Reachel órája csipogására kelek fel, mint mindenki más a szobában.
- Legalább egy valaki tudja, hogy az órát be kell állítani – takarózók ki. – Sofia, milyen napunk lesz?
- Megkeressük az aktákat.
- Ezt akartam hallani – bújok bele a mamuszomba. Szekrényemhez lépek, egy fekte cső farmert, egy nagyobb fehér trikót rajta anglia zászlajával és egy fekte pulcsit, zoknit, fehérneműt, na meg egy fekte sportcipőt.
A fürdőbe megyek, megmosom a fogam, felöltözök és egy sminket dobok magamra. Szőke tincseimet felgumizva teszem fel fejem búbjára lófarokba. Kimegyek a fürdőből majd az ágyra huppanok és előveszem a telefonomat. Közösségi oldalakon semmi, chaten nem írt senki. Magyarul; sehol semmi nem történt.
- Sofia, szerintem te valakit lefoglalsz, amíg bemegyek az irodába.
- Az nem olyan egyszerű – kezd bele Reachel. – Attól, mert Sofia valakit lefoglal, neked meg kell találni az irodában az ajtót, hogy az aktákat megnézhesd.
- Szóval most már játszunk is. Tök izgi, úgy érzem magam, mint egy FBI-os filmben – kacagok egyet és összeütöm a tenyerem, amit megmorzsolok kicsit.
- Fantasztikus, ez nehezebb, mint gondoltam.


Reachel ki adta tegnap a parancsot, ma meg tudtuk, hogy nagyobb a gond, hiszen nem csak megtalálni kell az ajtót, de még az igazgatót is el kell zavarni az irodájából, hogy végre kimenjen. Nem csak arra kell gondolnunk, hogy órán sem vagyunk bent, de így, hogy a kettő barátnő, sokkal nagyobb veszélyben lehetünk.
Becsengettek, mi is, minta többi diák egyszerre oszlunk szét. De Sofia jól manipulálta, hogy beteg így megkérték, hogy vigyázzak rá. Milyen jó ápolók vannak itt, nem? Egy vizesborogatást raktam a fejére. Mikor kiment a fehérbe öltözött ápolónő a szobából, hamarosan rá kinéztem az ajtón. Senki. Sofiának intek, hogy jöhet. A lépcsőhöz érek, ahol kis mocorgás van lent az aulában. Magas sarkú kopogás. Lejjebb megyek, és körbenézek. A könyvtár zárva, edzések nincsenek, mert délutáni foglalkozás szokott az lenni. Ismét egy kisebb intés majd lerohan hozzám. Az igazgatói iroda jobbra van és az utolsó ajtó.
Imádkozhatok, úgy sem sikerül! Lemegyek az utolsó pár lépcsőfokon. Sofia ballag utánam.
Az igazgatói előtt vagyunk. Kisebb pacsi után, hogy végre ideértünk, a győzelmünk elszállt, mivel egy titkárnő jött velünk szembe nagy halom cuccal a kezében.
- Ti mit kerestek itt? – nézett ránk szúrós neon zöld szemével.
- Mi csak a mosdót kerestük, de nem jó helyen vagyunk igaz? – kérdezett rá Sofia.
- Hát nem.
- Ezt oldjuk meg könnyebben – mondtam, fehér szemembe a vörös foltok izzottak, belenéztem a nő szemébe és azt mondtam – Ata hinc atque da id rector qou aliquis infectus! – a nő engedelmeskedett, bement az igazgató irodájába, mi addig elmentünk az egyik sarokba, és onnan néztük az eseményeket. A titkár valamit mondott az igazgatónak, aztán ő mindjárt segítségére is futott, így az iroda felszabadult.
- Én maradok, ha jön valaki, akkor írok – mondta a barátnőm.
- Rendben – bementem a szobába, elég furcsa érzésem volt. Egyetlen egy ajtót sem találtam. A bútorok mögé néztem, mindegyik teljesen a falhoz van nyomva. Az jobb oldalamon lévő könyveket kezdtem el kihúzni, majd visszatenni. De se kép se hang. A bal oldali polcnál, sokat elidőztem. Melyik porcelánt lehet felnyitni? Végül egy sereg tetejét kisebb darabokból összetéve lehetett felnyitni, az ajtó csendben átgurult a jobb oldalamra, és a lépcsőn le lehetett menni. Telefonommal világítottam, majd egy sötét helységbe léptem. A kapcsolót felkapcsoltam, és sorba néztem az dobozokon, majd a több sorból álló polcot, vas szekrényt.
