"Nézem őt, s nem látom már

Tudom, elment rég és távol jár

De bárhogy éget, bárhogy fáj

Van, mi sosem múlik el.

Nincs remény és ő sincs már

Csak a szívem őrzi, vár és vár

S ha látom őt még mindig fáj

És ez sosem múlik el.

Őt látom fában, a fűben

Egy eldobott kőben

Egy szívben, egy dalban

Mondd, mért kell, hogy halljam

A fában, a fűben

Egy eldobott kőben

Van, mi sosem múlik el.

Őt látom fában, a fűben

Egy eldobott kőben

Egy szívben, egy dalban

Mondd, mért kell, hogy halljam

A fában, a fűben

Egy eldobott kőben

Van mi sosem múlik el.

Új nap ébred, új nap vár

Hideg hosszú télből

Így lesz nyár

De bárhogy éget, bárhogy fáj

Van, mi sosem múlik el.

Múltba vész, nem bánom már

Szívem újra könnyű széllel száll

De látnom őt még, mindig fáj

És ez sosem múlik el.

Mért őrzöm még

Mondd el meddig tart

Míg elfelejtem

Vak voltam, most újra látok

De félek késő már."

/Crstal-Van mi sosem múlik el/

*~*~*~*~*

Nem értem, mit csinálok. Minden összezavarodott. Miért nem tudom őt elfelejteni? Drew szerint, már mást szeret. De él. Akkor most miért érzek gyűlöletet? Meg kellene nyugodnom. Lea jól van, nem lesz baja. Már vagy négy hónapja eltűnt. Számíthattam volna erre. Valószínű volt, hogy ott majd megszeret valaki mást. -Adam a virággal borított fákra nézett.- Hogy nem vettem észre? Csak én nem láttam, hogy a világ tavaszra fordult? Nem létezik. Bennem most is tél van, ősz, keserűség, fájdalom. És félek, hogy ez sosem múlik el.

Pár nappal ezelőtt minden könnyebb volt. Miután beszéltem Drewwel, kissé megnyugodtam. Aztán megint új érzések törtek fel. Talán túl sokat gondolkodtam. Majd döntöttem. Drew beszélt apámmal. Azt hittem minden elveszett. De meglepetésemre ő elengedett. Emlékszem arra a beszélgetésre...

-Adam!

-Igen? Itt vagyok.

Adam megigazította idegességében a ruháját. -Vajon mit akar apám?- gondolta. -Drew biztos beszélt vele. Esküszöm, ha igen nem köszöni meg amit tőlem kap majd.- Feszengve állt tovább apja előtt.

-Hallottam, hogy mindenáron találkozni szeretnél Leával.

-Igen apám. Na és? -Megölöm Drewet.- tette hozzá még gondolatban.

-Mostanában csaták dúltak az ottani népek és miközöttünk. Ráadásul úgy néz ki, hogy felkelést szerveznek a szegények. Csak azt nem tudjuk miért. Hiszen az utóbbi időben sokat támogattuk őket.

Erről Adam is tudott. Az apja volt a város vezetője és gyakran szervezett úgynevezett "segélyakciókat" melyekkel a szegényebbeket támogatták. De a felkelés híre sem volt ismeretlen számára.

-De először is tudnom kell, hogy teljesen megbízhatok benned.

-Tessék?

-Tudom milyen az ember, ha szerelmes. Főleg fiatalon. Elhisz mindent, amit a szerelme mond. Vagy amit a szíve.

-Mit kéne tennem?

-Semmi különöset. Csak épülj be közéjük. És bizonyosodj meg abban, hogy Lea helyesen cselekszik. Ha nem akkor meg kell akadályozd. És elvárom, hogy küld jelentést mindenről, ami történik. Nightdreamer ebben segítségedre lesz. Elsősorban meg kell találd őket, mert a régi helyükről biztosan elmentek.

-És mi van, ha még ott vannak? Hova tudnék menni?

-A csapataik visszavonultak. De nem engednek a városnál tovább. Menj a hegyekbe. Csak ott lehetnek. De azt is lehet, hogy elfogatod magad.

-És mi van, ha megölnek?

-Nem fognak. Az én fiam vagy. És ha Lea tényleg mást is szeret, akkor sem fogja hagyni, hogy megöljenek. Ezt te is tudod. Szóval? Áll az alku?

-Rendben.

