Kristian szobájában ülök. Ő elment hozni nekem egy esti teát, ami remélem nem forró lesz. Nem akarok a ruhái között turkálni, egy alvós pólóért vagy ingért se, de a reggeli pólót nem találtam sehol, márpedig azt én az ágyra tettem. Kristian benyit, én felé kapom a fejem.
- Itt a tea, ahogy kérted – behozott egy kétliteres hideg flakonnal mellé egy poharat.
- Kösz – a poharat a kezembe fogom, másik szabad kezemmel pedig az üveget.
- Tudom, hogy nem szeretnél itt lenni, és ezt nagyon – ki akarta ő is mondani, mint mindenki más ezen a napon „sajnálom". Ez van, itt kell lennem ez az élet.
- Adsz egy inget – szakítom félbe mondandóját.
- Inget? – kérdezi, mire bólintok. Amíg ő a szekrényben talál, nekem egy fehér inget én az éjjeli szerkényre teszem a teát és a poharat.
- Hol van a fürdő?
- Folyosó vége baloldal – mondja. Kinyitom az ajtót, és a fehér kopott falak közt kezdek el sétálni, a folyosó végén le lehetett volna menni a lépcsőn, de nem tudtam mi van ott, mert más felé jöttünk be. Végül benyitottam a fürdőbe. Az állam a földet verdeste, ez az épület rész totál le volt pukkanva. Viszont, a fürdő a barna újra festett bútorokkal és a nagy káddal, egyszerűen pompás volt. A nagytükör elé léptem. Levettem a blézert, amit a márványos pultra tettem. Kopogtak.
- Igen? – szólalok meg rekedtes hangon, szívem torkomban lüktet.
- Csak én vagyok – az ajtó mögül Kristian hangja lép fel.
- Nyugodtan bejöhetsz – megkönnyebbültem, azt hittem más van az ajtón túl. Lassan benyit.
- A szekrényben – mutat a pult melletti szekrényhez -, van fehérnemű, gondoltam szűkség lesz rá – és kilép.
Fürdésem után, ami nem tartott tovább öt percig. Felvettem a – bár nagy – de passzoló inget, és egy fekete csipkés fehérneműt. Lábujjhegyen visszaballagok a szobába. Minden olyan halk, csendes és nyugodt. Furcsa. Az egyik lámpa világít a szobába. Iszok, és lefekszem. A szoba ismét bejárásra nyílt, mint ma mindenhol. Kristian jött be vizes hajjal félmeztelenül.
- Azt hittem alszol – mondja.
- Most jöttem csak be – ülök fel az ágyon. – Mit csinálsz? – kérdezem.
- Kiterítem a törölközőt. Amúgy – néz vissza az ablaktól -, azért jöttem, hogy megkérdezzem jól vagy-e.
- Jól – bólintok aprót.
- Akkor szuper – az ajtó felé veszi az irányt.
- Várj! – megfordul.
- Igen – néz.
- Maradj itt – mondom.
- Nem lehet – sóhajt.
- Aludj velem, kérlek – nézek le a takaróra majd rá. Megkerüli az ágyat és a másik oldalról mászik be. A térdnadrág rajta marad. Betakarózik, lekapcsolom a lámpát, felé fordulok.
- Jó éjt – szólal meg. Nem szólók, helyette csak bólintok egyet, bár ezt ő nem látja.



Ismerős illat, mélyen beszívom, és lassan engedem ki. Ismét beszívom illatát, kinyitom a szemem. Ő még alszik. Halkan szuszog. Magához ölel, felnézek rá. Mocorogni kezd.
- Ne nézz így – mondja.
- Nem is nézlek – mondom, mire becsukom a szemem. Kuncog, és újból kinyitom a szemem. – Vissza kéne mennem az Akadémiára – jelentem ki. Átfordul a másik oldalra, hogy ne lásson.
- Megmondtam, hogy nem mehetsz. Apám hívatott tanárt neked. Ha nagyon rossz holnap elmehetsz – felkel és kimegy. Fejemre rántom a takarót, de én is kikelek az ágyból. Egyre jobban ment a járkálás a tegnap reggel miatt. Felvettem egy fehérneműt, fehér inget, ami nem lóg rajtam és a fekete nadrágot, ami tegnap a szatyorban volt. A sportcipőt is felveszem és kinyitom az ajtót, elsétálok a fürdőig. A fejem a lehető leggázabbul néz ki. Látszik rajtam, hogy úgy nézek ki, mint akin át ment az úthenger, mondjuk inkább át mehetett volna rajtam az, mint most itt legyek így.