1870, 1880, 1910. A számok először sorba mentek, majd két teljes év ki lett hagyva. Lefényképeztem. 1920, '30, '45, '80. Ismételten lőttem egy képet, hogy gyorsan nőnek a számok, majd eljutottunk hozzánk.
Az első dobozt levéve találtam meg a sarjakat. A második dobozban csak pár ember volt felsorolva, akinek nem volt nagy jelentősége. Majd egy könnyebb doboz jött, amit meg is kellett volna találnom. Az összes ebben az évben kezdet vámpír bele volt rakva a lezárt dossziékba. Mindegyikről egy-egy kép. És a telefont el is tettem. Lekapcsoltam a lámpát felfutottam, a lépcsőn és visszatoltam a szekrényt.
- Mit keresel itt? – kérdezte az igazgató úr.
- Magát kerestem – kikerültük egymást és az ajtóhoz kerültem. Sofia sehol. Kérlek, add, hogy nem találkozott Sofiával!
- Miben kerestél engem? Hiszen óra van. Nem órán lenne a helyed?
- De igen, órán, megyek is – az ajtón kilépek, de ő ezt megakadályozza, hogy bármikor is kiléphessek rajta, úgy, hogy nem mondtam semmit.
- Mondd, először mit szeretnél.
- Szerintem ezt az egyik pedagógustól kéne megkérdeznem, de magát kérdezem inkább. Az edzéseket mi magunk végezzük, vagy egy pedagógus van rá? – inkább Sofiát nem hozom a képbe.
- Erről akartam is beszélni. De nem most, és nem veled – bökött rám. – Viszont neked elmondom, hogy jönni fog pár edző, így mindenkivel tudnak foglalkozni. Persze ha van olyan gyerek, aki már saját magát, esetleg társait is segíteni tudja, szívesen várom őket is.
- Köszönöm, akkor én most – mutatok az ajtóra, intek a kopasz magas igazgató úrnak, és elsétálok. A folyósón visszanézve felrohanok a szobába. – Mi a jó büdös francot művelsz? – kiabálva rontok be a szobába, ahol az izguló barátnőmet pillantottam meg.
- Nem tudtam már írni, annak örülök, hogy gyorsan ki tudtam magamat menteni.
- Mindegy, örülök, hogy nem látott meg téged, és engem sem, ahogy kutatok. Ráadásul még tudomást is kaptam az edzéssel.
- Kérdezett? – ültünk le.
- Nem, bejött, és megkérdezte te mit keresel itt? – próbáltam hozni a formát és mély hangon beszéltem. – Mire én, csak kérdezni szerettem volna valamit. Végül azt kérdeztem, hogy lesz-e edző. De nagyon gáz volt – temetem tenyerembe az arcom.
- Ejha! Mindegy, a képek megvannak? – kérdezte hessegetve Sofia.
- Igen, több mint húsz képet csináltam – mondtam.
- Már alig várom, hogy megmutassam Reachelnek.
- Nem megyünk be órára? – nevetek fel.
- Le fognak szidni, ami miatt nem mentünk be.
- Lázad volt – mutatok a fejére – nem emlékszel? – kuncogok.
- Igaz, és mi ilyen hamar lement.
- Kaptál gyógyszert – ez a lány semmire nem tudja a választ.
- Akkor, bemenjünk?
- Most miért ne? – Sofia felállt és elindult az ajtó felé. Én is battyogtam utána, majd lementünk a lépcsőn, és az osztályterem előtt torpantunk meg. Bekopogok. Bentről egy, Tessék! hangzott.
- Bocsánat, hogy eddig nem jöttünk, Sofianak láza volt, de kapott gyógyszert és csillapodott a láza – magyarázkodtam.
- Rendben, akkor kihúzlak titeket a hiányzás alól – mondta Herold.
- Köszönjük tanár úr.
- Üljetek le, és Sofia ha nem érzed, jól magad csak szólj, vagy menj ki – Sofia aprót bólint, leül a padtársa mellé. Reachel mellé büszkén leülök, majd a telefonomat zsebemből elő véve megnézi a képeket.