Ne hagyj itt ebben a fájdalomban!

Ne hagyj idekint az esőben!

Gyere és hozd vissza a mosolyom!

Gyere és szárítsd fel könnyimet!

Szükségem van a karjaidra,

hogy átöleljenek.

Olyan ridegek az esték.

Hozd vissza az éjszakákat!

Amikor még mellettem voltál.

Gyógyítsd meg a szívem!

Mondd azt újra, hogy szeretsz!

Szüntesd meg ezt a fájdalmat,

amit okoztál, amikor kiléptél az ajtón

és kisétáltál az életemből.

Semmisítsd meg ezeket a könnyeket!

Melyeket oly sok éjszakán át hullattam.

Gyógyítsd meg a szívem!

A szívem.

Vond vissza azt a szomorú szót:

"Viszlát!"

Hozd vissza az örömöt az életembe!

Gyógyítsd meg a szívem!

Mondd azt újra, hogy szeretsz!

Szüntesd meg ezt a fájdalmat,

amit okoztál, amikor kiléptél az ajtón

és kisétáltál az életemből.

Ne hagyj itt ezekkel a könnyekkel!

Gyere és űzd el csókjaiddal a fájdalmam!

Nem tudom feledni a napot,

amikor elhagytál.

Olyan rideg az idő.

S az élet olyan kegyetlen.

Gyógyítsd meg a szívem!

Mondd azt újra, hogy szeretsz!

Szüntesd meg ezt a fájdalmat,

amit okoztál, amikor kiléptél az ajtón

és kisétáltál az életemből.

Semmisítsd meg ezeket a könnyeket!

Melyeket oly sok éjszakán át hullattam.

Gyógyítsd meg a szívem!

Gyógyítsd meg a szívem!

Gyógyítsd meg a szívem!

Gyógyítsd meg a szívem!

/Il Divo-Regresa a Mi/

(Fordította:Tünde Kaplanyi)

*~*~*~*~*

Az emberek tapsolnak. Minden csattanás visszhangzik a fülemben. Az emberek ujjonganak. Majd hirtelen csend lesz. Alexander csendet int és ránk néz. Követem a tekintetét. Adam arcából kifutott a vér.

-Fiam, jól vagy? -kérdezi.

-Én... -kezdi Adam, de a torkán akad a szó. -Én nem is tudom mit mondjak...

Erre a gazdagok közt kitör a nevetés. Adam megfeszül és hátat fordít. Majd magával ránt engem is a folyosóra. A kétségbeesés kiül az arcára olyannyira, hogy magam is megrémülök.

-Istenem, Lea.. Annyira sajn.. -kezdte volna, de Jason megjelent a folyosón.

-Adam! Te tudtál erről!?

-Nem tudtam róla, esküszöm!

Jason szemében gyűlölet szikrái villogtak. Keze pedig ökölbe szorult. Közéjük álltam Jason felé fordulva.

-Jason, tudod jól, hogy nem ő tehet erről!

-És most mi legyen? -kérdezte Bianca aggódva.

-Nem tudom... -felelt Adam. De most jobb lenne, ha mennétek nehogy az apám itt találjon titeket...

-Nem! Nem megyek sehova! -kiáltott fel Jason.

-Jason kérlek! -mondtam és megszorítottam a karját.

-Akkor gyere velem! Nem tudlak újra elhagyni!

-Nem lehet... Te is tudod. De találkozunk... nemsoká...

Mielőtt Jason újra megszólalhatott volna Adam közbevágott.

-Holnap apám este elmegy Markushoz. Nyitva hagyom a könyvtár ablakát, azon keresztül bemászhatsz. Lea, te pedig várd meg ott. Addig mi ketten odakint leszünk. -nézett most Biancára.

-Rendben. -feleltünk ketten Biancával. Jason viszont hallgatott.

-Na, nem lesz semmi baj. De most tényleg jobb ha mentek.

-Rendben... -mondta Jason majd végigsimított az arcomon és megcsókolt.

Aznap este a szobámban végigfeküdtem az ágyon. És nem tudtam aludni. Emlékképek gyötörtek. De főként Jason arca. Majd félelem. Valamit tennem kellett. A könyv az asztalomon feküdt. Lassan felkeltem és kinyitottam. Először csak gyorsan átlapoztam, anélkül, hogy elolvastam volna. Csakhogy, amint a közepére értem megálltam. Két teljes oldal hiányzott. Valószínűleg az egyik oldalon kép lehetett, mert aki kitépte nem tüntette el rendesen az oldalt. A kép széle benn maradt. Valami zöld. Talán egy erdő? Visszalapoztam a könyv elejére. Az első oldalon egy pár mondat fogadott: "Amit itt találsz az csak a tiéd. De véredből való vér is láthatja. Ne feledd! Minden tett hatással van a jövőre." Az utolsó két mondatot kézzel írták alatta monogrammal: JW.

