Első levél

2015. július 8.

Kedves Armand!

Ma is afrikai hőség van. A nap, akár egy termékenysége végén járó asszonyság, szórja ránk nagy ívű hőhullámait. Mazochistának tarthatsz, de én kifejezetten élvezem. Ez az időjárás, legalább melengeti magánytól áthűlt szívemet.

A mai nap is pont olyan, mint mindegyik másik. Dolgozom. Ülök az irodában a neon fénye alatt, és lesem a nyitott ajtón át a hömpölygő utasforgalmat. Ez most egy nyugisabb pillanat. Egy szusszanásnyi szabi, aztán mehet minden az elejéről. Hamarosan lesz egy kis kimenőm. Jól fog esni egy kis séta, Nap anyám szeretete alatt. Nem tudom, mások miért nem értékelik ezt. Télen hónapokig hiányolták, most meg két kézzel taszítanák forró simogatását. Fura fajta ez az ember, csak azt nem becsüli meg, ami éppen van, ami ajándék. Ismerős? Kicsit azért tudsz azonosulni a gondolattal, nem igaz? Pontosan tudod milyen is ez.

A mai napig nem tudom, mi történhetett veled - gondolkodok újfent rajtad, amikor már Budapest végtelen utcáin sétálok. - Talán sosem fogom megtudni, bármennyire is vágyom rá. Pedig sokkal jobb tudással élni, mint nélküle. A tudatlanság kétségeket szül, felkavar, felesleges dolgokkal tölti meg az elmét. Olyan többletet képez, amire nekem semmi szükségem. A gond csak az, hogy ez senkit sem érdekel. Általad a sors megmutatta, hogy az élet nem kívánság műsor, és hiába szeretnék valamit lényem teljes velejével, akkor sem kapom meg. Micsoda kártyaleosztás. A pocsék sem elég jó szó rá, de itt nem dobhatom le a lapokat.

Bár elárulnád, hogy miért érzed úgy, hogy hátráltatlak. Bár elmesélnéd, miért engem tartasz akadálynak az álmod elérésében. Bár elsuttognád, mi az, amiért fel kellett áldozni a boldogságunkat. Mert sajnálom, magas képzettségem ide vagy oda, de én képtelen vagyok rájönni az okára. Te azt mondtad, én semmiben nem vagyok hibás. Hogy védkem az sincs. Ami valahol kedves, ám kezdeni sokat nem tudok ezen információval. Mit érek az ártatlanságommal, ha ugyanaz a vége, mintha bakot lőttem volna? Pont annyit, mint egy használt toalettpapírral.

- És jegy sincs! Mily öröm! - Mi ez, ha nem az élet szívatása? Mintha nem lenne elég mélyen a nyomorúságom, a „Jó Ég" még trambulinnak is használja. Sebaj, egyszer csak leszek annyira mélyen, hogy ne süllyedjek alább.

Azt hiszem, nem árulok el vele túl nagy titkot, hogy sosem voltam szerelmes addig, amíg nem találkoztunk. Illetve ez így nem teljesen fedi a valóságot. A miénk nem volt szerelem első látásra, legalábbis a részemről nem. Akkor még nem álltam készen, de talán te sem. Aztán évek múlva megváltozott minden, és a sors megint összehozott, ezúttal már sokkal ügyesebben. Szerinted a „három a magyar igazság" megállja a helyét nálunk is, Armand? Talán, ami most van az egy újabb próbaidő? Várnunk kell a katarzisra? Ha így volna, én elfogadnám, bár érzelmekkel nehéz. Fogalmam sem volt, hogy valami képes ennyire fájni, valami, ami fizikailag nincs is.

Március vége óta felborult az életem, mostanra pedig olyanná vált, mint egy megállt óra. Persze az idő az telik, csak én nem haladok vele tova. Mit tettél velem, Armand? Bár nem kell felelned. Ez csak egy buta költői kérdés, hiszen valószínűleg fogalmad sincs róla. Nem hagytál magad után mást, csak űrt, kilátástalanságot, emlékeket és reményt. Sokat tűnődöm rajta, hogy a saját problémáidon túl, vajon nyílik-e nagyobbra a szemed. Bár ez is csak költői kérdés. Valószínűleg nem. Ha másképpen lenne, akkor én sem lennék „csak létezem" állapotban. Nem akarlak bántani, hiszen testem minden porcikájával imádlak, de jó lenne, ha megéreznéd azt, ami bennem van. Csak egy kicsit. Hidd el, az is bőven sok volna. Mert hiába hitted azt, hogy azzal kímélsz, ha magamra hagysz, nem ez történt. Tévedtél, Drága Armandom. Nem hoz enyhítést nekem semmi sem, csak kínlódom.

Időközben gyorsan felnyalábolt, kamu mosollyal érek vissza a munkahelyre. Ott folytatok mindent, ahol abbahagytam, de te már újfent a gondolataimban vagy Armand. Kiszakíthatatlanul benne vagy mindenben, az elmémben, a szívemben, tárgyakban, s mintha ki sem kívánkoznál onnan. Csak tudnám, hogy koncentráljak így a munkámra...Hazafelé egy trópusi viharnak is beillő csapás szakadt a nyakamba. Nem túlzok, szó szerint. Mintha a sors is csak bántani akarna. Próbálgat, tesztel, hogy vajon mennyi terhelést bír ki lelkem Torii kapuja. Még bírja. Még kitart.

Ázott kutyaként vánszorogtam hazáig, miközben fel-felcsapott bennem a gondolat: valami hasonló időjárás dúlhat bennem is? Orkán szél, és zuhogó jégeső, ami kedve szerint mindent elpusztítana. Ellenben most megfáradt unottsággal pillantok ki, a már leszelídült viharra. Jól tudom, ilyen béke nem lesz egyhamar a számomra. Ez az állapot kiszív belőlem mindent, s érzem, mindjárt álomba zuhanok. Álomba, amiben talán láthatlak. Utolsó éber pillanatomban csak ezért fohászkodom, csak a te nevedet suttogom.

Jól tudom, hogy nem felelsz, de holnap újra írok.
Még mindig szerelemmel gondol rád, a te kedves,

Kerubinod.