Lehervadt az arcomról a mosoly, amit épp nem szerettem volna. Miért mindig ilyen pillanatokat kell elrontani? A pincér, aki biztosan nagyon sokat kedveskedni szeretett volna a vámpírunk volt, aki elfutott a veszte elől. Kristian felállt és a nyakánál fogva az egyik közeli falhoz vitte.
- Mit keresel itt? – kérdezi még higgadtan. – Válaszolj!
- Itt dolgozom – Kristian viccesen fogta fel, így felnevetett. Amint felálltam a többi három asztaltól is felállt két férfi és egy nő. Mi a jó isten? – néztem körbe.
- Ha itt dolgoznál, nem járnának a nyakunkra a barátaid – mondom és felél közeledett az egyik. Felvettem a villámat, és ahogy csak tudtam kicseleztem az ütéseit. A szemébe szúrtam a villát, a látványtól én is elájultam volna, ő pedig térdre rogyva sikított. A másik fél ezzel szemben is jött felém. A gyomromba rúgott amitől azonnal a vér ízét éreztem a számba és rá köptem. Azt hittem az ingem nem lesz olyan – ami mellesleg nem is az enyém. A srác az asztalnál támaszkodott megvárta, míg felkerülök a padlóról. Kedves. A nagy támaszkodásban nem figyelt és az ismételt evőeszközt; a kést beleszúrtam a kezébe. Ő kipróbálta venni a kezéből, de nem nagyon sikerült neki. Míg Kristiant lefoglalta a lány és a vámpírunk, addig én egy tányért dobtam a nőhöz. A feje vérzett, de látszólagosan gyógyulni kezdett. Bár a barátja meghalt a földön és a másik küszköd a késsel egyedül nem fog sokra menni.
Ő egy széket dobott rám, ami miatt én a falhoz csapódtam. De utálom ezt! Végül felálltam és egy széket húztam rá. Fejét ismét átszakította így pár percig mozdulni sem bírt. Kristian, ahogy észrevettem azt a srácot megölte, akinek kést állítottam a kezébe. Viszont a vámpírunk nem akar meghalni.
- Te, megöllek! – karjaival szétszedte a fa széket így ismét a gyilkolásomra vettette magát. – Azt hittem Lucifer vérénél rosszabb is van. Add fel tudod, hogy nem nyerhetsz.
- Ribanc – rúgtam fel így a magas sarkúm sarka az orrát verdeste, amiből ömlött a vér. Az egyik szék maradványt, így karónak használva a szívébe döftem. – Ki öl meg kit? Szivi – törtem el a fején egy utolsó tányért. Megfordultam. Míg Kristian sötét zakóján semmilyen vérfoltot nem lehetett látni, addig az én fehér ingemen igen. Mosolygott.
- Megöltük – örült.
- Ez nagyon jó – futottam hozzá és megöleltem, de amint megtettem eltávolodtam tőle és kihánytam egy adag vért.

Az autó mellett állva friss hideg levegőt fújok ki, és szívok be.
- Nem értem mitől lettem rosszul.
- Beléd rúgtak, biztosan attól. Már akkor is kihánytad a vérmennyiséged felét.
Térdemre támaszkodok.
- Haza megyünk? – kérdeztem. Ő csak bólintott és besegített a kocsiba. Fejemet a hideg ablaknak döntöttem, kezem a váltón; Kristian keze pedig az enyémen. Nem tudom mi is van köztünk. De kezdek iránta többet érezni, puszta barátságnál.
- Nem szeretnék több ilyent – mondom.
- Nem is lesz – emeli fel a kezem és egy csókot nyom rá.
Amint leparkolunk a Tanácsnál nem csak a mi autónkat és a megszokottakat veszem figyelembe, hanem egyre többet.
- Itt mi van? – kérdezem.
- Ez jó kérdés – feleli és becsapja az ajtót.
Mikor felértünk a gyűlési szinthez megdöbbenve figyeltem, hogy mit keresnek itt a klán tagjai és a mi „csapatunk". Véres ingemet próbáltam takarni, igaz nem tudtam, mert átázott az egész. Aki mellett elmentünk mindenki végig nézett rajtunk. Reachel, Sofi és Edward is.
- Mi ez itt apám? – kérdezi Kristian az IRICS dolgozói előtt.