Az erdő szélére sötétség borult. Adam már nem járt messze az istállótól. Eszébe jutott, hogy Lea biztos örülni fog, ha meglátja majd a lovát. És úgy gondolta ő is könnyebben halad majd lóháton, még ha csak lépésbe is. Az istálló ajtaja nyikordulva nyílt ki az éjszakában. A lovak felkapták fejüket. Először Night bokszához ment és rákapcsolta a vezetőszárat.

-Nyugi. Csak Leához megyünk. -mormogta mire Night hegyezni kezdte a fülét. -Jól van.

Majd Romulus bokszához sétált és valahogy felkapaszkodott a hátára. Valahogy minta biztonságosabban érezte volna magát nyereg nélkül. Legutoljára Leával lovagolt. De az más volt. Most csak kantárt rakott Romulusra és egyedül vágott neki az útnak. Tudta, hogy a lovak okos állatok, pláne Night.

-Night keresd Leát!

Biztos megőrültem. -gondolta. -De már nincs visszaút. -Majd a letarolt sövény felé fordult Night után. Nightdreamer felettük repült.

*~*~*~*~*

A táj lassan egyre halottabbá vált. A katonák próbáltak közelebb nyomulni. El kell menekülni, amíg nem késő. Jason a hegyek felé pillantott. Tudta a többiek ott vannak biztonságban. Ahogy Lea is. Majd végigpillantott a többieken. Mindenki fáradt és elcsigázott volt. Sokan meghaltak. Túl sokan. És a városból jövő emberek közül is sokan estek el vagy itt ragadtak. Hiába minden. Alexander erős. Túl erős, hogy legyőzzük őket. De legalább időt nyertek a hegyekbe menekülőknek.

-Csss! Mindenki hallgasson! -hallatszott Winston hangja.

Mindenki elhallgatott. Semmi sem hallatszott egy darabig. Majd mintha valami dobbant volna a földön.

-Mi a franc ez? -kérdezte Jason.

A dobbanás újra felhallatszott. És megint. Újra, meg újra.

-Lovak.

-Lovak?

Mindenki halk suttogásba kezdett. Jason egyre közelebb merészkedett. A bokrok között hangtalanul mozgott. Elővette kardját mely megcsillant a fényben. Majd a többiek mikor intett lassan követték. Előugrottak a bokrok közül és meglepve néztek az előttük álló fiúra. Az hasonlóan nézett vissza rájuk. Egy pillanatig dermedten néztek egymásra majd a fiú észbe kapott.

-Gyerünk Romulus!

-Kapjátok el! -kiáltott ugyanakkor Jason is.

Mindenki futásnak eredt a lovak után. Adam csak egy pillanatra nézett hátra, de ez is elég volt, hogy elveszítse az egyensúlyát. A vezetőszár kicsúszott a kezei közül Night pedig a hegyek felé vette az irányt. Az erdőlakók egy emberként vetették magukat rá. Felrángatták a földről. Majd odavonszolták Jason és Winston elé. Adam egy ideig megpróbált szabadulni, de Jason orrba vágta. Adam erre megdermedt, főleg mert az orra reccsent egyet és a vér szivárogni kezdett belőle.

-Megőrültél?! -üvöltötte Jason arcába.

-Ha nem maradsz nyugton kapatsz még! -köpte oda a szavakat Jason.

Adam ezután már nem próbált szabadulni. Mindvégig úgy tervezte, hogy lehetőleg nem fogatja el magát. Félt, hogy mit tennének vele, ha Lea nincs a közelben, hogy segítsen. Szinte mozdulatlanul tűrte, hogy megkötözzék a kezét melyet egy magas, sovány, de izmos ember úgy megszorított, hogy azonnal felszisszent.

-Ki vagy te? -kérdezte az előtte álló fekete hajú srác mely körülbelül egyidős lehetett vele. Adam először nem válaszolt, ezért Jason előhúzta kardját.

-Valami városi puhány. Túl jól táplált. -felelt a férfi, aki az előbb megkötözte.

-Mit keresel itt? -tette fel a következő kérdést a fekete hajú, ijesztően kék szemű srác és Adam torkának szegezte a kardot.

-Adam vagyok. Adam Blood. És Leát keresem. Lea Whiteot. Ismeritek?

-Mit akarsz tőle? -sziszegte Jason.