Nem volt kedvem azon rágódni, miért lett odaírva a másik két sor. Így hát egyenlőre figyelmen kívül hagytam. A következő oldalak talán az őseimről szóltak. White-ok ezreinek a neve szerepelt ott. Belefáradtam mire mindet végignéztem. Mégis mikor lehunytam volna a szemem, megint csak a farkasokat láttam keringeni magam és Jason körül. Gyorsan újra a könyvre koncentráltam. Ezután az árnyékok leírása következett. Ez kezdte felcsigázni az érdeklődésemet, de nem tudtam meg sokkal többet annál, mint amit eddig is. Kivéve amikor az utolsó mondathoz értem. "Árnyékok nem lesznek mindig és nem is voltak, ha nincs rájuk szükség eltűnnek mint a felhő melyet elfúj a szél." Akkor most miért vannak itt? -kérdeztem magamban. -Vagy talán ezt csak egyes személyekre értette? Apám mindig azt mondta, hogy árnyékok voltak és mindenkinek születésekor az árnyéka is megszületik. Talán hazudott nekem? Vagy ő sem tudta az igazat?

A kérdések még egy darabig kavarogtak a fejemben és reménykedtem, hogy ha tovább olvasok meg fogom rájuk találni a választ. Így hát tovább lapoztam. Feljegyzések fogadtak, melyeket más más emberek írtak. Némelyek látták a jövőt és arról írtak, de később megint mások leírták mi hogyan teljesedett be. Így döbbentem rá, hogy voltak mások is rajtam kívül. Szintén látták a jövőt és néha változtattak rajta. És lassan közeledtem a két üres oldalhoz. És ahogy közeledtem azokhoz az oldalakhoz mintha egyre jobban elálmosodtam volna. Egypár perc múlva már semmit nem láttam és nem hallottam.

Reggel a könyvel az ölemben ébredtem. Gyorsan becsúsztattam az egyik fiókomba. Épp időben, mert kopogtattak az ajtómon.

-Ki az?

-Andrew vagyok és remélem sietsz! Alexander beszélni akar veled!

-Oké... -mondtam, majd a gyomrom görcsbe rándult. Vajon mit akarhat? -törtem a fejem miközben öltözködtem.

Mikor kiléptem az ajtón már senki sem volt ott. Lassan végigsétáltam Dreamlightal a folyosón. Ahogy elhaladtam az ajtók előtt mindegyikbe be pillantottam, de Alexander sehol sem volt. A következő hely ahova a lábam vitt az irodája volt. -Az iroda! -sikoltotta egy hang a fejemben. -Jajj ne... Mi van ha rájött? De nem foghat semmit rám. Ha el is tűnt a könyv hogyan is lehetne nálam? -A fiókra gondoltam. -Istenem! Jobb helyre kellett volna rejtsem. Ott egy- kettőre megtalálják. -A gondolataim hirtelen zavarossá váltak. Kétségbeesetten reménykedtem benne, hogy Adam is ott lesz az irodában. Ő ki tud találni valamit. Bekopogtam az ajtón.

-Gyere be!

Alexander hangja visszhangzott a fülembe a szívem pedig a torkomban zakatolt. De ahogy beléptem megpillantottam Adamet az ablak előtt állni. Mikor beléptem rám nézett majd mosolyt erőltetve az arcára jelezte, hogy minden rendben. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.

-Foglalj helyet. -mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Valamilyen papírokat rendezgetett az asztalán.

Leültem, kezemet a ölembe fektetve. Nem néztem fel Alexanderre sem senki másra. De Andrew tekintetét éreztem magamon. Hirtelen kirázott a hideg.

-Szóval a ruhádról akartam veled beszélni.

Tehát nem tudja. A kő legördült a szívemről. Ezután mindenféle dolgokról beszélgettünk. Jelentéktelenekről és kevésbé jelentéktelenekről. Úgy éreztem hogy ha anno mégis Adam mellett döntöttem volna most ugyanígy ülnék itt. Persze akkor minden más lenne. Alexander mikor befejezte a mondandóját, mellyel igazából a véleményemet kérte, bár tudtam jól, hogy ez nem érdekli kiküldött. Andrewet is utánam küldte. Némán sétáltam mellette a folyosón. Ő mintha minden mozdulatomat figyelte volna. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de nem nagyon sikerült.

-Te valamit titkolsz. -mondta hirtelen.

-Tessék!?

Ekkor megfordult és a falhoz taszított.

-Megőrültél?.. -kérdeztem suttogva mivel minden levegő kipréselődött belőlem.

-Mond meg! Jason itt volt ugye!?

A szívem összeszorult a kérdésre. Nem árulhatom el. De ha most rávágom, hogy nem, úgysem hisz nekem.

-Azt mondtam válaszolj!!

-Honnan tudhatnám! És különben is nem a én dolgom itt őrködni! Tudtommal ez a te feladatod!

Andrew a torkomra csúsztatta a kezét. Én pedig ösztönösen a kezéhez kaptam.

-Ha idejön, tudd, hogy azt egyikőtök sem fogja túlélni!

-Bármit megteszek, hogy megvédjem tőled!

-Ó tényleg? Arra kíváncsi leszek. -mondta mire elvigyorodott.

Kitéptem magam a szorításából és egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Tovább kell olvasnom a könyvet. Tudnom kell mi áll benne. Mert lehet, hogy minden ezen áll vagy bukik. Csakhogy a nap további részében senki sem hagyott békén. Állandóan kopogtatott valaki az ajtómon. Vagy a fodrászok nyaggattak próbakonttyal vagy a sminkesek. Egy idő után már kezdtem megfeledkezni mindenről. Még azt sem vettem észre amikor már besötétedett. Adam akkor bekopogott az ajtómon.