- Örvendek fiam – szólal meg Edmund. Rám nézett és köszönés helyett egyet bólint, én meg lesütöm a tekintetem. – Fáradjatok be – vezérli be a népet, akik kint várakoztak. Elég sokan gyűltünk össze ebbe a terembe.
- Elmagyaráznád még is mi ez? – kérdezi idegesen Kristian.
- Az IRICS ezennel is szeretne köszönetet mondani nektek, neked Kristian, és neked, Dakota – Kristiannal összenéztem, most tényleg nem értem a helyzetet. – A Tanács minden tagja értesült arról, hogy mi történt a vámpírokkal a közeli étteremben. Végeztetek velük – az összes ember tapsolni kezdett, mintha ez nagydolog lett volna. Ki ez a vámpír, akit mindenki rettegetnek tart?
- Ez nagydolog volt. Gratulálok – veregette meg egy klán tag Kristian vállát. – Ügyes volt tőled, aligha vagy tizennyolc, de már vámpírokat ütsz ki. Sajnálom, hogy minket nem hívtatok meg – mondja nekem ugyan az az ember, aki az imént gratulált Kristiannnak is. Magas volt, kreol bőrű kopasz férfi, és ő is öltönybe járt. Egyébként ebbe a terembe mindenki jól fel volt öltözve. Mintha Kristiant és az apját láttam volna.



- Miért jöttél fel ilyen gyorsan? – jött az ágyhoz a tetovált fiú.
- Ne haragudj. Nem bírtam tovább abba a ruhában lenni, és inkább lezuhanyoztam és felvettem egy tisztát.
- Holnap – guggol le elém -, jönnek ugyan ezek az emberek, csak kicsit kevesebben.
- Minek? – kérdezem, miközben az ingem ujját piszkálom.
- Ebédre, de lehet, hogy estre jönnek. Ezt pontosan nem tudom. De most én is elmegyek, pihend ki magad.
Lelépett ismét. Aztán újra nyílt az ajtó. Még mindig öltönyben állt előttem.
- Igaz kicsit véres vagyok, de gyere velem – mondta és a kezét nyújtotta felém. Lementünk egy pár szinttel és ugyan oda a díszített helyiségbe léptünk ahol a ruhákat is mutatta. Bevitt egy szürke falas, fehér bútoros, franciaágyas szobába.
- Ez az én szobám eredetileg. Ott lent jobban érzem magam, mint itt fent, de most itt leszünk – a leszünk szó hallatán mosolyogni támadt kedvem. Az ablaknál egy íróasztal volt, fehér székkel. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani de, tetszik ez az szín. Olyan, mint egy rajz, fehér alapon minden ki van húzva fekete ceruzával.
- Feküdj le, aludjál. Majd jövök – és eltűnt az egyik ajtó mögött. Lefeküdtem az ágy jobb széléhez. Tetszett a puhasága, rugalmassága. Elmélyedtem benne, szinte eltűntem az ágyból.
Pár perc telt el, és a gőzölgő fürdőből lépett ki ő, egy alsónadrágban. Haja picit csapzott volt a víztől, de beletörölte a kezében lévő kisebb törölközőbe.
- Te nem alszol? – kérdezte és mellém feküdt. Arcát nem láttam, nem azért mert sötét volt - a kinti lámpák bevilágították a szobát -, hanem azért mert nekidőlt a falhoz. Felnéztem rá. Arrébb kúsztam és a fejem a mellkasához tettem.
- Ki ez a vámpír, aki miatt mindenki ennyire elvolt képedve?
- Ő a leghatalmasabb, ő bír el mindenkivel.
- Kivéve veled, mert te elintézted – kuncogtam fel.
- Ez tény, de ő teremtette az első vámpír nemzedéket.
- Az nem úgy van, hogy akkor az a vérvonal megszűnik? – kérdeztem és a hasán lévő fekete madarat kezdtem körbe rajzolni az ujjammal.
- Megszűnik, de ha négy vámpírt teremtesz és azok is ujjakat, akkor végül is marad egy pár. Bár ez egy példa volt.
- Miért alkalmazott ennyi szövetségest? Ennyi ártatlant?
- Gondolom ők voltak azok, akik a legbefolyásolhatóbb vámpírok, így belefutottam a saját vesztükbe.
- Hahh – sóhajtottam fel. Hajammal kezdett játszani, ami nekem nagyon is tetszett igy az álom hamar elnyomott.