Felöltözve, a tükör előtt állok. A sminkemet megigazítom. Felkészülök a mai napra. A spaggeti pántos fekete trikóm kilátszott a fekete pulcsim alól így jobban magamra húztam azt. Fekete nadrágomhoz tartózó övemet megigazítottam, és benyitnak. Nem lepődők meg, Kristian az, ugyan ilyen öltözetben, mint én. Gyászolunk. Hogy kit, azt nem tudom, de öltözékünk alapján senki nem sejt mást, mint ezt. Hajamat felcsatolom egy nagyobb csattal, Kristian mögém áll, derekamra teszi a kezét.
- Tényleg ezt szeretnéd – vékony testemet, megfordítja maga körül. Aprót bólintok.
A Tanács kapuja előtt állok, várom Kristiant. Esős idő van. A felhők nem fogják bírni így lassan leszakad az ég. A hatalmas tócsákba autók mennek bele a járdára fröcskölve azt. Megérkezik Kristian, és beülök mellé.
- Akkor irány az Akadémia. Edmund szólt az igazgatónak, hogy mész.
- Örülök – mondom cinikusan.
- Remélem, jobban fogod ott érezni magad. Látszik rajtad, hogy nem vagy jól. Ha oda érsz, addig nem megyek el míg nem fordulsz az iskola orvoshoz.
- Miért kéne oda mennem? – vetem fel a kérdést.
- Nézz magadra csont sovány vagy, egy nap alatt az ember nem fogy le ennyit.
- Nem tudom mi történt velem – mondom.
Mint ő is észrevette a nadrág nagy rám, a trikó még, épp ahogy jó volt, a pulóverem lecsúszik rólam. Arcom nem esett be, azon semmi feltűnő nincsen.
- Csak Reachellel kell beszélnem. Majd ő segít rajtam. Ne aggódj miattam.
- Megmondom, őszintén nem szeretnélek így ott hagyni.
- Vigyázni fogok magamra – fogom meg fehér kezét. Megállunk. Felnézek az Akadémia épületére. Kiszállok. Krsitian bent marad – mindenkinek jobb így. Ellépek, az autótól majd elmegyek a bejárathoz. Az őrök kinyitják a kaput, és befutok az ajtóhoz. Belépek. Semmi nem változott. Óra van, ami azt jelenti öt perc múlva csöngetés, és utána sport.
A szobába lépve minden ugyan úgy van. Az ágyak, a szekrények. Legszívesebben lefeküdnék, de nem teszem, mert eleget aludtam ebbe a hétbe.


- Csont sovány vagy – mondja Sofia.
- Még jó, hogy felhoztad. Reachel tudsz valamit, ami ezt az egészet megváltoztatja? Tegnap még nem néztem ki így, egyik napról a másikra nem lesz ilyen az ember.
- Persze, kitalálok valamit – az ágya alatt kutat valamit, előveszi a bőröndöt, amit nem most használ először. Egy könyvet vesz elő és lapozgatni kezdi. Meg akad a szeme valamin.
- Lányok! Mielőtt ezt elmondom, maradjon köztünk ez a dolog.
- Baj van, Reach? – kérdezi Sofi. Mindketten felülünk az ágyra és hallgatja Reachelt.
- Azt írja, csak akkor van ez a hirtelen fogyás egyik napról a másikra, ha valamely természetfeletti sebet ejt rajtad. Legyen ez akár egy kisebb seb is.
- Ez érdekes, mikor engem karcoltak meg az nem ilyen volt – mondta Sofie.
- De téged lehet egy eszközzel karcoltak meg, tőrrel, vagy késsel. Dakota, te láttál magadon sebet?
- Nem én – sokkoltam le.
- Fel kell hívni Kristiant! Most! – mondta Reachel. Eddig semmi gond nem volt, sőt Kristiant se kellett így még felhívnom.
- Hívd fel te – nyomtam Reachel kezébe a telefont. – Én addig sétálok egyet.
Ezt nem hiszem el, egyik napról a másikra leszek rosszul. Egyre közelebb kerül hozzám Kristian. Mi ez, nem értem mi történik velem.
A folyosó végén megpillantom a bátyám. Elkezdek futni, és amint oda érek, megölelem.
- Dakota! – csendül fel.
- Úgy hiányoztál – súgom erős mellkasába.
- Te is – mondja. Eltol magától. – Atya világ – teszi a szája elé a kezét. – Mi történt veled?
- Csak nyugi. Semmi pánik – mondom én, aki még azt se tudja, mi van saját magával.
- Mi, mi ez? – kérdezi.
- Még én sem tudom, de most Kristian és Reachel egy bűbájt keres ez – mutatok magamon végig – ellen. De mindegy is – rázom meg a kezem -, mesélj, mi van veled?
- Nem nekem kéne mesélnem, hanem neked.
- Velem nem történt az égvilágon semmi, de tényleg. Unalmasan teltek a napjaim, és kívánkoztam ide, vissza.
- Ez aranyos – vágott cuki pofát. Végül vége lett a mosolygós arcomnak, úgy éreztem ismét elveszik az erőm. Csak ne itt!
- Edward – szólók kétségbeesetten.
