"Sorsod kemény, gond nem apad-,
Áll a szekér, óra halad...
Álmok helyén fáradt föld vár,
De remény fakad.

Érzed Őt, bár láthatatlan.
Más alakban, árnyalatban,
De végigkísér, mindig ott van...
Ne nézd hogyan!"

/Nox-Mire vágysz?/

*~*~*~*~*

Lassan felkelt a nap. Az előző napi hóviharnak nyoma se maradt. Egy öreg ember az erdőt járta. Mögötte barna farkas árnyéka halad nesztelenül. Még a szél is elcsendesült. A hó már bokáig ér. Állat nem jár az erdőben. Egy lélek sem. A farkas hirtelen felkapja a fejét és a levegőbe szimatol. Az öregember egyből megindul farkasa után.

-Chainbreaker hova mész? Nem mehetünk ki az erdőből, de hisz tudod.

A farkas csak mordul egyet majd hirtelen megáll. Előtte egy farkas fekszik morogva és vicsorogva. Nőstény farkas bundája hasonlóan szikrázik mint a hó. Alatta pedig egy lány. Városi szaga volt úgyhogy ismét felmordult. Az öreg bár vak volt, tudta farkasa most talált valamit. Végigsimított a fehér farkas bundáján.

-Jól van. Jó kislány, de most szállj le róla! -parancsolt a farkasra. -Chainbreaker hívd ide Nikit!

Chainbreaker elfutott. A hó ismét szállingózni kezdett.

-Érdekes, vajon miért engedtek be téged az őrzők? És egyáltalán, hogy a francba keveredtél ide?

Ekkor egy göndör feketés barna hajú lány futott le a dombról. Mögötte futott Chainbreaker és Opal a lány sújtásos* barna farkasa.

-Winston! Nincs semmi bajod?

-Ugyan! Ne aggódj! Csak egy kis segítség kell.

-Úristen ez egy lány!

-Még jó, hogy nem farkas!

A lány felnevetett és a fehér farkasra vándorolt a tekintete. Egy pillanatra megdöbbent. Ilyen szemű farkast még nem látott. Pedig már elég sok furcsaságot látott életében.

Eközben az öreg felkapta a lányt. Niki ment elől az utat figyelte na meg persze azokat akik folyton megtámadták őket. Farkasa hűségesen sétált mellette.

-Nem lehet, hogy csak eltévedt?

-Túl közel volt a városhoz és nem közülünk való. A városiak pedig nem szoktak csak úgy kisétálgatni az erdőbe. Főleg az őrzők miatt.

-Csodálom, hogy őt beengedték. Na meg persze, hogy volt annyi bátorsága, hogy átjöjjön kockáztatva az életét.

-Nem hiszem, hogy mellette bármitől is félnie kellett volna.

-Kár, hogy nem látod. Gyönyörű az árnyéka.

-Elhiszem. Bár az is lehet, hogy kétségbe esett.

-Kétségbe?

-Igen. Menekül valami vagy valaki elől.

-Alexander?

-Talán.

Lassan egy kis fa kunyhóhoz érkeztek. A kémény még füstölgött.

-Nem félsz, hogy leég a ház?

-Vannak dolgok amiktől jobban tartok. Most pedig menj és szólj Edmondnak a mi kis csavargóinkról.

-Megyek és sietek!

Ezzel a lány a farkasával együtt eltűnt a bozótosban.

*~*~*~*~*

Egész testemben remegtem. Pedig mindenhol forróság vett körbe. És sötétség. Olyanfajta sötétség mely megöl mindent. Nem tudtam kinyitni a szemem, nem is akartam. De, de megjelent a fény. És egyre nagyobb világosság vett körbe. Remény, remény áradt szét bennem, még élek. És élni akarok. Ezért mentem az erdőbe. Ki kell nyitnom a szemem. Fel kell ébrednem! Most!

Lassan kinyitottam a szemem. A testem még mindig reszketett. Minden homályos volt. Aztán minden kezdett formát ölteni és élesedni. Valahol egy kályhában tűz ropogott. A meleg úgy font körbe mint régi barátom. Ahogy megmozdítottam a kezem, mintha valami puha bársonyos bundát markoltam volna. A fehér farkas! Megpróbáltam felülni, de nem sikerült. A világ újra kezdett elsötétülni, de erőt vettem magamon. Egy idős ember hangját hallottam, majd egy fiatal lányét, beszélgettek.

