Már minimum kétszer futok neki a felvételi lapomnak utolsó feladatához. Körbenézek. Mindenki bújja a lapokat. Középső padsorban ülök egyedül. Előttem, nem ül senki. Hátam mögött még egy segítő szó sincs. A tanár rám lát, ahogy a mellettem lévő két padsorban is. Abban a két padsorban egy-egy fiú ül. Bal oldalamon az ablaknál egyedül ül az egyik srác. Fehér bőrű, haja nem is szőke, inkább fehér. Feketébe öltözött, jobb kezében tollát szorítja, megfeszülnek izmai. Meglátszott halvány bőrén a kéken színeződött ér. Felpillant, elkapom tekintetem. A lapra és a feladatra koncentrálok, de a feladat sehogy sem akart megoldódni. Apámmal pedig ezt a feladatot gyakoroltuk a legtöbbet. Egy kérés mindössze az, hogy fejezd be a mondatot.
A vámpír társaink emberek, akik...
Akik? Jesszusom, ez ilyen nehéz? Végül befejeztem a mondatot annyival, A vámpír tásaink emberek, akik lecsapolnak, mindenkit ezért kell nekünk is a vadász ösztön.
A bal kezemre támaszkova, szőkés, enyhén barnás hajamat eltakaró formában használtam. A másik srác, hátradőlve forgatta bal kezében a tollat. Fekete, hosszujjú ing, nadrág s cipő. Változatlan. Barna haja nem olyan rövid, be van zselézve, mint mindegyik korombeli vagy idősebb fiúnak. Bőre megfelelt, nem sápadt.
- Dakota, kérem, a lappal foglalkozzon. Ne bámuljon más felé. Ha készen van akkor hozza ki – szólt a a tanári asztal mögött ülő idős, ősz hajú, ráncos, köpcös alacsony tanárom. Herold.
Lesütött tekintettel bámultam a kezemet, szemembe borult a hajam. Kicsit elvörösödtem. Felegyenesedtem, a hosszujjú fehér ingem szárát feltűrtem, fekete szoknyámat megigazítottam. Át néztem a lapomat, nagy odafigyeléssel. Hogy el ne rontsak valamit.
A bal oldalamon lévő fiú felállt, kihúzta magát, és elindult a tanár felé a lapokkal. Rá teszi az asztalra, az öreg beszédre nyitja száját:
- Köszönöm Achilles! – rekedtes hangját megköszörüli, majd bólint. Visszaül a helyére, már a nevét is megfejtették. Achilles.
Időközben nagyon unta magát, így a tollát kopogtatta az asztalon. Halk volt, még is a csendes teremben lehetett hallani néhány koppanását. Nehéz koncentrálás közepette felé fordultam.
- Befejeznéd? – kérdeztem.
- Mit? – mosolyra húzta száját, tekintetembe égette jég kék szemeit. Fehér szemembe vörös foltok voltak, csak két helyen a pupillám alatt s felett.
Engem nézett, miközben visszafordultam és magam elé néztem. Végig siklottam, az utolsó pár mondaton. Ellenőriztem, de nem értem minek. Ha jó lesz, örülök, ha nem akkor legalább megpróbáltam.
Felállok, lehúzom a szoknyám, hogy ne legyen felcsúszva. Ingem ujját feltűrőm. A tanár felé lépkedek, telt talpú fekete magas sarkúmba.
- Kész – nyújtottam felé az írásom tartalmát.
- Köszönöm, Miss – szünetet hagy.
- Philips – segítem ki az urat, aki nagy szemekkel néz rám. Hátra fordulok, egy hegyoszlopnak megyek neki.
- Bocs – mondja a fiú, aki vagy egy és fél fejjel magasabb nálam. Leülök a helyemre. A henger alakú, fekete kis tolltartómba beledobom a tollamat. Majd a táskámba teszem azt. A srác visszafele lépked. Ismerősnek tűnik, de meg nem tudnám mondani ki is lehet ő.
- Nos, gyerekek – kezd bele a tanár -, mára ennyi lenne. Befejeződtek a felvételik, holnap megtudják, hogy be jutottak-e vagy sem. Reggel nyolckor a teremben találkozunk – csapta össze a dossziét. Felkaptam fekete táskám a vállamra, megdobtam kicsit, így fele a hátamon volt. A barna hajú srác, megvárta s szöszit, így ki tudtam menni nyugodtan a teremből.
Legalább is azt reméltem. Hallom, hogy jönnek utánam, mondjuk nem izgatott. Elindulok a hosszú folyosón, majd a lépcsőhőz érek ami le van terítve vörös szőnyeggel. Vagy húsz lépcsőfok, és elfordultam jobbra, megint lépcső.
Magyarán, a legalsó szinten folynak a tanulási módszerek, a középszinten van egy könyvtár, amit sokszor a diákok tanulószobának neveznek. Felül pedig a szobák vannak. A jobb szárnyon a lányoké, a balon pedig a fiúké. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet oda menni a másikhoz. Csak éjszaka külön kell lennünk. Mondjuk, megértem. Magamba egy mosolyt intek.