-Tudni akarom jól van-e. És látni akarom. -felelt Adam majd, hogy kimutassa nem fél egyenesen Jason szemébe nézett. Majd a fekete farkasra mely a fiú mellett állt és felmordult.

-Hm. Winston te mit mondasz? Vigyük magunkkal?

-Elég veszélyes. Ha jól sejtem Alexander Blood fia vagy.

-Az vagyok. De szerintem jelen esetben ez nem jelent semmit. -mondta Adam Jasonre nézve.

-Hogy nem? Talán nem miatta vagyunk itt? Ha megölnénk talán példát statuálhatnánk a kölyökkel. Ezt tesszük Alexanderrel is. -mondta valaki a többiek közül.

-Úgy van! Igaza van! -helyeseltek még többen. -Öljük meg!

-Nem. -mondta Jason nyugodtan. -Nem teszem meg. Nem vagyok olyan mint Alexander. És ti se akarjatok olyanok lenni. Lea ismeri őt. Már mesélt rólad. Ennek ellenére a kötél óvintézkedés. Velünk jön. -mondta majd sarkon fordult és bement a legközelebbi házba.

Adam még állt egy darabig majd a magas férfi belökte őt egy ház pincéjébe. Majd minden elsötétült.

*~*~*~*~*

-És most mihez kezdünk? -kérdezte Niki.

Ránéztem. Két évvel volt fiatalabb nálam mégis legalább annyinak nézett ki mint én. Igaz, két év nem nagy idő. Most, hogy ott állt fent a hegyoldalon a sziklák között a lenyugvó nap fényében mintha minden kissé vidámabb és nyugodtabb lett volna. Annyira irigyeltem. A vidámságáért és a higgadtságáért. Én még mindig teljes ellentéte vagyok. Hirtelen haragú, s szinte mindig komoly.

Odakint minden nyugodt volt. Vártuk, hogy a nap lemenjen és másnapig ne is jöjjön fel. Tudtam Nikinek is jól esik kicsit lazítani. Ezért hívtam ide. Lassan a fejem is kiszellőzött és egy kis időre minden a helyére került.

-Várunk. -feleltem.

-Mégis mire?

-Arra, hogy visszatérjenek.

-Vissza fognak ezt te is tudod. Nem lesz semmi gond.

-Csak ne lenne az az érzésem, hogy tévedsz.

-Jó, igaz nem vagyunk a legkönnyebb helyzetbe, de rosszabb is volt már.

-Tényleg? Na és mikor? -próbáltam iróniát félretéve kérdezni amit kérdeztem, mert tényleg érdekelt. Mégis ahogy a szavak elhagyták a számat a kérdés nem tűnt valami őszintének.

-Volt egy időszak amikor a patak kiapadt és az állatok is elvándoroltak. Persze a városiak segítettek, de épp elég nehéz volt az is. Most azért nem panaszkodhatunk.

Tudtam, hogy igaza van. Mindenünk meg volt. De nekem mégse volt szinte semmim. Legalábbis én úgy éreztem. Felálltam. A tavasz szele még egyszer belengedezte a hegyoldalt majd a nap is végleg lenyugodott.

Egy lány futott felénk. Lépése könnyed és gyors volt. Már messziről megismertem. Mel volt az, egy nálam két évvel idősebb lány, akinek a szerelme egy csatában halt meg. Azóta kissé elzárkózott a férfiak elől és a gyerekekkel foglalkozott. Nagyon szerette őket. Az árnyéka egy hófehér világoskék szemű macska volt. Gyógyította őket és mióta Lizzie meghalt átvette az irányítást. Tamina sokszor került hozzám és naponta meglátogattam, most viszont az ösztöneim megsúgták, hogy valami baj lehet. Másképp nem maga jött volna fel a hegy távolabbi részébe.

-Lea, Niki! Már mindenhol kerestelek titeket!

-Nyugodj meg Mel, mi történt? -mondtam viszonylag nyugodt hangon.

-Alexa és sokan mások is hirtelen belázasodtak. Valami vírus vagy mérgezés lehet.

-Együtt voltak?

-Igen az erdőből jöttek, de nem tudtam szóra bírni őket, nem mondtak semmit. Majd egyszer csak rosszul lettek és belázasodtak.