-Mondtam, hogy elég erős lesz. Most már túléli.

-Igen túléli.

Túléltem. Még élek, még küzdök, és itt vagyok. Küzdök azért, amiért itt vagyok. És, hogy ezt még nem tudom? Mi az oka? Nem érdekel! Ki fogom deríteni. Azt vettem észre, hogy zihálok. A szívem mintha ki akart volna szabadulni. Felültem.

-Jól vagy? -kérdezte tőlem a lány.

-Igen. Köszönöm. Mi történt?

-Mi is ezt szeretnénk tudni. -felelt az öreg. -De először is, mi a neved?

-A nevem Lea, Lea White.

-White!? -kiáltottak fel egyszerre, szinte rémülten.

-Markus White lánya vagy? -kérdezte a lány döbbenten.

-Igen, de ti honnan ismeritek? És kik vagytok?

-Én Winston vagyok. Winston Doyle. Az apád régen a tanítványom volt. De azóta minden megváltozott.

-Én pedig Niki vagyok. Az apádról mindenki tudja, hogy a város eggyik vezetője. -felelte a lány.

-Úgy értitek, hogy ő is innen jött?

-Nem. Mi nem voltunk mindig itt. -felelt az öreg.

-Akkor miért vagytok itt?

-Ezt mi is kérdezhetnénk. Talán ugyanazért vagyunk itt mindannyian. -folytatta.

-Én nem találtam ott a helyem.

-Miért? -kérdezte Niki.

-Mert... mert nem volt árnyékom és ez mindent megbonyolított.

-Elüldözött miatta az apád?

-Azt nem tette volna, de jóban volt Alexanderrel ugye? -szólt közbe Winston.

-Igen. És a fiához kellett volna mennem.

Többet nem kérdeztek. Mindent részletesen elmondtam. Néha Winston, aki komoran a tűzbe bámult folyamatosan, hümmögött vagy morgás szerű hangot hallatott. Farkasa bundáján megcsillant a tűz fénye. Én közbe ráébredtem, hogy valaki levette rólam a vizes ruhákat. Kérdőn néztem a lányra, aki csak megvonta a vállát és a fejével az ágy széle felé bökött. Megköszöntem és akkor az öreg emberre sandítottam.

-Ha gondolod át mehetsz a másik szobába átöltözni. Nem mintha sokat látnék belőled. -nézett rám az öreg. Ekkor vettem csak észre, hogy szemei homályosak mint a köd.

-Mi történt a... -elakadt a szavam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy a kérdés nem biztos, hogy a legillendőbben hangzana a számból.

-...a szememmel? Mondjuk úgy, rosszkor, rossz helyen voltam. Na meg persze rossz emberekkel.

-Értem. -mondtam és gyorsan felkaptam a ruhákat melyeket mintha rám öltötték volna. A felsőnek V alakú nyaka volt fehér szegéllyel a többi részét meg talán a bordóhoz lehetett hasonlítani és persze hosszú ujja volt. A nadrág, ami gondolom hozzá tartozott fekete volt a alul a szára pedig eléggé bő. Volt egy öv is a derekán, szintén fehér, de olyan amilyet eddig csak filmekben láttam csíkokban össze vissza keresztezte a derekam. A szobában nem volt tükör, de gondolom jól állhatott, mert Niki elfüttyentette magát mikor meglátott.

-Hm azt hiszem ezt neked adom, mert sokkal jobban áll rajtad mint rajtam. -mondta végül.

-Nem, nem fogadhatom el.

-Dehogyisnem. Na, de most mennem kell.

-Hova?

-Nemsoká megtudod. De most inkább pihend ki magad. -ezzel felállt és megsimogatta a farkasomat. A farkasom. Jól esett a gondolata. Ő az enyém én az övé. -Annyit még.. mi a neve?

-Öhm... -ránéztem a farkasra és tudtam ami az elsőként eszembe jut az lesz a neve. -Dreamlight. Ez a neve.