-Lea, az apám már elment. És már a könyvtárban kellene lenned.

Felugrottam az ágyról. Istenem! Hogy feledkezhettem meg mindenről ennyire? Keresztül futottam a folyosón a könyvvel a kezemben. A könyvtárba csak úgy berontottam. Jason rám mosolygott és én újra elfelejtettem mindent. Minden bánatomat minden rosszat. Lassan megint minden megszűnt körülöttem. Teltek múltak az órák. Én a kanapén a gyertyafénynél olvastam. Jason az ölembe hajtotta a fejét. És nem sokkal később már aludt. Olyan nyugodt és békés volt, mint még soha ezelőtt. Lassan átkaroltam. A könyvben nem írt semmi újról. Olyan dolgokról írt melyek már beteljesedtek. És végre eljutottam a kitépett lapokig. Oka volt annak, hogy nem voltak ott és egyre jobban érdekelt mi lehetett rajta. Majd mikor tovább olvastam a lapokon mintha a saját múltamat olvastam volna. Majd a következő oldalon kép volt. Kiejtettem a könyvet a kezemből és az hangos koppanással a földre zuhant. Jason felugrott és csodálkozva nézett rám.

-Lea, jól vagy?

-Én... igen. Azt hiszem... -mondtam. Felkaptam a könyvet a földről. -Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

Jason álmosan megdörzsölte a szemeit majd ásított egy nagyot.

-Semmi baj. Így is többet aludtam mint az utóbbi időben máskor. De mi történt?

-A könyv eddig is a múltamról szólt. De azt nem hittem volna, hogy ír a közeljövőben történt dolgokról. Ráadásul itt egy kép. -mutattam a könyvbe. Az ott én vagyok a fiú pedig Adam.

-Lea, én itt nem látok semmit.

-Hogy érted azt hogy nem látod? -kérdeztem, de amint kiejtettem az utolsó szót, megértettem mit jelentettek a könyv elején írt szavak. Csak véremből való láthatja. Vagyis csak én és a rokonaim. Jason nem látja, ami benne van. -Öhm... Te azért nem látod mi van oda írva, mert csak olyan láthatja, aki rokonságba áll a White-okkal.

-És miért nem?

-Azt nem tudom. De így kezdődött a könyv.

-Értem. -felelt álmosan pislogva.

-Lehet, jobb lenne ha visszafeküdnél.

-Talán.

Jason visszafeküdt és én folytattam az olvasást. Tisztán láttam a történteket magam előtt. A találkozásomat Alexanderrel. Majd Winstonnal és Nikivel. Ezután Jasonnel. Az erdőben töltött szép és szomorú napokat egyaránt. Minden le volt írva. És olyan részletességgel, hogy az döbbenetes volt. Mintha én magam írtam volna. De nem csak a száraz történetem. Hogy mit éreztem, vagy hogy mit miért tettem. És lassan eljutottam oda ahol most vagyok. A következő képen én voltam és Jason. Jason velem szemben ült álmos arcán ragyogott a gyertyafény. Becsuktam a könyvet és én is lehunytam a szemem. Kezdtem úgy érezni, hogy én ezt már nem bírom tovább... Nem tudom mit kell tennem... És nem tudom, hogyan védhetem meg azokat akiket szeretek... Majd mégis pár oldallal tovább lapoztam. Amikor viszont a következő kép jött, már tudtam valami szörnyűség fog történni. Méghozzá hamarosan...

*~*~*~*~*

A boltban a ruhák mind mind gyönyörűek voltak. Kislányként már rengetegszer álmodoztam arról milyen lehet egy ilyen ruhában végiglejteni az utcán. Akkoriban még nem árnyékolt be rémálomként úgy mint most. Az éjjel nem olvastam már tovább. Csak az esküvőig. Végigsimítottam kezemmel a ruhák anyagán. A fehérség szinte elvakított, de tudtam mit keresek. Valami egyszerűt. Kétségbeesetten keresgéltem a ruhák között annak ellenére, hogy biztos voltam abban, hogy ha a ruhám megváltozik is, csak ennyitől nem fog minden megváltozni. Viszont egy kis idő után Alexander elkapta a karom. Majd a fülembe sziszegett, mire megborzongtam.

-Azt hiszem megvan a megfelelő ruha számodra.

-De én... -próbáltam meg tiltakozni feleslegesen.

-Úgy tudtam, te azt teszed amit mondok! -emelte meg a hangját mire Adam felém pillantott.

-Rendben. -mondtam, mert nem mertem tovább ellenkezni.

Alexander egy belső szobába rángatott. A hideg egyre jobban futkosott a hátamon. Amikor pedig megláttam a ruhát azt hittem elájulok. Mert már láttam valahol. És tudtam is, hogy hol. Alexander ragaszkodott hozzá, hogy felpróbáljam. Amikor pedig a tükörbe néztem undort és valami olyan félelmet éreztem, amilyent azelőtt soha.

Kicsivel később sietős léptekkel haladtam a kocsi felé. Mögöttem emberek hada sorakozott végeláthatatlan dobozokkal mögöttem. Adam aggódva nézett engem. De nem szólt egy szót sem. Mielőtt a házba beléptünk volna Alexander emlékeztetett miket, hogy az eljegyzésünket aznap este tartjuk.