- Mi a baj? – tart meg, mert rá estem. Könnyedén felkap és elvisz a szobánkba. Lefektet az ágyra, annyi erőm maradt, hogy körbenézzek, Kristian is itt van. – Fogyott az ereje, rosszul van azt mondta – hadarja Edward az előbb történteket. Kristian mellém guggol, arcomat simogatja.
- A támadóink veszik az erejét. Reachel nem is értelek! – fakad ki ordítozásba Kristian. – Miért kellett ennek így történnie? Remélem jó vége lesz, ahogy elmondtad nekünk az elején.
- Ezt én is remélem, ahogy jól belevittél a játékodba! – kiabált Sofie is.
- Nem jobb lenne megoldanunk a problémát és utána vitatkozni? – zárta le a témát Edward. Reachel a hasamra fekete port hintett, és érthetetlen „mesét" mondott, majd ez a fekete por égni kezdett, hatását nem éreztem. Hideg öntötte el a testem, kívül-belül. Remélem, nem halok meg! Reachel makogott még egy igét, és semmivé tűnt a hamu a hasamon. A feltűrt pólómat letűrtem.
- Mi történt? – kérdeztem, ahogy felültem.
- Mint kiderítettük a vámpírjaink vették el az erődet, most mi ezt leszakítottuk, reméljük nem lesz több ilyen – magyarázta Kristian.
- Nem is értem, a Tanácsnál, hogy nem vettétek észre? – közömbösült Sofi.
- Sofia, kérlek – mondtam. – Csak legyen vége mindennek.
- Egyetértek – mondja Edward, akitől kapok egy ölelést és kimegy a szobából.
- Megint csatába fog minket hívni. Nem engedhettünk volna, hogy az erődet vegyük – mondja Kristian aki leül mellém az ágyra.
- Ha elhív, megnyerjük. Ha engem hív, megnyerem.
- Túl sok erőt vesztettél.
- Nem fogok ismét egy több hetes kúrát venni ahhoz, hogy felépüljek.
- Kristian – mondja Reachel – mindenképp értesíts minket, ha eljön az ideje annak, hogy a vámpírunk támadást indítson.
- Üzenni fogok – bólint rá. – Viszont én megyek, ez a nap idáig túl hosszú volt, ahhoz, hogy bármi jó legyen a maiban – Kristian felállt, egy puszit nyomott a fülem mögé, a többiektől elbúcsúzott, és kiment. Két perc sem telt el, de én utána futottam a telefonomat felkapva. Kint a kapuban találtam meg.
- Kristian! – futottam utána.
- Megfázol így – húzta végig az ujját a karomon. Igen március már csak ilyen hónap.
- Veled megyek – ölelem át, mintha oly' rég öleltem volna meg. Visszaölelt, de hamar a kocsihoz mentünk.
- Mutatok valamit – elvezetett a Tanácsig. A lakosztályokhoz mentünk, ahol többnyire mindenkinek megvan a maga „élete", ahol nem az IRICS-et féltik, hanem mindenki magával törődik.
Kristian bevitt egy szobába. Női ruhák sokasága lepett meg, a kosztümöktől a báli ruhákig és az egyszerű mindennapiig.
- Ezek azok a ruhák, amiket a nőidről szakítottál le megvarratott állapotban? – kérdeztem nevetve.
- Nem – kuncogott fel. Fekete ingje betűrve ékeskedett fekete szmoking nadrágjához, azon egy kantár, ami a vállán van - nem lezserül ékeskedik rajta, nyakkendője sem tér el ezektől a sötét színektől. Kezei nadrágzsebében vannak. Szólásra nyitja a száját.
- Keress egy ruhát. Elviszlek vacsorázni.
- De... - próbálok szóhoz jutni, csak ő ezt nem engedi, mert kimegy és végig se hallgatna. Jobban tenném azt, hogy nem keresnék magamnak ruhát, és nem megyek el vele sehova sem, de ez most nem az a rész.
Egy fehér hosszujjú inget akasztottam le a vállfáról, egy kék rövidebb szoknyával, amilyen gyorsan tudtam átöltöztem, kerestem egy kecsesebb vajszínű magas sarkút és kivonultam a szobából. Az ajtóval szembeni piros fotelben ült, ahogy meglátott felállt, közeledett felém.
- Gyönyörű vagy.
- Rám férne egy kis smink - ő felemelte a fejem, így rá kényszerültem nézni. Mindegy is milyen magas a sarka a cipőmnek, nem leszek akkora, mint ő.
- Ezt ne mondd még egyszer – simít végig az arcomon. Kézen fogva mentünk le a lépcsőkön majd ki a Tanács ajtaján. Beülve az autóba rám jött egy kis feszültség, nem jöttem rá miért, mikor a combomra tette a kezét elszállt minden negatív gondolatom. Tudtam, hogy nem árthat senki nekünk.
Végül egy elég puccos helyre tévedtünk be, ahol első felszolgálásképp mindjárt pezsgőt kaptunk.
Koccintásunkra és a pezsgő megivása után egy balul sült dolog jött, amire most nem vágytam; felnéztem a pincérre és most azonnal megöltem volna.