A farkasom felemelte a fejét új neve hallatán s mintha csak egyet értett volna odajött hozzám térdemre hajtotta a fejét és hagyta, hogy simogassam. Niki eközben eltűnt. Ahogy a farkasa is Opal.

-Köszönöm, hogy megmentettetek. És neked is. -néztem le a farkasra. Az válaszul csak mordult egyet.

-Nincs mit és most tényleg pihenj. Holnap hosszú napunk lesz.

-Rendben.

Ahogy párnára hajtottam a fejem el is aludtam.

Az utcák nagyon sötétek voltak. Lépteim egyre csak vízhangoztak a szűk sikátorban. Dreamlight mellettem lépkedett. Aggódva néztem rá és ő is így nézett vissza rám. Ekkor Alexander kiugrott a következő utcából és fegyvert szegezett rám. De nem lőtt. Valakit megpillantottam oldalról. Ugyanekkor Adam mellém lépett és elkapta a karom. Alexander átemelte a vállam felett a pisztolyt. És elsült. Utána megint rám szegezte és meghúzta a ravaszt...

Azt vettem észre, hogy valaki a vállamtól fogva ráz fel álmomból. Majd szorosan átölelt és én nem taszítottam el. Az öreg volt.

-Semmi baj, nyugodj meg. Csak álom volt semmi más, csak egy rossz álom.

A könnyek kicsordultak a szememből és sokáig csak zokogtam. A fejem zsongott, mint egy méhkas. Kipillantottam az ablakon. Odakint már kelt fel a nap.

-Feküdj vissza. Még tudsz aludni pár órát.

-Hova megyünk?

-A farkasokhoz.

Nem egészen értettem ez mit jelent. Lassan mégis a fáradtság győzött és újra álomba merültem.

Reggel a napfény besütött az ablakon. Máskor sose keltem fel ilyen korán kivéve, ha lovardába mentem. Eleinte nem tudtam hol vagyok, de amint megláttam a parazsat a kályhában minden eszembe jutott. Dreamlight elég súlyosan nehezedett rám bár álmomban ez egyáltalán nem zavart. Keresztbe feküdt rajtam, de ébren volt.

Amikor jobban felemeltem a fejem felkelt és leugrott az ágyból. Megpillantottam a székre rakott ruháim amik ugyanazok voltak amiket előző nap felpróbáltam. Annyi különbséggel, hogy most egy kabát is ott terpeszkedett a szék háttámláján. Felkaptam magamra a ruháim és lesétáltam az emeletről. A nappalit kellemes illatok lengték be. Nagyot kordult a gyomrom.

Az asztalon viszont csak egyetlen nagyobb serpenyőt pillantottam meg amelyben valamilyen sárga színű étel gőzölgött. Az öreg nem nézett felém a farkasa viszont igen. Mégis mintha csak a farkas jelzett volna vagy megérzésből az öreg szólalt meg először.

-Jó reggelt! Remélem szereted a rántottát. Meg van egy kis bárányragum, ha esetleg azt ennél inkább.

Kirázott a hideg. Utáltam a bárányhúst.

-Jó reggelt, köszönöm és jó lesz a rántotta. -feleltem és kiszolgáltam magam, illetve megálljt parancsoltam korgó gyomromnak amely a mennyiség láttán amit a tányéromra tettem hangos ellenkezésbe kezdett. Kivételesen viszont nem volt bűntudatom az étel miatt, de nem akartam sem pofátlannak tűnni, sem mohónak.

-Nyugodtan ehetsz még elég hosszú utat kell megtennünk. Edmond meg akar ismerni téged.

-Ki az az Edmond?

-Edmond Wolf. Hát... Úgymond ő itt a főnök. Van egy kis csapata a hegyekben. Viszont az a hely sokkal távolabb van a várostól mint ez.

-És te meg Niki hogyhogy nem ott vagytok?

-Csak nem emlegetnek?

Niki az ajtóban állt és az ajtófélfának dőlve nézett minket mosolyogva.

-De igen. Szóval?

-Úgy, hogy mi felelünk az Őrzőkért. Mi viszünk nekik élelmet gyógyítjuk meg őket, ha betegek stb... -felelt Niki.