-Hogy is felejthetnénk el? -kérdeztem fennhangon, mikor a kertben sétáltunk Adammel.

-Nem kell aggódnod. Minden rendben lesz. -nyugtatgatott Adam.

-És te azt honnan tudod? -kérdeztem pedig tudtam jól a választ. Van terve.

-Van egy tervem.

-Adam, bármit is akarsz tenni biztos, hogy jól átgondoltad?

-Most mégis miért kérdezed ezt?

-Hát... Nem tudom, csak... rossz előérzetem van.

-Tudom mit csinálok. -mondta majd a ház felé vette az irányt.

-Bárcsak tudnád. És bárcsak tudnám, hogyan akadályozhatnálak meg. -mondtam miután eltűnt a szemem elől.

Később a szobámban ülve bámultam kifelé az ablakon. Dreamlight fejét ölembe hajtotta. Majd megbökte a kezem. Megsimogattam a fejét de ő tovább bökdösött. Amikor látta, hogy továbbra sem értem mit akar a fiókomhoz lépett. Fogával óvatosan kihúzta a fiókot és az hangos puffanással végezte a földön.

-Dreamlight! Most miért csináltad ezt!? -kérdeztem dühösen majd felemeltem a fiókot a földről. Alatta ott volt a könyv. Dreamlight gyorsan felkapta, amíg visszaügyeskedtem a fiókot a helyére. Csakhogy nem is akarta visszahozni. Egy darabig kergettem, de aztán visszaültem az ágyam szélére. Dreamlight ekkor letette az ölembe a könyvet. Majd újra meg újra megbökte.

-Azt akarod, hogy olvassak?

Dreamlight vinnyogott egyet. Én viszont a földre hajítottam a könyvet. Dreamlight csak nézett utána.

-Nem akarom látni! Talán jobb lett volna, ha sosem találom meg ezt a könyvet.

Dreamlight viszont nem akarta feladni. Visszahozta újra meg újra. Ezért becsúsztattam a szekrény alá. Onnan már ő sem tudta kiszedni. Erre vicsorogva morogni kezdett rám.

-Nem érdekel mit gondolsz! Nem akarom tudni mi lesz a jövőben. Sem azt, hogy mi volt. Többé nem érdekel!

Dreamlight végül feladta. Lefeküdt a földre fejét mancsára hajtotta és makacsul sóhajtott egyet. Én pedig továbbra is az ablakon bámultam kifelé. Nightdreamer elrepült az ablakom előtt. Csőrében az üzenettel. Felugrottam és az ablakhoz mentem. De az erkélyem továbbra is zárva volt. Ahogy mindig. Ekkor megpillantottam apám kocsiját begördülni az udvarra. Mély levegőt vettem. El kellett hitetnem velük, hogy megváltoztam. Mosolyt erőltettem az arcomra és lesétáltam a lépcsőn. Zöld bársonyos ruhám melyet legutóbb is viseltem lágyan hullott végig a lépcső kövezetén. Alexander és Adam a lépcső aljánál vártak. Alexander megveregette Adam vállát, amit gondolom elismerésnek szánt Adam viszont összerándult az érintésétől. Próbáltam minél magabiztosabban és nyugodtabban lépkedni. Dreamlight viszont nem nagyon törekedett erre. Szinte elsodort ahogy lefutott mellettem a lépcsőn. A szüleim, mikor beléptek az ajtón elámultak rajtunk. Apám magához ölelt, anyám pedig a ruhámról áradozott.

-Örülök, hogy itt vagytok. -mondtam.

-Ugyan kicsim. Mi örülünk, hogy itt lehetünk. -felelt Amanda.

Apám kezet fogott azután Adammel és Alexanderrel. Majd az ebédlőbe mentünk. Az asztalon és mindenhol gyertyák voltak. Anyám ámuldozott, hogy mennyire romantikus mindez én pedig nehezen bírtam ki, hogy ne forgassam a szemeimet. Alexander egy kicsit félrevonta Adamet így én a szüleimmel magamra maradtam.

-És mesélj! Milyen izgalmas dolgok történtek veled mostanában? -kérdezte anyám megtörve a pár perces csendet.

-Háát... Ma Adammel sétáltunk egyet a kertben. Jó volt újra kicsit a friss levegőn lenni. Más nem nagyon történt...

Ekkor tért vissza Alexander Adammel, aki nem tűnt valami boldognak. Biztos Alexander valamit megváltoztatott az esti tervben. Adam leült mellém én pedig a karjára tettem a kezem. Erre megrándult és elhúzódott. Csodálkozva néztem rá, és a jelenetet Alexander is észrevette. Alig láthatóan elvigyorodott és engem a hányinger kerülgetett. Amint végeztünk a vacsorával Adam felállt az asztaltól.

-Bocsássanak meg elfelejtettem valamit. -mondta ezzel kiment.

Gondolom a gyűrűmet. Viszont az furcsa lett volna. A tervben az volt, hogy ne szenvedjük túl sokáig Adam csak bejelenti, hogy igent mondtam felhúzza a gyűrűt és kész. És reméltem, hogy semmi nem változott. Csakhogy amikor Adam visszatért miután megkérte apámtól is a kezem letérdelt elém és tőlem is megkérdezte:

-Lea, leszel a feleségem?

