/2 NAPPAL KÉSŐBB/

Két napja, hogy voltunk a Tanácsnál. Minden reggel bejárunk órákra, utána pedig edzeni megyünk. Többnyire a fiúk szoktak segíteni, ahogy ma is. Az igazgatónak az emlékezete ugyan úgy maradt, ahogyan Sofia tervezte. Jó állapotban. Nem romlott.
Épp a húszadik felhúzásommal végzek, leugrok a rúdról.
- Meg mondtam, hogy nem nehéz.
- Én meg tudom, hogy nem itt kell erősnek lenni – mutatott Edward bicepszére – hanem itt – mutatatok a lelkemre.
- Mit terveztél mára?
- Ezt minden nap megkérdezed, de ma megyünk el.
- És mit fogunk ott megtudni?
- Jobb értelemben semmit – jött Reachel.
- Rosszabb pedig, a csatát, vagy az új kihívást – mire kimondtam a mondatot Sofia is odaért.
- Ma megyünk? – kérdezte Sofie. Edward bólintott. – A „csapatodat" – rajzolt gondolatjelet a levegőbe – is akarod vinni? – elgondolkodtam egy pillanatra, hogy akiket Edwarddal felkészítettünk az esetre jöjjenek-e. Ebbe beletartozik Achilles és Michael is, és Edward barátai. Nem sokan, mindössze hatan vannak, de jobb a segítség.
- Nem, nem viszünk senkit magunkon kívül. A Tanács úgy sem fog este indítani egy háborút.
- Igazad van – válaszolta Sofie.
Kikerültem a barátaimat és felbaktattam az emeletre. A ruhás szekrényembe kerestem az időjárásnak megfelelő ruhát. amiben nem fagyok meg, így a téli estéken. A hó sűrűn szitált, a szél néha ritkasággal elfujt néhány hópehely a földről és a levegőről. Az Akadémia udvara hóban van eltemetve.
Egy világoskék már majdnem fehér színű nadrágot vettem elő, egy szürke pólóval, aminek a mintázata nem más volt, mint egy négyzet benne virágokkal. Fekete hosszúszárú csizmámat tettem az ágyszéléhez. A fogasról a kedvenc téli vajszínű pulcsimat akasztottam le. Fekete sapka és télikabát társaságában.
A zuhanyzót támadtam meg, lefürödtem és miután készen voltam sminket tettem az arcomra. Az arcomat egy arckrémmel kentem be, hogy ne száradjon ki, majd egy kisebb réteg alapozót kentem rá, púdert és pirosítót. Szemöldök ceruzával kihúztam barna szemöldököm, szemhéj tussal a szememet, és szempilla spiráloztam.
Felöltöztem, a csizmámat húztam fel mikor Edward jött be a szobámba, becsapta az ajtót és leült velem szembe.
- Mi a bajod? – kérdeztem, miközben a másik cipőmmel bajlódtam. – Kérdeztem valamit.
- Túl sok őr van kint az óta az éjszaka óta mikor nem jöttünk időre vissza.
- Nyugodj le, nem ott megyünk. A fekete sapkámat szőke hajamra húztam, majd a zöld színű télikabátomat húztam fel. – A lányok hol vannak? – kérdeztem.
- Nálunk vannak, de mindjárt jönnek – ezzel be is értek a szobába. A telefonomat eltéve mentem Edward felé.
- Öltözzetek fel és megyünk.
- Hogyan akarsz kijutni? – kérdezte Edward.
- Az ablakon keresztül. Hidd, el nem fogsz nagyot esni, esik a hó, ráadásul puha is.
- Ja meg hideg.
- Öltözz fel – mondtam neki. – A vaskapu itt hátul az edzőpályánál ki van, feszítve ott ki tudunk menni, igaz kerülnünk kell egy kicsit, de jobb, mint ha az őrökön kéne átjutni.



- Sofie, ugorj le! – kérleltük már vagy századszorra.
- Ha nem jössz, le itt hagyunk – mondta Edward és elindult.
- Jó megyek – pásztázta a földet, majd az eget, és egy hatalmas sikítást lehetett hallani mivel Reachel meglökte így beleesett a hóba az én barátnőm. Edward felszedte majd leporolta a lányt. Reachel az ablakot becsukta majd ő is leugrott.
- Remek, most már mehetünk? – kérdezte Edward.