-Csak az nem fér a fejembe, hogy téged miért engedtek be? És eggyáltalán hogy jutott eszedbe, hogy pont ide gyere? A legtöbben félnek az Őrzőktől. -folytatta Winston.

-Azért, mert én már jártam itt kiskoromban.

-Tessék!?

-Egyszer a parkban játszottunk apámmal. Nagyon hideg volt és fogócskáztunk. Az Őrzők a közelben figyeltek minket. Sosem mertem a közelükbe menni, mert belém is azt nevelték, hogy bántani fognak, ha a mégis megteszem. Kicsit később több gyerek jött a parkba és bújócskáztam velük. Nem is vettem igazán észre, hogy egy kis idő után már az Őrzők előtt álltam. Megbabonázott az a két gyönyörű farkas és feléjük nyújtottam a kezem. A farkasok nem akartak bántani. Utat engedtek nekem és én nevetve befutottam az erdőbe. Senki sem vette észre, hogy eltűntem csak amikor a legtöbb gyerek már hazaindult. Ekkor apám kiabálni kezdett. Az Őrzők őt nem engedték be az erdőbe hanem megtámadták apámat. Akkor sírva futottam ki az erdőből és a farkasok elmentek. Attól a perctől kezdve hittem benne, hogy engem nem bántanának. És tudtam, hogy Dreamlight sem engedte volna ezt. Valamiért mintha mind azt akarták volna, hogy lépjek be az erdőbe. Persze apám onnantól fogva sose engedett a parkba és ő sem ment oda soha többé.

-Világos. -jegyezte meg egy kis idő múlva Winston. -Nem találtál árnyékot, mert az mindig is itt élt. Ezért engedtek be az őrzők. Dreamlight már akkor is itt volt.

-Tehát a szegények a városban..

-Nem. Közöttük tényleg vannak árnyék nélküliek, de őket sem engedik be az Őrzők. -magyarázott tovább Winston.

-Akárhogy is oka van annak, hogy Dreamlight soha nem hagyta el az erdőt. -folytatta Niki.

-Remélem ez is nemsoká kiderül.

-Lassan indulnunk kell, ha napnyugta előtt vissza akarunk érni. -szólalt meg hirtelen Niki.

-Oké, csak visszaszaladok a kabátomért.

Amint felszaladtam az emeletre furcsa érzésem támadt. Nem tudom mit tartogat a mai nap, de jöjjön aminek jönnie kell. Mély levegőt vettem, felkaptam a kabátom és visszaszaladtam a földszintre. A többiek is már indulásra készen álltak. Amint kiléptem a friss téli fehérségbe mintha elnémult volna az erdő. De arról fogalmam sem volt mi történik mélyen, bent, az erdőben.

*~*~*~*~*

Az erdő mélyén egy kislány hangos nevetése törte meg a csendet. A körülbelül hét éves kislányt egy vékony, kissé izmos srác kergette mosolyogva. A fiú farkasa a fekete bundájú és gazdájáéhoz hasonlóan kék szemű farkas a közelből figyelte őket. Felette pedig egy kis vékony ágon egy kis bagolyfióka üldögélt s gazdája vidámságát látva néha- néha ő is boldogan felcsipogott.

-Jason! Jason! Pörgess meg! -kiáltotta a kislány.

Ekkor a fiú felkapta a kislányt s a levegőbe emelve pörgetni kezdte. Majd egyszercsak hirtelen megállt. Letette a kislányt. Ekkor a farkas felmordult és előrébb lépett. A fiú intett a farkasnak és egy darabig csend volt. Majd Jason kezei lassan az oldalához erősített kardra csúsztak és felkiáltott:

-Alexa, fuss!

Lövés dördült s a fák közül emberek futottak elő. Voltak akik karddal míg mások fegyverekkel a kezükben jöttek. És voltak közöttük íjászok is. És sokan voltak lassan pedig Jason köré gyűltek. Az egyik katona kardot rántott és a fiúra támadt, de az könnyen kivédte az ütéseket. Nem kellett sok idő és a párbajhoz sokan csatlakoztak. A fákról emberek ugrottak le sólymokkal, kígyókkal. És farkasok is előtűntek macskákkal és persze a gazdáikkal.