Futásnak eredtem le a domboldalon. Nem néztem vissza. Tudtam. Tudtam, hogy mindketten mögöttem vannak. Hallottam mindent. Minden kiélesedett majd lassan összemosódott. Már ösztönösen mozogtam az erdőben. Nem néztem merre futok csak futottam. Mégis hallottam mi van körülöttem. Nyulak mozogtak a bokorba és nem messze előttem egy szarvas is megugrott. De most mindez nem érdekelt. A sátrakat és a barlangokat láttam már csak magam előtt.

-Lea álj! -kiáltott Niki. Pont időben. Előttünk a talaj leomlott és én majdnem egy szakadékban végeztem.

-Huh! -lihegtem. Majd futottam tovább. Mintha az életemért futnék. Mert azért futottam. Nem tudom mi lenne velem Alexa és Jason nélkül és tudtam, ha az egyiket elveszítem a másik is vele hal. És én egyiküket se akartam elveszíteni.

Már láttam a sátrakat. Mi magunk emeltük őket. Nem voltak nagyok, de védtek az esőtől és a széltől és néhány kalyibát is felhúztunk. Hosszas munka volt, de mindenki kivette a részét. Együtt mind úgy hittük mindenre képesek vagyunk. Edmonddal is egyre jobban összehangolódtunk. Hárman, én, Edmond és Niki, kézben tartottunk mindent. Már a kalyiba bejáratánál álltam és feltéptem az ajtót. Alexa egy kis ágyban feküdt és egy nálam valamivel fiatalabb lány vigyázott rá. Épp borogatást rakott a homlokára.

-Köszönöm, elmehettek. -mondtam inkább Nikinek és Melnek, akik még az ajtóban álltak a másik lány egyből kiment amint meglátott.

-Biztos, ne maradjak itt veled? -kérdezte Niki.

-Nem szükséges, gondolom Edmond is nemsoká itt lesz. Csak figyelj, kérlek a többiekre és vedd át az irányítást egy kis időre.

Ezzel Niki is elment. Edmond egy csapattal épp elment vadászni és nem tudta senki mikor jönnek vissza.

-Lea...

-Alexa! Itt vagyok.

-Hol van Jason?

-Nem tudom, sajnálom. De biztos nemsoká hazajönnek. Nem lesz semmi bajuk. De veletek mi történt ettetek valamit? Mit csináltatok az erdőben?

-Csak... Játszottunk. Meg sétálgattunk.

-És még mit csináltatok?

-Ígérd meg, hogy nem haragszol meg, ha elmondom!

-Persze, hogy nem haragszom meg! Már miért tenném?

-Találkoztunk egy fiúval az erdőben. Ő egy fán él a csapás vége felé. Arra voltunk és játszottunk vele. Azt mondta, a családja visszajön érte, de ne szóljunk senkinek. Fél, hogy a családja bántana minket. Pontosan nem tudom miért, de a bátyja, aki a csapat vezetője haragszik Jasonre. És régen sokszor harcoltak. Majd ők elköltöztek. Én segítettem a fiúnak életben maradni. Ha... ha ti most nem lennétek veszélyben nem mondtam volna el. Füstbombáik vannak. És egy ilyet dobtak közénk. Nem is biztos, hogy ők voltak. Nem tudom...

-Jól van semmi baj... -mondtam majd átkaroltam. -Most pihenj.

Addig maradtam ott amíg el nem aludt. Majd felálltam és az ajtó felé indultam. Figyelmeztetnem kellett a többieket. Amint szóltam Nikinek a tábor megelevenedett. Nyugtalan éjszakánk lesz.

*~*~*~*~*

Sötétségre olyan ébredni mintha sohase keltél volna fel. Adam is így érzett. Nem tudta mennyi idő telt el vagy hogy mennyi van még reggelig. Minden érzékét elvesztette odalent. Csak a hallása erősödött. Folyamatosan fülelt mikor hall hangokat. De nem hallott. Nem jött senki. Majd egyszer csak mégis lépteket hallott. Kip-kop, Kip-kop. Majd lassan fény szűrődött be az ajtón. Lassan nyílt. Mégis két kéz hirtelen ragadta meg és talpra rántotta.

Odakint a levegőn minden más volt még Nightdreamer is boldogan vijjogott. Adam kissé most irigyelte árnyéka szabadságát. De tudta amíg ő szabad lélekben Adam is mindig szabad lesz.

A farkas erejétől szép,

Olyan, mint a kéklő ég.

Vigyázz, a kígyó alattomos,

Ritka a szelíd.

A bagoly mindent tud,

Szemeiben semmi el nem vész.

