököse Edmondnak? És amúgy Drew a legjobb barátja.

-Ha vissza kell mennem igen valószínű, hogy meghalok. Ha meg itt maradok és Jason lesz a főnök hasonlóan végzem. Akkor nem mindegy?

-Ha továbbra is így beszélsz. És persze, ha valaki meghallja és Winston fülébe jut nem lesz könnyű dolgod.

-Amúgy sincs. Szeretném tudni ki vagyok és hová tartozom. De nem biztos, hogy itt van a helyem.

-Dehogyis nincs! Én majd segítek, ha valami nem megy, de most már feküdj le. Holnap Winston elkezd kiképezni. -ezzel hátat fordított, Opal követte.

-Niki!

-Hm?

-Kösz.

-Jó éjt! -mondta mosolyogva.

-Jó éjt! -suttogtam.

Leültem kis viskóm ajtaja elé és a csillagokra néztem, Dreamlight mellém feküdt. A sok millió fénypont olyan volt az égen, mint valami tenger, melybe milliónyi égkövet dobtak. A városban ezt sosem láttam. Persze ott is voltak csillagok, de azok nem ragyogtak ilyen fényesen. Szinte éjjel is világos volt. Lassan a gondolataim haza kalandoztak. Vajon mi lehet apáékkal? És Adammel? Eddig ő volt az egyetlen, akit érdekeltem. Talán az egyetlen aki igazán szeretett. Megakadályozta az apját, hogy megöljön. Akkor is, ha tudta engem talán örökre elveszít. A könnyeim lassan megint folyni kezdtek és a térdemre hajtottam a fejem melyeket karjaimmal átkulcsoltam. Istenem, mit tettem? Tényleg így kell lennie? Annyira elbizonytalanodtam, hogy már magam sem tudom mit keresek itt. De már nem fordulhatok vissza. Valami nincs itt rendben. És a városban sem. Alexander tervez valamit és meg kell tudnom mi az.

Ekkor megreccsen valahol előttem egy ág. Dreamlight morogva rontott az idegennek, de annak farkasa gyorsabb volt és a földhöz szegezte. Az alak kilépett a fák közül. Jason!

-M..mit akarsz?

-Csak beszélgetni egy kicsit.

-Ilyenkor?

-Ilyenkor nem zavarhat senki. -mondta majd megállt közvetlenül előttem.

-Akkor mond.

Ekkor nekem ugrott a keze a torkomra szorult. Szeme villámokat szórt és rajtam átfutott a félelem.

-Figyelj jól, mert nem mondom el még egyszer. Ha bármi olyat mersz tenni ami a családom ellen irányul vagy, ha összejátszol Alexanderrel és ennek bármi apró jelét észreveszem megöllek megértetted? Ez akkor is érvényben van, ha a népem vagy a barátaim ellen teszel valamit. És jobb ha távolt tartod magad Alexától. Ha bármi történik vele miattad, megkeserülöd. Értetted?

Bólintottam, mert megszólalni nem tudtam. Amikor elengedett, köhögve a földre rogytam. Dreamlightot is elengedte a farkas az pedig egyenest hozzám futott.

-Akár itt kell meghalnom, akár a városban soha nem tudnám bántani Alexát vagy Edmondot. Mert ha visszamegyek ott ugyanez vár rám. Úgyhogy nem jelentek rátok fenyegetést. Nem tudom mit tettem ellened, de sajnálom. -a szavak megint csak kibuktak belőlem, de könnyeimmel együtt is bátornak és határozottnak hallatszott.

Jason megállt az erdő szélén háttal nekem és úgy hallgatta meg azt amit mondtam. Majd ahogy befejeztem futásnak eredt. Én pedig amilyen gyorsan csak tudtam magamra zártam az ajtót. Aztán valahogy eljutottam az ágyamig és azonnal elaludtam.