A csata nem tartott sokáig és a támadók visszavonulót fújtak. Jason lihegett és a barátjához Drewhez fordult, aki szintén lihegve futott felé.

-Drew! Mi a franc volt ez?

-Rajtunk ütöttek. Egyre beljebb tolják a határainkat. Feljebb kell húzódnunk az erdőben. És a repülőgépek sem könnyítik meg a dolgunkat. Apropó apád hívat jobb lenne, ha azonnal megkeresnéd.

-Rendben. Megyek. -szólalt meg most Jason is majd bevetette magát az erdőbe.

Az erdő ezen része egyre sűrűsödött majd végül teljesen beárnyékolt mindent. A fák lombkoronái melyek most nyújtották a legkevesebb védelmet általában még az árnyékot sem engedték át. Viszont most lassan felragyogott a nap és elkezdte megolvasztani a lehullott havat. Lábai erőteljesen dobbantak a földön, ahogy futott, minden körülötte levő állat menekült. Meg sem próbált csendben lenni. Nem félt senkitől. És ez sokszor ment az apja agyára.

Lassan odaért a kis faluhoz mely körülbelül az erdő közepén állt. Mozgása messze a leggyorsabbnak számított a fiúk között és persze a húga is örökölt minden olyan tulajdonságot mely megkülönböztette a többiektől. Bár a farkasok mindig is gyorsak voltak. Jason büszke is volt erre. Szeretett futni az erdőben. És két dolgot gyűlölt, a változásokat és ha bántották azokat akiket szeretett.

Egy kis faház előtt találta az apját, aki épp egy csecsemőt tartott a karjaiban amely valamiért sehogy sem akarta abbahagyni a sírást. Ráadásul nagyon úgy nézett ki, hogy újabb árnyék nélküli árvával lesz dolguk. Alexa a Tamina nevet akarta neki adni és úgy döntöttek, hogy ez is lesz a neve. De a kislány folyton csak sírt már ha ébren volt és nem nagyon akart enni. Most is épp Edmond próbálta megetetni ami nem nagyon ment neki.

-Szia picurka! -nézett le Jason a kicsire mely egy pillanatra megszeppent az idegen hangtól de azután tovább nyekergett.

-Sajnos tényleg nagyon picurka. Félek, hogy elveszítjük. -jegyezte meg Edmond.

-Átvehetném egy kicsit?

-Persze. -felelt Edmond majd óvatosan átadta a kicsit Jasonnek, aki már hozzászokott a csecsemők gondoskodásához. De a baba csak nem akart megnyugodni.

-Miről akartál velem beszélni? -kérdezte Jason.

-Van egy gyanúm. Persze súlyos, de eddig bármennyire is próbáltuk elkerülni az efféle feltevéseket Alexander mindig egy lépéssel előttünk járt. Biztos, hogy van egy besúgó közöttünk csak azt nem tudjuk ki az. Bármit tesz is azt ügyesen teszi.

-Nem hinném, hogy bárki ezt tenné.

-Én sem, de ez a legvalószínűbb magyarázat.

-És mit kellene tennem?

Ekkor egy ág reccsent mögöttük. Niki bújt elő a bokrok közül majd Winston és még egy lány. A lány szeme megakadt Jasonön, Jason pedig mintha a helyére fagyott volna. Majd lassan elkomorult az ábrázata és visszaadta a kicsit az apjának.

-Ti mit kerestek itt!? És te ki vagy!?

*~*~*~*~*

Amikor meglátsz valakit mindig van első benyomás. Hát én nem számítottam semmire. De amikor megláttam azokat a szemeket meghökkentem. Olyan kék szemei voltak mint apámnak. Mintha ő nézett volna rám, de mégse. Mikor végigmértem ez a benyomásom eltűnt nyomtalanul. Mikor pedig megszólalt annyi megvetés volt a hangjában. Vagy... lehet, hogy nem megvetés volt. Annál erősebb. Talán... gyűlölet?

-Azt kérdeztem ki ez!? -szinte már megemelte a hangját. Majd közelebb jött hozzám és olyan, számomra most már nyilvánvaló, gyűlölet izzott a szemében melytől kissé hátrahőköltem.