- Minden rendben? – kopog be Kristian.
- Nem – válaszolom, mire ő azonnal benyit.
- Mi a gond? – néz csillogó szemekkel.
- Kell smink – jelentem ki, mire megkönnyebbül – nem látod, hogy nézek ki? Ezt muszáj szépíteni.
- Mi kell, mit hozzak? – kérdezi.
- Elmegyek veled, jobban tudom.
- Csak mondd, mert nincs időm – mutat a képzeletbeli órájára.
- Kell egy alapozó, púder, pirosító, fekete tus, fekete szemöldök ceruza, fekete szemceruza.
- Ennyi, ennyi elég? – kérdezi.
- Aha – válaszolom egyszerűen. – A telefonomat nem tudod hol van? – kérdezem.
- Az éjjeliszekrényben – na, végem, mindvégig ott volt velem, de nem mondták volna, hogy ne unatkozzak.
- Kösz – mondom és kimegyek mielőtt még ő kilépett volna.
A szekrényből kivettem a telefonomat, felfekszek az ágyra nekidőlők a hideg falnak. A telefon épségben van, max százalékon. A névjegyzékbe lépek és tárcsázom Edward számát.
- Dakota, te vagy? – szól bele. Könnyes lesz a szemem, hiszen már nem hallottam a hangját napok óta és nem is tudtam, hogy van.
- Igen Edi, én vagyok – a régi becenevén szólítottam.
- Mondták Reachelék, hogy jól vagy. Nem mentem el a Tanácshoz. Ne haragudj.
- Igen, minden rendben van – többé kevésbe -, nem baj. Nem gond. Te hogy vagy?
- Élek, van pár sebem. Nem mehettem be tanításra, megkértek, addig felügyeljek az edzőteremben.
- Mik vannak ott amíg én itt vagyok – csodálkozok.
- Ugyan az, hidd el. Milyen ott lenni?
- Egy szó az egész: katasztrófa! - sanyarítok el egy tágas mosolyt bár ő ezt nem látja. – Nem, amúgy nem rossz, csak hiányoztok. Nem mehetek el addig, míg az a féreg nincs meg. Nem is értem, hogy szökhetett el.
- Hát elmondták neked? – köszörülte meg a torkát.
- Azt, hogy a vámpír főnők lelélepett? Igen elmondták; Kristian ezért mérges is volt. De megtalálom és kinyírom – mondom.
- Nem olyan egyszerű ez – mondja a túloldalról.
- Akkor segítesz – a szobába Kristian lépett be. – Le kell tennem. Szia.
A telefont visszahelyeztem az éjjeliszekrényre.
- Nem kellett volna letenned – mutat a készülékre.
- Nem baj.
- A sminked a fürdőben van – irányít a fürdő felé.
- Köszönöm, hogy hoztál. Ezzel kisegítettél – mosolygok fel. Miközben én pakolok ki a kisebb táskából, Kristian a fürdőkád szélére ül, majd az ajtófélfához támaszkodik. Mit járkál? Az ajtó mellett – közvetlen -, van a tükör.
A sminkem felénél járok, mikor megkérdezem:
- Most mi az?
- Semmi csak nézem, mit csinálsz.
- Azt látom – húzom ki a szemem.



Este van. Nagyon is este. A napom főbb része nem állt másból, mint pihenésből. A teraszon töltöttük a legtöbb időt. Most meg az ágyat nyomom egy rövidnadrágba és egy alvós pólóba.
- Sejtésed sincs, merre lehet? – teszem fel a kérdést mikor belép a szobába Kristian.
- Kicsoda? – ismét csak egy térdnadrág van rajta.
- A vámpírunk.
- Ne törődj vele, neked nincs semmilyen foglalkozásod vele.
- Vissza kell mennem az Akadémiára. Tudnom kell mi a következő feladat.
- Aludjál, holnap elviszlek az Akadémiára – kilép az ajtón és itt hagy. Felkelek és utána megyek. Csak az ajtóig jutok.
- Most elmész? – kérdezem.
- Van egy kis dolgom, visszajövök. Ígérem.