A macska vad, és gyengéd,

Van mikor támad és van amikor megvéd.

A sólyom szabad,

Mint égen a felhő.

S míg a gyermek felnő egy mindig akad.

Alexander jól fia agyába véste ezt a verset mikor az iskolában meg kellett tanulni. Most egyfolytában ez jutott eszébe s ez nem hagyta nyugodni. Ezért más felé kezdte terelni a gondolatait. Az erdő egyre jobban körülölelte őket és ezt Adam csak most vette észre. Nem tudta, hogyan vagy mikor jutott ki a szabadba. Teljesen összezavarodott. A nap épphogy felkelt és mindent lassan elárasztott fénnyel.

-Oldozzátok el! -adta ki az utasítást Jason.

Erre a férfi, aki meg is kötözte most el is oldozta. Adam egyből az orrához kapott mely bár ugyan már nem vérzett, de még mindig érezte a vért a bőrén. Meglepetten vette viszont észre hogy nem az orra kezdett vérezni, bár azt érte nagyobb ütés, hanem a szája repedt fel és ezért érezte vér ízét a szájában. Alexanderen kívül soha senki nem ütötte meg és az is már régen volt. Mikor kicsi volt és az Őrzők közelébe merészkedett.

-Köszönöm. -mondta a fiúnak kinek a nevét még mindig nem tudta, de nem kellett megkérdeznie.

-A nevem Jason. Én vagyok az erdei csapatok vezetője. Egyenlőre nem várok el tőled semmit. Nem kell segítened és nem is kell velünk jönnöd. De ha így teszel senki sem fog segíteni rajtad, ha bajba kerülsz. Ebben biztos lehetsz. Ha velünk jössz elkísérlek Leához. Nekem nem kell megköszönöd semmit. Nem tartozok neked és te se nekem. Lea miatt vagy csak még életben. Ezt pedig csak neki köszönheted. Tartsd a lépést! Ha lemaradsz nem segítünk. Ha bajba keversz valakit a csapatunkból akkor pedig esküszöm mindenre ami fontos nekem, hogy a két kezemmel foglak megölni. Remélem elég világos voltam.

-Értettem. -felelt Adam mire Jason bólintott és továbbmentek.

Adam egy idő után kezdte megérteni Jason miért oldozta el és miért mondta amit mondott. Lassan egy iszapos területre értek ahol a sár egészen bokáig ért. Nem egyszer kellett megkapaszkodnia a feje felett levő ágakban melyek segítségével nem süllyedt bele mélyebben az iszapos sárba. Körülbelül fél napot gyalogolhattak, míg tartottak egy kis pihenőt. Adam ekkor már azt érezte, kezd kifulladni teljesen. Nem ehhez volt szokva. Persze Romolus hátára nem ülhetett, melyet most az öregember fogott. Már nem tudta mi a neve. Keresett egy fatörzset távolabb a többiektől és leült rá. Nightdreamer leszállt mellé egy ágra. Sokáig csak ült és nézte a többieket milyen boldogon falatoznak.

Jason eközben végig figyelte Adamet. Úgy, hogy az ne vegye észre. Ugyanazt látta rajta amit Lea is mondott mikor először került hozzájuk. Nincs senkije. De nála nem biztos, hogy mindez igaz. Nem bízhatott meg benne. Lea bizonyított. Ő nem, ráadásul Alexander fia, akit fel is használhat. Mégis elindult felé. Adam felkapta a fejét és felugrott, amikor meglátta Jasont, aki egy csomagot nyújtott át neki.

-Ez a tiéd. Biztos éhes vagy.

-Nem... Vagyis igen. De nem fogadhatom el. -mondta Adam és visszanyújtotta az átvett csomagot. Bár kerülte Jason pillantását az nem ment el.

-Miért nem? -kérdezte Jason színtelen hangon.

-Mert vannak itt olyanok, akiknek nagyobb szükségük van rá.

-Vannak. Ez igaz. De jelenleg egymásra számíthatunk csak. Ha nem eszel nem lesz erőd. És nem jutsz el Leához. -Adam ekkor felnézett.

-Tényleg el akarsz vinni hozzá?

Jason felnevetett.

-Nem. Én nem akarom. De ismerem Leát. Tudom ő mit szeretne. Legalábbis remélem.

-Értem.