-Adam... -feleltem megdöbbenten. Majd elakadt a szavam. Nem tudom kimondani. Nem megy. Gyorsan elképzeltem, hogy Jason áll ugyanígy előttem. Csak egy pillanatra láttam magam előtt az arcát, de az elég volt hogy kimondjak egyetlen szót: Igen!

Adam lassan felállt majd átölelt. Apám és anyám is a nyakunkba ugrottak. Mély levegőt vettem. Amikor végre ki tudtam bontakozni a szorításukból, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Végül már csak a szüleink beszélgettek. Adammel búcsút mondtunk mindenkinek és szinte elmenekültünk az asztaltól.

A folyosó csendes volt. Adam rám nézett.

-Sajnálom, hogy ki kellett tegyelek ennek. Az apám azt akarja, hogy teljesen összeomoljunk. Csak azt nem tudom mi a célja ezzel.

-Nem a te hibád. Nagyon fáj?

-Micsoda?

-Adam, előttem nem kell tettetned semmit. Nem tudsz átverni.

-Túlélem. -mondta majd sóhajtott egyet. -Most megyek. Jó éjt.

-Ó pedig olyan megható volt ez az este. -szólalt meg Andrew a sötétben. Adammel megdermedtünk.

-Te mit keresel itt? -hallottam meg Adam felületes hangját.

-Csak őrködök, nehogy véletlenül betolakodók látogassák meg a mi kis vendégünket.

-Helyes, akkor menj a dolgodra és engedj utat. -felelt ugyanolyan szárazon Adam.

-Igenis, uram. -felelt kissé gúnyosan Andrew.

Adam félrelökte az útból és pedig gyorsan megpróbáltam becsukni az ajtót magam után. Csakhogy Andrew becsúsztatta a lábát az ajtóm és a fal közé.

-Mit akarsz már megint?

-Kissé éles a nyelved velem szembe nem gondolod? -mondta majd meglökte az ajtómat, hogy elvesztettem az egyensúlyom.

-Azt mondtam menj a dolgodra! Vagy az apám elé állítalak! -rontott be dühösen Adam.

-Jól van, nem kell mindjárt harapni. -mondta nevetve.

-Lea, jól vagy?

-Igen, de most kérlek menj el.

Adam szó nélkül ment ki a szobából. Én pedig kimerültségemben az ágyba zuhantam, és addig el sem apadtak a könnyeim, amíg el nem nyomott az álom.

Napokkal később az időmet lekötötte a készülődés. A városban mindenhol vetítették az előkészületeket. Rengeteget hazudtam hisz a kamerások mindenhol a nyomunkban voltak. Alexander azt hitte, hogy könnyebben feladom, de összeszedtem magam. Olyan tartást vettem fel, amilyet már régóta nem. Elhitettem mindenkivel, hogy méltó vagyok arra, hogy a várost vezessem. Persze szerencsénkre a lázadás szelleme nem nagyon csökkent a városban. Ez pedig Adam malmára hajtotta a vizet. A tervet habár tudtam róla semmi esetre sem akarta elárulni. Csakhogy most már én is tudtam, hogy mit kell tennem és ez fájt a legjobban. Aztán eljött az a bizonyos reggel.

A szobámba csak úgy zúdultak az emberek. A kamerások mindent meg akartak örökíteni a sminknek tökéletesnek kellett lennie a hajamnak pedig egyetlen szála sem nézhetett másfelé mint ahogy az el volt rendelve. Pár órán belül megvoltunk mindennel. Ezután kikergettem a fotósokat és felvettem a ruhámat. A szolgák eligazították még rajtam a ruhámat, majd a fotósok visszatértek. Mosolyogtam, és tartottam magam. Nem sokkal később megjelent Adam is. Fehér öltönye jól állt neki, de egyáltalán nem mosolygott. Nem játszotta meg magát. Arca komoly és feszült volt. Idegesen babrált az ingujjával. Kiküldtem a fotósokat kértem tőlük öt percet. Persze azok tiltakoztak egy sort de kituszkoltam őket és rájuk zártam az ajtót.

-Adam, nemsoká vége lesz ennek az egésznek.

-Tudom, csak... csak félek, hogy valami balul sül el.

-Semmi baj nem lesz. De próbálj meg addig is apád kedvére tenni.

Ekkor kopogtattak az ajtónkon. Andrew volt mert a kocsi már csak ránk várt. Adam a karját nyújtotta és elindultunk szép lassan a lépcsőkön. Nightdreamer Adam vállán ült, Dreamlight pedig mellettem sétált. A fotósok továbbra is követtek minket. A kocsiba bár hatalmas volt mégis alig fértem el a szoknyámmal. Ahogy a sötétített ablak felemelkedett visszatért az én arcomra is a nyugtalanság. Ahogy Adamére is. Aztán megálltunk a templom előtt. Úgy éreztem túl hamar ideértünk. A templom úgy ragyogott a napfényben mintha pont ebben a pillanatban hullott volna le az égből. És rengeteg ember vette körül. Számomra mind ismeretlenek. A szüleim voltak az egyetlenek akiket ismertem. Na meg persze Alexander és Adam. Adam kisegített a kocsiból majd lassan sétáltunk felfele a márványlépcsőkön. Az emberek gyorsan tódultak be utánunk a templomba. Néhányan még gratulálni is megálltak. Aztán csend lett. És elindult a zene ahogyan én is Adam oldalán. Lépteinket majdnemhogy teljes csend fogadta. A oltár felé közeledve igyekeztem a félelmet kiűzni magamból, de nem sikerült. Majd a zene elhallgatott. A pap elkezdte a maga kis szövegét. Én pedig képtelen voltam figyelni. Lassan a mennyezet fele kezdett kúszni a tekintetem. És egyből feltűnt, hogy valami nincs rendben. Abban a pillanatban lövések dördültek. A tömeg sikoltani kezdett, mindenki fejvesztve menekült. Adam megfogta a kezem és magával húzott. Mindenhol csak embereket láttam arctalan embereket. És egyszer csak rádöbbentem hol is vagyok. Megtorpantam és Adam elengedte a kezem. Alexander felkészült a támadásra. Jason viszont nem eléggé.

