Kiléptem az ajtón, és folytattam utamat az edzőterem felé. Lementem a lépcsőn, majd jobbra fordultam a könyvtárnál. Belépek a kétszárnyú ajtón. Már nem parkettán, se járólapon sétálok, hanem puha, de még is tartós matracon. Körbenézek merre is mehetnék. Alig van választásom, de a bábuk felé megyek, hogy szembe száljak egy bólogatós nagytestű kitömött valamivel. A kezemet belemártottam egy liszt fehér porba - ami lehetséges, hogy liszt -, összecsaptam a tenyerem, és szembe álltam egy bábuval. Elkezdtem ütni, püföltem, igaz úgy nézett ki, mintha nagyon haragudnék rá.
- Héj! Héj! Mi a jó istent csinálsz? – dobta le válláról táskáját a szöszi.
- Mi az? – kérdeztem.
- Úgy csinálsz, mintha valakit meg szeretnél ölni.
- Honnan tudod, hogy nem így van?
- Először is be kell kötni a kezed – az előző mondatot meg sem hallotta. Elővett egy fáslit, az egyik kezemet bekötötte tisztességgel, aztán elővett egy kést élesen felém tartotta. Berezeltem, így át dobtam az egész fiút a másik oldalra. A kés kiesett a kezéből, nagy szemekkel nézett rám.
- Ezt minek kellett?
- Bocsi – segítettem fel -, azt hittem belém akarod szúrni.
- Akkor már rég megtettem volna – mosolygott.
Bekötötte mindkét kezemet, az én bábum mellé húzott még egyet, és elkezdte az „oktatást".
- Most akkor Achilles úr vagy?
- Nagyon vicces – mosolygott aztán lehervasztotta ajkait. Achilles egy jobbost, ballost és újra jobbost adott a bábunak majd fordítva. – Ez az első lecke. Ezt csináld egy hétig, utána belekezdhetsz másba is.
- Várj! Most itt ne hagyj, én ezt – elment – nem csinálom – suttogtam el a végét. Kézkötésemet leráncigáltam magamról, miközben mentem fel a lépcsőn. A szobába beérve, Reachel olvasott, Sofia pedig zenét hallgatott. Jó kis csapat, úgy látom!
- Végre, hogy megjöttél! Azt hittem eltűntél.
- Rímeket ne mondj, kérlek! – mondtam Reachelnek.
- Jó – melle elé fonta kezét. – Szedd össze magad, lemegyünk.
- Mi, minek? – tártam szét a kezeimet.
- Csak csináld, amit mondtam – most ismét öltözhetek fel! A szekrényből, kerestem egy farmert, és egy fekete trikót. A fürdőbe érve lekapkodtam magamról a nem használt edzős ruhám, majd magamra vettem a friss ruhákat. A szobába csak egy zoknit húztam, meg egy boka csizmát. Felvettem a fekete hátul gyűrött sapkát, és készen is voltam.
- Ez gyors volt – jelentette ki Reachel.


Karonfogva sétálgattunk az októberi lágy szélben – ami mellékesen is furcsa.
- Mit akartál mondani, vagy miről lenne szó? – kérdeztem.
- Tudod, hogy boszorkány vagyok, tudod, hogy te és mindenki más itt micsoda.
- De biztos vagy te abban, hogy vámpírokat is beengednek ide? – tettem fel a kérdést.
- Hidd el, ha engem beengedtek, akkor egy vámpírt is. Az aktámban nem volt benne, sőt az aktáimban semmi nem volt, csak a nevem.
- Most azt várod el tőlem, hogy kutassam át az aktákat? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen – bólogatott.
- És ennek mi lenne a jó oldala?
- Kell egy személynek. Ha tudjuk kik azok, akkor meglesz az is, hogy kit kell kitiltani innen.
- Lázadunk?
- Ők lázadnak majd. Mi csak harcolunk.
- Mikorra kellenek az akták? – nem tudom, hogy jó ez így. De hanyagolni sem fogom. A vámpírok nem vehetik el az akadémiánkat, se az otthonunkat, ha kell, harcolunk, és én vagyok az egyetlen, aki fogja tudni hogyan is kell ezt.
- Egy dolog, amit előtte tudnod kell. Soha semmilyen feladatot ne csinálj egyedül. Sofia a társad, én osztok, ti szoroztok. Egy hét, és kellenek a képek, vagy a másolatok.
- Rendben – bólintottam rá.
Ha jó, ha nem jó, akkor is tudom, hogy fontos. Nekem Sofiának és Reachelnek is össze kell tartanunk. Igaza van, ő oszt, mi majd szorzunk!
A padról felállva, és a hátsó kertből visszasétálva az Akadémia aulájába csend borult. A lámpák égtek, de a földszinten mindenhol csend volt. Az első emeleten pár kis mozzanat történt, ahogy valaki bokszol a teremben. Alakot látok.
- Otthagytam valamit a teremben szerintem meg nézem, ott-e van – mutatok az edző terem felé.
- Én felmegyek, elmondok mindent Sofiának – csak bólintok. Az edzőterem elé érve a hangok sokkal élesebbek, benyitok. Az egykori helyemen most Achilles van.
Leülök az egyik hosszú padra.
- Mi van? – rekedt hangját megköszörüli.
- Nem volt szép tőled, hogy elmentél mikor még beszéltem hozzád – mondtam meg neki, amit akartam.
- Minek vagy itt lenn?
- Miért tereled a témát?
- Ha haragszol rám, akkor minek vagy itt?
- Ha haragudnék, nem lennék itt – felálltam, és az ajtó felé sétáltam.
- Bocs – megfordultam.
- Sosem bocsájtok meg, és sose mondom azt valakinek, hogy kérjen bocsánatot. Aki egyszer megteszi többször is megfogja – kimentem az ajtón, és felmentem a szobába. A két lány az ágyon ült, épp Reachel mesélte Sofiának, hogy az akták miért kellenek.
- Hiszel neki? – kérdezte rám szegezve a tekintetét Sofia.
- Igen. Miért te nem?
- De, épp ez az. Nem értem, hogy ők, minek vannak itt. El akarják venni amink, van?
- Nem, legfőképp azért mert uralmat akarnak a két ős alatt – mondtam. – De most nem foglalkozok vele, Sofia készülj, holnap megkeressük az aktákat – az ágyamról felvéve a pizsamám, bevonulok a fürdőbe.
Meleg vizet engedek a hátamra. Az egész gerinccsontom érzi, ahogy a vékony víz a vékony bőrömön végig hasít. Egy kék törülközőbe megszárítkozok, majd magamra kapom a rövidnadrágom és a fehér kopott nagy pólóm. Kicsoszogok a fürdőből a párás szobába. Reachel felöl, az egyik villany még fel van kapcsolva. Sofia telefonozik én meg befekszem az alvós társam mellé.