Jason bólintott majd elment. Adam pedig ott maradt a csomaggal a kezében. Körülbelül egy óra telhetett el, azután megint elindultak és tényleg Adam is jobban bírta az iramot. A hegyek egyre közelebb kerültek.

*~*~*~*~*

Árnyékként lapulni nem könnyű. Sőt, a világon talán semmi sem nehezebb ennél. A bozótban semmi nesz nem hallatszott. Nem láttam senkit és semmit. Mindenki egy emberként figyelt. Az éjjel felfedező útra mentünk. Mikor Edmond hazaért egyből látni akarta Alexát mi meg Nikivel felfedezőútra indultunk néhány emberrel. Mindenki félt az ellenséges csapat hallatán. De az erdő jelenleg csendes volt.

-Jól van. -mondtam. -Mára már elég. Jobb lesz, ha visszamegyünk.

-Talán igazad van. -helyeselt Niki.

Nagyon fáradt voltam. Végigvirrasztottam az éjszakát és nehezemre esett lábon állnom is. Most már csak az ágyamba akartam zuhanni. Vagy a sátramba. Mindegy.

Úgy is tettünk. A következő csoport elment. Én meg a sátramhoz sétáltam. Minden csendes volt és hamar álomba zuhantam.

Farkasok. Farkasok. Macskák, kígyók a lábam alatt. Bagoly és Sólyom szárnyának suhogása. Dreamlight. Tágra nyílt szemekkel fut. Én futok. Egy sólyom vörös szárnya lecsap rám és érzem ahogy a húsomba mar. Kiáltanék, de nem tudok. Csak futok tovább.

Előttem két út nyílik hirtelen. Nem tudom merre forduljak. Az egyik oldalról sólyom száll fel. A másikon farkas fut elém. Fekete farkas és szürkésfehér tollú sólyom. Felismerem őket, de a lábam megdermed. Mit keres itt Nightdreamer? A sólyom újból csap egyet szárnyával, és én elszédülök. Akaratlanul is Nightdreamer felé sodródom, de rájövök és szilárdan megállok. Már látom Firehuntert is. Lépek egyet felé. Szárnycsapás. Megint egyet. Újból. Érzem ahogy mar a félelem. De ő már ott van. Megvéd testével betakar, véd. Együtt, ketten.

Sikolyra ébredtem. A saját sikolyomra. Ziháltam és izzadságban úsztam. Megtöröltem a homlokom és kitakaróztam. Nagyon melegem volt. És egyre jobban.De nem jött senki. Odakint valami viszont történt. Niki feltépte az ajtót.

-Lea! Lea! Kelj fel ezt látnod kell!

-Mi történt?

-Azt hiszem, találtunk valamit.

Azután nem emlékszem semmire, hogy hogyan keltem ki az ágyból vagy mikor kaptam magamra a tiszta ruháimat. Fogalmam sem volt semmiről, de a lábam vitt.

A tisztáson őrült kiáltozások és hatalmas zűrzavar fogadott. Azt se tudtam hova kapjam a fejem. Nem kellett viszont sokig várnom, hogy észrevegyem a rémültség tárgyát. Egy ló akadt fenn a bozótosban, de rémületében felágaskodott, szeme fehérje csak úgy villogott. Lassan már ment le a nap. Megcsillant az arab kanca pofáján a lenyugvó nap fénye és felismertem. Night! Több se kellett nyugalomra intettem az embereket melyek szinte azonnal elhallgattak. Én pedig lassan odasétáltam Nighthoz nyugtató szavakat mormolva.

-Nyugi! Jó kislány! Semmi baj már itt vagyok!

Night izmai egyből elernyedtek. Tudtam, hogy megnyugodott és odasétáltam hozzá. Halkan felnyihogott és a vállamra hajtotta a fejét. Mindíg ezt csinálta, ha régen látott. Lassan előhúztam a késemet az övemből és elvágtam a kantárt és a bozótot is mely a lába közé tekeredett.

-Hú, na és mi legyen a neve? -nézett rám Niki.

-Night a neve. Az én lovam. Akiről már meséltem. -majd felnevettem mikor Dreamlight és Night megszaglászta egymás orrát.

-És hogy került ide?

-Nem tudom. -de félek a választól -tettem hozzá magamban. Közbe megvizsgáltam a karcolásokat a lábán és a fején. Szerencsére nem gabalyodott be túlzottan így nem vágta meg a kantár. Csak a tüskés növények karcolászták össze kicsit.