-Lea!! Most mi a francot csinálsz?? -kiáltott Adam.

-Sajnálom! De nincs más esély. -ezzel még egy utolsó pillantást vetettem rá. Egy őr elkapta a karomat.

Amit viszont utoljára láttam, egy pillanatra eltérített a célomtól. Jason arca volt az. És bár csak egy pillanatra láttam, meg tudtam győződni róla, hogy kettőnk számára minden elveszett. Talán örökre. Az őr addig taszított előre míg szemtől szembe nem kerültem Alexanderrel. Miden olyan lassan történt. Láttam magam előtt, hogy mi történik. Amit olvastam. Mindenkit elfognak. És senki sem éli túl. Csak én. Én egyedül. Láttam magam előtt Jason vérző testét. Ahogy megőrülök a fájdalomtól. Ahogy már nem érdekel mit tesznek velem. Könnyek szöktek a szemembe.

-Elég! Hagyjátok abba! -halottam meg saját hangomat. Alexander elővette a kardját és a torkomhoz szorította. -Kérlek! -suttogtam. -Engedd el őket!

-Már miért tennék ilyet? Elég sok borsot törtetek az orrom alá így is. Főként te.

A hideg futkosott a hátamon.

-Nem fogok soha többé. Megígérem! Esküszöm!

-Ó tényleg? Na és mire esküszöl? Mert a legutóbb is esküdtél és nem tartottad meg a szavad!

-Arra esküdtem, hogy veled megyek, de arra nem, hogy engedelmeskedek is neked... -halványult el a hangom ahogy a kard egyre erősebben szorult a nyakamhoz.

-Ám legyen. Elengedem őket, ha megesküszöl Jason életére, hogy vakon engedelmeskedsz nekem.

Ekkor megpillantottam újra Jasont. Kivont karddal futott felénk. Alexander úgy a torkomra szorította a kardját, hogy már alig kaptam levegőt. Jason erre megállt.

-Engedd el őt! -kiáltotta.

-Látom te sosem adod fel, ugye? Milyen kár, hogy nem az én oldalamon harcolsz...

-Sosem tennék ilyet!

-Hm. Azt gondolom. De ennek is meg van az ára. Szóval Lea?

-Esküszöm! -nyögtem, már alig lélegezve. Ekkor elengedett. A földre zuhantam. És próbáltam levegőhöz jutni.

Alexander küzdött Jasonnel. Egyiküket sem láttam még ilyennek. Jason úgy küzdött mint még soha. Egyre közelebb és közelebb került hozzám. Csakhogy Andrew is nekitámadt. Alexander elvetemültebbnek tűnt mint valaha. Andrew pedig nem könnyítette mag Jason dolgát. Néhány perccel később egyre többen ugrottak Jasonre. Én pedig csak álltam tehetetlenül és néztem. Végül Jason a földön kötött ki. Az őrök gyorsan kitereltek mindenkit. Azokkal együtt, akik az erdőbe tartoztak. Én pedig meg se rezzentem. Megmentettem őket. Dreamlightot is elküldtem. Legalább vele ne tehessenek semmit. Ha nem éreztem volna magam olyan nyomorultul, talán még fel is nevettem volna. Alexander visszatért hozzám, miután a katonákkal beszélt.

-Nem lepődtem meg, hogy ezt tetted.

-Tessék?

-Nálad van a könyv igaz?

-Milyen könyv? -kérdeztem értetlenül.

-Hah! Tudod te nagyon jól miről beszélek. Nemde?

A szemébe néztem. És nem mertem többé hazudni.

-Tudom. Az emlékek könyvéről.

-Jó kislány. Akkor most lássuk valóban engedelmeskedsz-e nekem.

-Mit akar tenni?

-Csak néhány tesztet akarok elvégezni.

-M... Miféle tesztet? -kérdeztem döbbenten.

-Gyere velem! -felelt majd elindultunk a hátsó kijárat felé. Csak ő meg én. Majd beszálltunk a kocsiba.

-Hová megyünk?

-Majd meglátod. A fiam pedig mióta árult el téged?

-Ő nem árult el.

-Ugyan, szeretett téged!

-Adam csak azt hitte, hogy szeret. De tévedett, ahogy én is.

Az út további részét némaságban tettük meg. Egyszer csak már a vállalatnál voltunk. Az épület baljósabban magasodott felém mint bármikor ezelőtt. Követtem Alexandert először fel az irodájába. Akkor rontott be apám is anyámmal az ajtón.

-Lea, jól vagy? Mi volt ez az egész?