-Jason. Bizonyára nyomós oka van itt lenni. -mondta az idősebb férfi. Ezzel a kisbabát melyet a karjaiban előbb még a fiú tartott és persze továbbra is sírt, újból a fiú kezei közé nyomta.

-Winston, Niki gyertek velem. Majd odabent elbeszélgetünk. Ja és Jason, kérlek, vidd be Taminát.

-Szerintem nekem is ott kellene lennem. Nem gondolod, apám?

-Vidd be a kicsit és utána utánunk jöhetsz.

-De..

Semmi de! -ezzel elindult és Niki meg Winston követte. Jason egy utolsó gyűlölködő pillantással vált meg tőlem. Farkasa, melynek bundája fekete volt, mint a szurok követte.

Egy másik kis kunyhóhoz érkeztünk mely körül, mint egy aprócska falu, tornyosult a többi ház. Amint beléptünk, amit először megláttam az egy körülbelül hét, nyolc éves kislány lehetett. Vállán apró bagolyfióka ült. Másodszorra pedig, egy vörös, barna szemű farkas mely valószínűleg a férfi farkasa lehet. És volt egy olyan megérzésem, hogy ő Edmond. Emiatt pedig picit összeszorult a gyomrom. Most dől el, hogy maradhatok-e és mit fogok csinálni. Harmadszor az asztalnál egy nőt vettem észre vállán fehér bagollyal. Ami viszont számomra egyből feltűnt, hogy az egész család nem is nagyon külsőleg különbözött. Ehelyett a jellemük, amennyit persze egyenlőre le tudtam szűrni, na az különbözött igazán.

-Sziasztok, megtennétek, hogy átmentek a másik szobába? -kérdezte a férfi a nőtől.

-Persze, gyere Alexa. -a kislány félénken ránk mosolygott majd édesanyja után kilibbent az ajtón.

-Köszönöm. Szóval kezdjük az elején. Hogy hívnak? -kezdte megint a férfi és tudtam a kérdést hozzám intézi.

-A nevem Lea White. Markus lánya vagyok. -jegyeztem meg mellékesen.

-Az biztos, hogy őszinte és tiszta lelkű.

-Ne haragudjon, de ezt miből gondolja?

-Illedelmes. Abból gondolom, hogy nem teketóriázol kimondod amit gondolsz.

-Nem erre gondoltam, de ezt ön is tudja.

-Tudom. Okos, bátor. Ezek mind olyan tulajdonságok itt melyekre szükséged lesz, ha itt akarsz maradni. Tudom ki vagy és miért vagy itt. De nem számít. Winston fog felkészíteni mindenre amit tudnod kell és ő is fog vigyázni rád. Niki meg segít minden másban.

-Tessék!? A mostani helyzetben, hogy bízhatsz meg bárkiben is, aki a városból jött?

Jason ugyanolyan komor arckifejezéssel támasztotta a falat, ha nem még komorabban. Tudtam, hogy nem kedvel és nem értettem miért. Ha itt vagyok hogyan jelenthetnék veszélyt? Bármit megtehetnének velem.

-Jason, kérlek. A lány szerintem különleges. Oka van, hogy idáig eljött. Ha kém lenne ő biztosan nem kockáztatná az életét.

-Nem tenném.

-Hm, persze. Ha kém lennék én is ezt mondanám.

-Jason ebből elég legyen. -a nő szólt most közbe, aki kijött a szobából. -Az, hogy a városból jött nem jelent semmit. Ahogy annak sem, hogy Markus lánya. Ez nem jelenti azt, hogy összejátszik bárkivel is.

-Szóval itt az én szavam semmit sem jelent. -ezzel sarkon fordul és kiment a házból.

-Jason várj! -kiáltott utána Edmond, de a fiú nem jött vissza.

-Sajnálom, hogy ekkora gondot okoztam.

-Nem te. Jason egy ideje nem önmaga. Néha visszanyeri a régi énjét máskor teljesen ki fordul magából.

-Értem.

-Akkor hát üdvözlünk! Most már közénk tartozol. -szólt közbe Winston.

-Megmutatok minden! -mondta boldogan Niki aztán kirángatott az ajtón.

*Sújtás: sakálnál és farkasnál előforduló hátukon széles sávban futó sötétebb szőrzet, bunda.