Hazavittük és leápoltuk. Majd kint hagytam a tisztáson Dreamlighttal tudtam amíg ő vele van nem bántatja semmi és senki. De vajon hogy talált meg Night?

*~*~*~*~*

A csillagok beborították az eget. Adam közel maradt a táborlakókhoz, de azért nem teljesen a közelükbe. Kissé lehűlt a levegő és dideregni kezdett. Majd pedig gondolkodni. Sokmindenen. Főleg, hogy vajon Jason-e az akiről Drew beszélt. Vajon igaza volt?

Jason pedig hasonlóakon gondolkodott. Vajon Lea elhagyná Adamért? Vajon minden megváltozik? Ez a fiú bármit megadhatna neki. Megvédheti, kedvére tehet. Majd eszébe jutott az, hogy ő mit tudna adni. Veszélyt? Félelmet? Semmi jót.

Az éjszaka egyiküknek se kedvezett és mindkettejüket hasonló gondolatok gyötörték. Majd sétálni kezdtek fel alá a táborba. Mikor meglátták egymást megálltak egy mástól úgy egy méter távolságba.

-Mi van, nem tudsz elaludni? -kezdte Adam.

-Nem. Te?

-Én sem.

-Szép a sólymod.

-Köszi, a te farkasod is az.

-Igen, na de most már megyek. Éjszakai őrjárat. -mondta Jason.

-Rendben. -ezzel Adam is hátat fordított.

Rokon lelkek mégis mások. A tábor csendes volt. A hegycsúcs innen már csak egy lépésnek tűnt. Bárhogy is legyen Adam már tudta van mi sosem múlik el. A szél végigvágtatott a hegytető felé. S a világ lassan újra életre kelt.

*~*~*~*~*

Az éjszaka nagy részét felváltva Dreamlight, Tamina és Alexa között töltöttem. Lassan sétálgattam Taminával a kezembe. Ő nevetett és evett. Szépen nőtt és szívből kívántam, hogy találja meg az árnyékát ahogyan én is. Elsuttogtam neki titkokat, bánatot, örömet. Mindent. Neki öntöttem ki a szívemet. És ő hallgatott. Odakint tűzött a nap. A tavaszi szél virágszirmokat szórt szerteszét. Egyre több és több hullt és Tamina csak nézte és nevetett.

Night a tisztáson volt Nigdreammel. Mikor meglátott egyből felnyihogott és odaügetett hozzám majd Taminát kezdte tanulmányozni aki megint felnevetett. Én is nevettem vele. Majd lassan elmentem és visszavittem őt Melhez. Azt szerettem volna, ha valamikor ilyen kislányom lesz. De nem ebben a világban.

-Lea hát itt vagy! -csengett fel Alexa vidám hangja.

-Igen, és te mit csinálsz itt? Jobban vagy?

-Igen sokkal. Hallottam a lovadról. Ó! De gyönyörű!

-Szeretnél felülni rá?

-Igen! -ragyogott fel a szeme.

-Akkor gyerünk! -és felültettem a nyeregbe.

Sokat nevettünk játszottunk a végén én már csak sétáltam Nightal és Dreamlightal a nyomomba. Alexa a hátukon nevetett. Majd megláttam Opalt szájában egy üzenettel.

Lea!

Gyere gyorsan! Valakik közelednek a tábor felé.

Még nem tudjuk, hogy barát vagy ellenség. Mindenesetre siess!

Niki

Több se kellett felpattantam én is Night elé és már a táborba termettünk. Elsőként Firehuntert pillantottam meg felénk futni. Lepattantam a lóról és elindultam feléje. Akárcsak Dreamlight Firehunter felé. A lábam sodort és sodort. Egy pillanatra eszembe jutott mi van, ha Jason nem tér vissza. De ott volt. Felém jött és a szívem nagyot dobbant. A karjaiba rohantam és szorosan átöleltem. Ő félve viszonozta, mire kérdőn néztem rá. Rám nézett de kék szemeiben valami olyan csillogott amit még nem láttam. Megfordult és hátranézett.

A hevesen dobogó szívem most összeszorult. A szél felélénkült és szétröptette a hajamat. Adam állt ott. Adam, aki az ellenségem és a barátom is egyben. Adam aki mellettem volt mikor szükségem volt rá, de én elhagytam. Adam akit ismertem is, nem is. Egy ismeretlen ismerős.