Ők még mindig jönnek utánam. Megállok. Nem hallok semmit, csak egy hangos köhögést.
- Kit kerestek? – nem néztem hátra.
- Én Sofiát – megfordulok, és a barna hajú srác, a mellkasa elé fonts a kezét, majd felemeli röviden a kezét, hogy ő beszélt.
- Most mondanák, egy baromságot, lehet kinevetsz. De te nem Sofia testvére vagy, úgy hasonlítotok – léptem kicsit közelebb.
- De, a bátyja vagyok – bólógat. – Michael vagyok – nyújtja a kezét. Félve felé nyújtom én is a kezem.
- Dakota Philips.
- Úgye most csak szívatsz, hogy Lucifer lánya vagy.
- Nem szívatnálak ilyenel. Achilles – tagoltam mondatba a nevét. Közéjük állok. – Tehát, Sofia az én legjobb barátnőm, de rólad még nem hallottam. Egy szobába vagyunk. Gyeretek – előre mentem. A szobánk, szinte majdnem az utolsó volt.
- Sofia, nézd kiket... - Sofia az ablakon bámult ki, a harmadik ágynál pedig egy lány ült. – Hát te ki vagy? – mutatok az ismeretlenre. Sötét, rikító kék szeme fejembe száll. Szédülni kezdek, de nem hagyom magam, fehér szemeimmel visszanézek, a lány elájul. Mindenki rám néz.
- Nyugi mindjárt felkel – oda sétálok hozzá. Fekete hullámos hosszú haja omlik le a válláról, vagy is inkább most nem, mivel törökülésben ült az ágyon és a feje térdei közé esett. Kicsit meg pöckölöm. Felugrik.
- Reachel vagyok. Te pedig Dakota. Sofia sokat mesélt rólad. Nem így képzetem az első találkozásunkat de szimpinek tűnsz.
- Hogy te mennyit beszélsz! – kaptam a fejemhez. – Tehát, Sofia, hoztam vendégeket – Sofia már nagy ölelkezésbe kezdett testvérével és bemutatkoztak egymásnak Achillesel.
A szoba ugyan olyan, mint ezelőtt volt. Csak egy idegesítő szobatárssal bővült. Négy franciaágy egy nagy helyen, mellettük éjjeli szekrénnyel és a falaknál, nagy szekrénnyel. Az ajtóval és a bútorokkal szembe végig ablakok vannak, amik a távolra és az udvarra néznek. Az én ágyam Sofia ágya mellett van, mondjuk, mindig együtt alszunk, így nem kell külön ágy nekünk.
- Mi a tervünk mára? – szólal fel Reachel.
- Bejelentkeztél már? – kérdeztem.
- Igen, és felvettek – mondta.
- Felvettek? – esett le az állam.
- Igen – bólogatott.
- Sofia, ő kinek a sarja, hogy csak így felvették?
- Ez az, ő ismeretlen.
- Elfajzott? – fordulok a lányra.
- Nem, csak ismeretlen. Minekünk próbákat és feladatokat kellett megoldanunk, hogy képesek vagyunk-e ősünkhöz méltató lenni. Ha nem elbukunk, ha igen győzünk.
- Remélem, igazad van – teszem fel egyik kezem. – Hát akkor Reachel. Köszöntünk itt. Elmondom a szabályokat.
- Dakota, ne legyél már ilyen! – szólt közbe a barátnőm, valamelyik fiú pedig nevetésbe kezdett.
- Az első szabály, nem keltesz fel engem hétvégén. A második szabály, remélem, nem beszélsz túl sokat. A harmadik szabály az, hogy ha felidegesítesz másik szobába mész, ezt garantálom. És az utolsó a legjobb, ha ezeket betartod, még haverok is lehetünk – vettem fel egy cuki mosolyt, teljesen negatívan.
- Bocsi, de – emelete fel a kezét -, most ezen túl nincsen beszéd.
- Jesszusom – fordultam a „baráti csoportom" felé.
- Te mondtad, nyugi – tette a vállamra a kezét Achilles.
- Szöszi, nem kell itt idegesnek lenni. Én totál nyugodt vagyok- a becenévre kivillantotta ezer wattos fogsorát, ami szépen illeszkedett egymásra.
- Tetszik ez a becenév – mondta és levette rólam a kezét.
- Örülök – mondtam. Michael, elkezdte szőke barátját kifele rángatni a szobánkból.
- Akkor, hát. Most letusolok, és lazulni fogok – mondtam Sofiának.
- Tegyél így – mosolygott rám.
A fürdőbe bevittem egyik kedvenc pizsamám, és tusolni kezdtem.
Beilleszkedés? Egy Lucifer fattynak? Megy ez, csak így tovább Dakota, így tovább. A csaj kicsit elmebeteg, de ő is bír. Pedig azt se tudja ki vagy! A szöszi, szöszi pedig a nagyképűségével el van havazva. Michael, mint Sofia egy kis angyal. Várj, mi? Nem, mi rossz angyalok vagyunk.