-Az most nem tartozik rátok. -felelt helyettem Alexander

-Hogy értsük ezt? -hördült fel apám.

-Úgy, ahogy mondtam, őrség!

-Igen uram?

-Vigyétek haza őket és gondoskodjatok róla, hogy ne is tűnjenek el a házból.

-Na de...

Az őrök kitessékelték a szüleimet az ajtón. Vajon mit akar tőlem Alexander? Miután csend lett a szobában kinyitotta a szekrényét melyben a különböző színű fiolák voltak. Amelyeket már egyszer láttam. Amikor Jason beteg volt. Mindegyik fiolából kivett egyet majd végül egy plusz fiolát is kivett az altatók közül.

-Gyere velem! -mondta majd kilépett az ajtón és bezárta magunk mögött. Lementünk a lépcsőn, majd a földszinten kinyitva egy ajtót haladtunk tovább. A folyosó olyan volt mint a kísérleti laborok folyosói. Ekkor döbbentem rá mit akar velem tenni Alexander. Tesztelni a fioláit. Rajtam. A folyosó végén újabb ajtók voltak. Alexander benyitott az egyikbe majd belökött engem is. Odabent már négy ember várt ránk. Nem szóltak semmit, csak annyi történt, hogy az egyikük karon fogott és egy ajtóra mutatta ennyit mondott:

-Odabent öltözzön át.

Amikor beléptem a kis helységbe nem találtam bent mást csak egy széket meg fogasokat az egyiken pedig a ruhát melyet fel kellett vennem. Rövid ujjú, sötétkék felső volt, mely Jason szemére emlékeztetett. Hozzá fekete nadrág. Nagy nehezen lehúztam minden göncöt magamról és átvettem új ruháimat. Majd visszamentem az előző szobába. Ott intettek, hogy üljek fel a vizsgálóasztalra, mely most inkább kísérleti asztalnak felelt meg. Szó nélkül tűrtem, hogy mindenféléket ragasztgassanak rám, majd hogy leláncolják a kezemet és lábamat. Ezután beadták az első fiola tartalmát és lassan minden elsötétült.

Mikor felébredtem kissé fájt a fejem. Nem emlékeztem semmire abból ami történt. Mintha csak egy jót aludtam volna. Meg álmok nélkül.

-Hogy érzed magad? -kérdezte egy nő felém hajolva.

-Jól vagyok.

-Minden teszt negatív. -fordult most Alexander felé, aki gondolom az egészet egy üvegfalon keresztül figyelte.

-Rendben elmehetnek.

Kioldoztak majd felültem. Azt mondták azért üljek még egy kicsit, majd lassan mindenki elment. Alexander is kijött a fal mögül, majd intett, hogy induljunk. Odakint a kocsi várt minket és haza vitt. Mármint Alexanderhez. Ekkor már Andrew is a kocsiban ült. Alexander felment az irodájába és nekem többet semmit nem mondott. Andrew visszakísért a szobámba. Alexander meghagyta, hogy most hagyjon békén aminek szívből örültem. Aztán egyedül maradtam. Sosem éreztem magam ennyire magányosnak. De most minden rám nehezült. Nyomasztó gondolatok gyötörtek. Kinéztem a teraszajtón. Odakint hullott a hó. Hatalmas pelyhek szállingóztak mindenfelé. Máskor csodáltam volna mindezt és valamiféle boldogság öntött volna el láttára. De most nem. Most minden fájdalmas volt. A csend, a kinti fehérség, és minden más is....

Teltek múltak a napok. Alexander mintha kezdett volna megfeledkezni rólam. Én pedig halvány emléke sem voltam magamnak. Néha árnyékként járkáltam a folyosón. Éjszaka a farkasok kísértettek és Jason. Nappal pedig saját rémálmokat kezdtem gyártani. Néha megrémültem, hogy megőrülök, de aztán csak a csüggedtség vett erőt rajtam. Túl sok volt a mi lesz ha. Alexander még több idő elteltével hagyta, hogy a házban járkáljak. Abba a szobába mentem be amelyikbe akartam kivéve persze a hálószobákat és az irodát. Legtöbb időmet a könyvtárban töltöttem a kanapén. Állandóan azt képzeltem, hogy Jason is ott van velem. Az utolsó legszebb emlékem odakötött arra a helyre. Teltek a hetek. És az egyik éjjel ott maradtam. Egy gyertyát gyújtottam és végignyúltam a kanapén. A plafont bámultam. Odakint süvített a szél. Megrázta az ablakomat is. Majd kopogásra lettem figyelmes. De nem az ajtó felől jött hanem az ablak felől. Gyorsan kinyitottam. Nigtdreamer. Levél volt a csőrében melyet gyorsan elvettem tőle. Majd lassan kibontottam.

Szerelmem!

Sajnálom, ami történt. Nap mint nap okolom magam, hogy az egész az én hibám volt.

Nem tudom, és nem is értem mért tetted azt, amit tettél. Ha nem szeretsz többé...

Nos, erre gondolni sem merek.

Akárhogy is legyen újra látnom kell téged. Nem érdekel, hogy mi az ára.

Beleőrülök ha nem láthatlak még egyszer.

Ha nem ölelhetlek át még egyszer.

Ha nem csókolhatlak meg még egyszer.

Kérlek gyere a parkba, amint lehet. Én ott foglak várni.