Lassan árnyak körvonalazódtak ki körülöttem. Minden embernél kard vagy puska volt. Csak azt nem értettem mire mennek a kardokkal puska ellen. A bokrok és a fák között süvítő szél baljóslatúan suttogott. Ekkor vettem észre, hogy íjászok is voltak. Majd megpillantottam Jasont és csapatát magam előtt. A harc megkezdődött. Az íjászok felkészültek a támadásra. Az egyik nyílvessző pedig egyenesen felém tartott.

Felugrottam. Dreamligth az ölembe hajtotta a fejét és próbált ágyban tartani.

-Jól vagyok. Köszönöm. -mosolyogtam rá majd kinéztem az ablakon. A hegyek felett lassan már kelt fel a nap. Az időérzékem pedig megsúgta, hogy nem soká mennem kell.

Először néztem szét a kis viskóban. Voltak polcok és szekrények meg bútorok, de együtvéve nem volt egy nagy tákolmány. Egy szoba volt az egész és elég nyomasztóan hatott rám, ezért minél hamarabb el akartam tűnni.

Amint kiléptem az ajtón feltűnt, hogy megint mekkora a nyüzsi a kis faluban. Bár most kora reggeli fényben egy kisebb városnyi ember is lehetett az erdőben. A hó ismét szállingózott. Már lassan kezdett elegem lenni az egész télből. Egy kis patak csordogált a házam mellett. Furcsa volt, hogy se Winston se Niki nem volt még velem. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy egyedül ültem a szobámban és vártam, hogy elmúljon az ősz, a halál és minden újraéledjen a téllel. Csakhogy most hiába volt minden fehér. Ugyanott vagyok ahol a városba abbahagytam. Jason gyűlöl, és senki sincs a közelembe. Bár lehet ezt elhamarkodtam. Gyereksereg rohant felém a házak közül. Gyorsan kiszúrtam közöttük Alexát aki valamit szorongatott a kezében. A kis baglyocska a vállán ült.

-Sziasztok! Hát ti mit kerestek itt?

-Szia Lea! Hoztunk neked valamit!

Ekkor Alexa átnyújtotta a kezében levő apró virágokat. Melyek hóvirágok voltak. Elöször meg akartam őket picit fedni amiért letépték a virágokat, de a kis virágok végén még ott volt a hagyma.

-Ügyesek vagytok, hogy nem téptétek le őket. Elültessük együtt?

-Igen! -felelték lelkesen.

A gyerekek illetve kis árnyékaik a kölykök mind együtt fogtak neki az ásásnak. Dreamlight is segített nekem. Ugyanis ásófélénk nem igen volt. De így nem is volt rá szükség. A kemény földet gyorsan felásta nekünk pedig már csak az ültetés maradt. Ekkor eszembe jutott ami még az iskolában tanultam a hóvirágokról.

-Tudjátok mit jelképeznek a hóvirágok?

A kérdésemet halk sustorgás követte. Azt gondoltam nem tudják. Ekkor alexa lépett elém.

-A hóvirág a tél végének legkedvesebb szimbóluma, a fogyatkozó hó alól is kiragyog és vidámságot és reményt hoz a szívekbe. A karcsú szárakon bókoló tejfehér szirmok törékenységet ugyanakkor elszántságot is jelképeznek, hisz e kis virág felbukkanása már a tél végét jövendöli, bármennyire is kopár még a természet.

-Gyönyörűen megfogalmaztad.

-Annak ellenére, hogy nem tanulunk iskolákban ugyanúgy tanulunk a növényekről. Az erdőben muszáj ezeket megtanulnunk, ha nincs más ezen is múlhat a megélhetésünk.

-Értem.

-Ühüm. Alexa, gyerekek kérlek menjetek máshova játszani. -szólalt meg egy férfihang mögöttünk.

Winston a farkasával együtt állt mögöttünk. De nem volt egyedül egyik oldalán Niki és legnagyobb rémületemre másik oldalán Jason állt.