Nem szóltunk semmit. A pályához sétáltunk, már ahogy lehetett, mert a harminc centis hó mindnet takart, amit lehetett és azért öt órakor már sötét van. A rácsokon előbb kijutottunk. Az épületet meg kellett kerülnünk, de sokkal jobb volt így, mint a több őrön átjutni. Igaz kaptunk kiképzést az én drága bátyámtól, de még mindig jobb így.
A sarkon voltunk, minden utat ugyan úgy tettünk meg, mint a legelején.
A kapuk előtt voltunk, a hely semmit nem változott. Megnyomtuk a csengőt.
- IRICS Tanácsközpont – még a múltkor nem így üdvözöltek. Na, nem mind, ha most ez lenne. – Bejelentkeztek?
- Kristianhoz jöttünk – szólaltam meg. A kapu kinyílt mi pedig az ajtóhoz mentünk.
- Jó estét! – nyílott ki az ajtó. Az öregúr volt az, aki felkísért minket tegnap előtt a „bírósági szobába".
- Önnek is – mondta Edward, majd a lift felé sétáltunk. Hamar jött is, majd felvitt minket az emeletre.
Bekopogtunk a Tanácshoz, és beléptünk.
- Ó, sziasztok. Mondták, hogy jöttök – üdvözölt minket Edmond.
- Szép estét – köszöntem. A székeinkre ültünk, akárcsak pár nappal ezelőtt.
- Igazából – kezdte Reachel -, semmi hírrel nem jöttünk. Azóta semmilyen feladat nem várt rájuk, viszont jobban megedződtek – bólintottam, hiszen ez mind igaz volt.
- Őszintén nem tudlak el látni benneteket semmivel. Jóval, vagy rosszal nem szolgálok. Feladatot nem adhatok, mert nem tudok mit.
- És ha – jött be az ajtón Kristian, Edmond pedig leült -, jóba lennétek a vámpírokkal? – sétált elénk. Mondatra nyitottam a számat, mert előálltam egy ötlettel, de aztán visszacsuktam. Kristian Sofia előtt állt meg – ő is a szelén ül akár csak én -, Kristian felemelte mutatóujját.
- Halljuk Dakota – ahogy kimondta a nevem megborzongtam. – Mit akartál mondani – jött felém.
- Semmit. Rossz ötlet volt – hajtottam le a fejem.
- Semmi nem rossz, én még nem hallottam az ötleted – kacsintott rám. Nem szóltam. Elém állt. A hátratett kezét most felém nyújtotta, picit megrázta, hogy tegyem a tenyerem az övébe. Felálltam, és bevitt abba a helységbe ahonnan ki szokott jönni. Nem volt más, mint egy iroda. Nagy ablak, vele szembe egy hatalmas íróasztal, számítógép, rengeteg papírok és több könyv a polcokon.
Becsukta az ajtót.
- Elmondod? Itt nem hall senki minket, nyugodtan elmondhatod – a szobában csend volt. Fekete szemeibe néztem majd a nyakán levő tetoválást figyeltem, amiből nem tudtam kiolvasni semmit, hiszen ingje eltakarta.
- Rendezzünk bált! – nyögtem ki hadartan.
- Tessék? – keresztbe tette kezeit.
- Rendezzünk egy bált, ami lehetne egy beöltözős buli vagy akármi. A vérszívókra hasonlító neve legyen, hogy nekik is muszáj, legyen eljönni. Közben valakik szobaellenőrzést tartanak, és valahogy kicsaljuk őket.
- Remek ötlet! Elmondom a tanácsnak – kimentem az ajtón. Kristiant a hátam mögött hagyva. Mosolyogva léptem ki. Mindenki engem figyelt, kicsit zavarban voltam, de megszoktam az utolsó pár hétben, hogy eléggé a központban vagyok.
- Megbeszéltétek? – kérdezte Edmond. Aprót bólintok. Néma csend lett.
- Legjobb lenne mennünk, mielőtt valaki rájön, hogy nem vagyunk ott – törte meg a csendet Edward.
- Jó ötlet! – pattant fel Sofia.
Felállunk mindannyian, majd az ajtón túl megyünk. Lift fent volt, így nem kellett várakoznunk. Mikor kiértünk a hideg, téli estébe csak a közúti lámpák égtek. Egy-két kocsi hajtott el mellettünk. Csúszós volt az út. Néhányszor megcsúsztam, erre fel is horkantottam; „Hogy én nem lehetek ennyire szerencsétlen" – pedig de!