Ha pedig nem jössz el, akkor félek, hogy belehalok a fájdalomba.

Sajnálom, szeretlek,

A te Jasonöd.

El kellett volna dobnom a levelet, akkor amikor a kezembe került. Tudnom kellett volna. Csak egy baj volt, én is látni akartam mindennél jobban. Most igazán tehetetlen voltam. Ha elmegyek Alexander megölheti Jasont. Ha nem akkor mindketten belehalunk a fájdalomba. Az ajtó felé sétáltam és a kilincsre tettem a kezem. Csakhogy odakint Alexander hangját hallottam. Meg Andrewét.

-Kezdi nagyon elhagyni magát? -kérdezte Alexander.

-Igen uram.

-Remek, pont erre lesz szükségem.

Gyorsan a papírcetlit a ruhám ujjába gyűrtem. És tovább hallgatóztam.

-Akkor már csak egy dologra lesz szükségem. Keresd meg Jasont. Minél előbb.

Hogy mi? De mégis miért? Azt hittem megegyeztünk. Ezek szerint mégsem. Ahogy hallottam, hogy a lépteik elhalkulnak kimerészkedtem és egyenesen a szobámba mentem. A cetlit az ágyamra raktam és gyorsan öltözködni kezdtem. Meleg ruhákat vettem fel. Majd visszamentem a könyvtárba. Az ablak magasan volt, de most meg kellett kockáztatnom az ugrást. Szerencsémre már elég nagy volt a hó, hogy ne legyen komolyabb bajom. Majd még egyszer magam mögé néztem és futásnak eredtem. A sötét utcák csak úgy ragyogtak a fehér hó miatt. Néha fák között futottam el, hogy az autók nehogy észrevegyenek. Járókelő egy lélek sem volt ilyenkor odakint. Majd megpillantottam a park bejáratát. Innen már lassan sétáltam. De ahogy egyre beljebb és beljebb mentem egyre jobban elfogott a félelem. Összerezzentem, amikor meghallottam a nevemet.

-Lea! Itt vagyok.

-Jason!

Jason nehézkesen jött felém a hóba.

-Veled mi történt? -kérdeztem.

-Semmi, semmi jól vagyok.

-Jason, nem kellett volna idejönnöd. Ez az egész veszélyes.

-Ne tegyél úgy, mintha nem tudnám. De annyira örülök, hogy látlak. -mondta majd átölelt és csókot lehelt a homlokomra.

-Én is. -feleltem és még szorosabban magamhoz öleltem.

-Huh! -nyögött fel Jason.

-Ne haragudj, Jason látnia kellene egy orvosnak.

-Csak egy két zúzódás, nem nagy ügy ne aggódj értem.

-De aggódok. Most, hogy Alexander is a nyomodban van.

-Az enyémben? Ezt hogy érted? -kérdezte értetlenül.

-Úgy ahogy mondta. -szólalt meg egy hang a hátam mögül. Alexander lépett elő az egyik fa mögül.

-Oh ne! Honnan tudtad...? -kérdeztem volna, de elakadt a hangom.

-Azt hiszem ti mondtátok el.

-Hogy mi? -kérdeztük egyszerre.

-Lea, nem hiányzik valami?

Az agyam gyorsan kattogni kezdett. Majd a zsebemhez kaptam. Nem, az nem lehet.

-A papír! -nyögtem fel.

-Igen ám. Figyelmetlen voltál és ez az én szerencsém. Haha!

A fák mögül fegyveres katonák léptek elő. Farkas árnyékokkal.

-Ne! Az nem lehet!

-Lea, figyelj rám együtt kell maradnunk!

-Nem Jason külön több esélyünk van.

-Úgyis elkapnak. Lea én... Lea!

Nem tudott még egyszer megszólalni, mert kézen fogtam és már futottunk. Egyenlőre egy irányba majd elengedtem Jasont és külön folytattuk. Azonban az egyik bokor mögül három farkas ugrott ki. Dreamlight nélkül most esélyem sem volt. Hát hívtam. De ő nem hallotta meg. A katonák pedig utolértek és visszarángattak Alexanderhez.

-Hát így állod a szavad?

-Csak annyira amennyire te a tiédet! Így is úgy is elfogtad volna! Hallottalak!

-Hm, nem vagy te olyan buta, bár hamarabb is rájöhettél volna.

-Áh! -hallottam meg Jason hangját. Ugyanúgy hozták a katonák mint engem. Csakhogy az arca eltorzult a fájdalomtól.

-Engedd el őt! -könyörögtem.

-Sajnálom, de nem tehetem. Mert mindkettőtökre szükségem van.

Mikor visszaértünk a házba Alexander bezárt a szobámba. Kiáltottam, fohászkodtam, könyörögtem. De semmi nem használt. Megint egyedül voltam.

*~*~*~*~*

Jason az őrök kíséretében sétált végig a folyosón. Andrew rögtön nekiugrott mikor meglátta, de Alexander közéjük állt.

-Nyugalom, elintézheted, sőt meg is kínozhatod majd, de ezzel még várjunk egy kicsit.

Ezzel Jasont betaszította az egyik vendégszobába és rázárta az ajtót.

-Bármi lesz is, még nem érhetsz hozzá egy ujjal se, megértetted?

-Igen, uram. -felelt Andrew.