-Ő miért is van itt? -kérdeztem.

-Nem mondtam még?

-Mit?

-Ő is edz.

-Tessék? És miért pont velem?

-Mert az apám így döntött. Ne aggódj, nekem se tetszik.

-Istenem. Jól van mit csinálunk?

-Harcoltál már kardal?

-Tényleg párbajozni akarod megtanítani először? -hüledezett Jason.

-Neked is gyakorolnod kellene nem?

-Szerintem, ezt már eleget gyakoroltam. Tudod, a harctéren.

-Akkor íjászat. Azt egész biztos nem gyakoroltad.

-Jajj ne már!

-Fejezd már be! Nem tök mindegy!? Csak haladjunk.

-Lea, ne felejtsd el ki ő. -mondta Winston.

-Így van.

-Te meg abbahagyhatnád a nyafogást. -folytatta.

Nehezen bírtam ki, hogy ne kacagjam el magam és Niki is csendben mosolygott mellettem. Winston egy pillanatra sem állt meg és kezdtem azt hinni, hogy engem súlyosan átvertek és Winston még se csak egy vak öregember. Persze a botjára támaszkodott meg minden, de úgy ismerte az utat mintha minden nap csak ugyanezt az utat róná. Vagy a farkasa tényleg valamiféle jelet küldött neki. Bár az már majdnem két méterre volt tőle, ha nem messzebb. Az enyém mellettem haladt és a másik kettő is szorosan követte társát.

Lassan kiértünk egy tisztásra melynek közepén olyan tó volt, melynek túloldala a fák köré húzódott. Most teljesen be volt fagyva. A tó másik szélénél három céltábla állt. Megfogtam az íjamat és néhány nyílvesszőt mire a többiek ugyanígy tettek. Niki szenzációsan lőtt az íjakkal. Biztos voltam benne, hogy a kardal is hasonlóan jól bánik. Jason unta az egészet és ezt még leplezni sem próbálta. A nyilai viszont kivétel nélkül célba értek. Igaz nem pont a közepén, de az nem számít. Én is megfeszítettem az íjamat. Az első kettő nagyon távol esett a kör középpontjától. Gyakorlatilag a kör legszélső részét sikerült eltalálnom.

-Ne aggódj Lea előbb utóbb belejössz. -biztatott Winston.

-Pff. Ennél többre nem futja? -kérdezte gúnyosan Jason.

-Ne légy már vele ilyen még csak most kezdte. -védett meg Niki.

-De futja. -feleltem és erre megint megemeltem az íjam mely most egyből a kör közepébe betalált. Abban pedig biztos lehettem, hogy másnap jó kis izomlázam lesz.

Addig gyakoroltunk míg le nem ment a nap.

-Jól van azt hiszem szép munkát végeztetek. Lea te különösen ügyes vagy kezdő létedre.

-Köszönöm.

Most nem maradtam sokáig búcsúzkodni. Nikitől és Winstontól elköszöntem gyorsan. Jasonről ügyet se vettem és minél hamarabb ágyba akartam kerülni. Amint bezuhantam megint csak egyből elaludtam. És a rémálmok újult erővel támadtak rám.

Reggel úgy keltem fel mint aki egyáltalán nem aludt semmit az éjjel. Ezt reggel az egész csapat észrevette. Persze csak Jason jegyezte meg.

-Veled meg mi van?

-Tudod, korombeli létedre elég gyerekes vagy.

-Húsz vagyok.

-Pláne.

-Hé abbahagyhatnátok! Mindketten azok vagytok. -mondta Winston mielőtt Jason visszavágott volna.

Egész úton nagyokat ásítottam és alig bírtam megemelni a karom. Mintha az egész testemből remegő kocsonya vált volna.

-A mai feladat a nyomkövetés.

-Remek. -ásított egyet most Jason is.

-Igazán felrázhatnátok magatokat valamivel. -szólalt meg Niki. -Amúgy tényleg minden rendben? -nézett rám aggódva.

Bólintottam. A nyomkövetés nem volt nagy feladat. Igazából Dreamlight szimata tökéletes volt. Másrészt az állatok nyomai igen különböztek. A friss nyomok a hóban igen mélyek voltak. A régebbiek nem. Mire hazaértünk a vadászok már fogtak egy nagy őzet és néhány nyulat épp azokat nyúzták. Én csak elfintorodtam a látványra. Körülbelül két órával később a hús már sült a tűzön. A nap pedig a téli évszaknak megfelelően lenyugodni látszott. Vörös sugarai megfestették felettünk az eget. A raktárból kerek cipókat hoztak ki melyek íze pont olyan volt mint amik a városban készültek. Volt is egy olyan gyanúm, hogy ezek ott készültek. Csak azt nem tudtam, hogy hogy kerültek ide. Különösebben ezen se gondolkodtam sokat. Az égen lassan megjelentek az első csillagok. Megint az otthoniakon járt az eszem. Pedig minél többet voltam itt annál jobban megszerettem az erdőt. De nem tudtam kiverni a fejemből Alexandert, Adamet és a szüleimet sem. Nagyon vágytam rá, hogy valaki mellettem legyen. Aki biztonságot nyújt. Úgy mint Adam. Felsóhajtottam amikor Niki mellém ült.

-Gond van? Menjek el?

-Ne, nem dehogyis csak eszembe jutottak az otthoniak.

-Hiányoznak?

-Féltem őket. Alexandertől. Jó lenne, ha itt lehetnének.

-Ne aggódj. Az apád jóban van Alexanderrel. Biztos kitalált valami mesét, hogy elraboltak vagy ilyesmi.

-Vagy azt, hogy ti raboltatok el. És akkor mégnagyobb bajba kerültök miattam.

-Amúgy is bajban vagyunk, mert ellenállunk neki. Úgyhogy ez már nem szoroz és nem oszt.

-Lehet.

Leültem a tűz közelében levő padra. A lángok újból táncot jártak körülöttem. Winston megint mesélt a legendákról melyek megmenthetnek minket. A gyerekek és felnőttek most együtt hallgatták. Edmond és Jason egymás mellett ültek amikor pedig feléjük pillantottam Edmond magához intett.

-Nincs kedved ide ülni?

-De persze. -feleltem Jason pedig újból megvető pillantásokat lövellt felém. Másik oldalán Drew szintén.

-És hogy érzed itt magad?

-Jól csak sokat gondolok az otthoniakra, mert aggódom, hogy talán Alexander bántani fogja a családom. És titeket is.

-Akkor miért jöttél ide!? Főleg, ha tudtad, hogy veszélybe sodorhatsz!? -ugrott nekem Jason.

-Tévedsz! Nem tudtam. De ha azt gondolod, hogy jobb ha elmegyek miért nem küldesz el?

-Mert itt még mindig az én szavam a nagyobb. Jason fejezd be kérlek! -szólt közbe Edmond.

-Nem akarok ártani nektek. Azért vagyok itt mert otthon nem találtam a helyem. És bár sokan itt sem látnak szívesen itt mégis jobban érzem magam. Itt találtam barátokat és itt találtam rá az árnyékomra is. Otthon nem voltak sokan akik szerettek. Itt mégis többen fogadnak szívesen mint otthon. De ezt te nem értheted. -a könnyeim újból kicsordultak és ezt gyűlöltem. A szavaim egyenesen Jasonnek szóltak. Ő pedig talán először nézett rám úgy mintha normális ember lennék. Nem ellenség.

-Lea én... -kezdte, de nem folytathatta. Hátat fordítottam és már ott se voltam.

Dreamlight velem futott és csak ő állta utamat mielőtt egyenesen a tóba vetem magam. Reggelig maradtam ott. És senki nem jött utánam.