- Nem hiszem el, hogy nem kel fel! Túl sokat alszik. Segíts rajta Kristian – hallom Sofie hangját. Nem tudok mozdulni, a szememet sem tudom kinyitni. Nincsen erőm rá.
- Nem tudok, ha tudtam volna már rég megtettem volna.
- Felkelt? – ajtónyitódást hallok ahol Reachel jön be.
- Nem, még nem – mondja Sofie. Próbálok erőt venni magamon, szemem kinyílik. Nem az Akadémián vagyok. Kristian lép mellém és a két lány. Fel akarok ülni, de nem sikerül, így segítenek rajtam. Végig nézek magamon, egy fekete póló van csak rajtam. Ki öltöztetett át? Körbe nézek, fehér fal, barna bútorok, kopott ajtó két éjjeli szekrény, néhány ruha összedobálva a széken, pár pedig vállfára akasztva. A francia ágyon fekszek. A két lány mellettem ül, akiken szintén egy bő póló van és nadrág.
Kristian a tegnapi fekete öltönyébe amire rászáradt a vér, és egy kevésnyi bűz áradt a ruhájából. Megállapítom, hogy nem lehetek máshol, csak a Tanácsnál. Reachel megölel, ami nagyon jól esik, és azon kapom magam, hogy köré fontam a kezem. Van erőm!
- Sajnálom Dakota – mondta síró hangon az ölelő barátnőm. Közben Sofie is átkarol. Kevés ideig érezhetem a szeretésüket, mert kimennek a szobából.
- Hogy vagy? – kérdezi Kristian.
- Ezt kérdezhetném én is – néztem végig rajta. Oldalra hajtotta a fejét, hogy itt most rólam van szó és nem róla. – Megvagyok – válaszolom. – Nem akarsz át öltözni?
- Nem kellemes igaz? – megrázom a fejem, hogy kevésbé sem a legjobb ötlet így maradnia. – Nem akartam átöltözni, mert nem tudtam meddig maradsz így – felkel, és a bútorhoz sétál. Leveti fekete vértől száraz, ragacsos zakóját, kigombolja az ingjét és egy fehér inget akaszt le, amit furcsállok, hiszen sosincs fehérben. Kigombolja ingje ujját. Leszedi magáról a sötét inget, tetoválásai most igazán látszik, szembe áll a tükörrel, végig nézi magát. Hátán észreveszek egy mélyebb heget, lila foltokat, felkelek és hozzá sétálok. Összerogyik a lábam, de ő megtart.
- Nem kéne még járkálnod – tart az egyik kezével.
- Meg tudok állni – mondom. Féltve elenged, de most sikeresen is talpon maradok. – Mik történtek veled? – húzom végig az ujjamat a hátán.
- Semmiség – jelenti ki és felveszi az inget. Gombolgatni kezdi, így leülök az ágy előtti tartóra. Az ing ujjával babrál, idegesen feltűri azt a könyöke fölé. Előkeres egy nyakkendőt. Ilyent sem láttam még rajta! Felteszi a nyakára, időzik, kicsit majd ellép a szekrénytől.
- Segíthetek? – kérdezem.
- Nem kell – válaszolja azonnal. Ismét megpróbálok elsétálni hozzá, végül sikerrel oda érek a szoba végéhez.
A vállánál megfogom, és magam fele fordítom. Megkötöm a nyakkendőt, végül megigazítom.
- Köszönöm – mondja, és egy csókot hint a homlokomra. – Elmegyek az orvosért, addig maradj az ágyban. Kérsz valamit? – kérdezi.
- Mondjuk egy ruhát, és kijárást innen –mondom.
- Az előzőt megoldom. Az utóbbit nem – itt akar tartani, remek.
- Miért nem mehetek el? – kérdezem.
- Ne veszekedj velem – emeli fel mutatóujját. – Hozok ruhát, aztán pedig orvos.
Amint kilépett a szobából, egyedül lettem. Tehát ez Kristian szobája. Bár nem hinném, hogy oly sok időt tölt itt, hiszen mindig megy valamerre. Az ágyon ülve nagyon unalmas, így azt ablakhoz mentem, a függönyön keresztül alig láttam ki, így elhúztam azt és egy kertre lehetett látni. Az ablakpárkányba kapaszkodtam annak ellenére, hogy tudtam, képes vagyok már megállni.
Halk kopogást hallottam az ajtón, oda fordítom a fejem, Sofie lép be.
- Nem szabadna mozognod, feküdj le! – akarja rám parancsolni.
- Már feküdtem eleget.
- Hát jó, te tudod. Amúgy csak bocsánatot szerettem volna kérni tőled. Utánad kellett volna mennem, meg mindenért, nagyon sajnálom, hogy nem törődtem veled annyit. Meg tudsz bocsájtani?
- Persze Sofie, te vagy a legjobb barátnőm, hiszen tudod – ölelem meg. Leülünk az ágyra.
- Sofie, hol is vagyunk most? – kérdezem.
- Kristian és a többiek elhoztak a Tanácshoz. De ez a hátsó kert, azért nem ismerted fel – mutatott az ablak irányába.
- Hol van Edward? És a ti szobátok? – kérdezem.
- Azért kaptuk a hátsó kertet, mert itt több a lakószoba, mint a nagy épületben.
- Ez akkor nem is Kristian szobája? – kérdezem.
- Lehet, hogy az övé, de fent lakik a Tanács. Mindegy, ebbe ne menjünk, bele én sem ismerem nagyon a környéket. Tegnap hoztak ide minket.
- Nem emlékszek semmire. Csak hogy egyszer felébredtem majd szóltam Reachelnek, hogy vegye el mágiával az erőmet.
- Megöltük az összes vámpírt, kivéve egyet – ekkor belépett Kristian a szobába.
- Sofie, menjél ki, kérlek. Én is megyek, akarok veled beszélni – nagy szemekkel nézem, ahogy Kristian az előbb levágta ezt a műsort, mintha hallotta volna beszélgetésüket, de ennek most mi értelme van. – Hoztam neked ruhákat. Választhatsz felőlem. Öltözz, fel utána visszajövök – kisiet az ajtón. Amíg a szatyorból kiveszem a ruhákat, halkan, de még is hallhatóan hallom, ahogy Sofieval beszél Kristian.
Kinyitom az ablakot, így az ajtó kinyílik, behajtom azt, hogy ne legyen feltűnés, ha hallgatózok. Míg a kiválasztott farmert, fekete ujjatlan pólót felveszem, hallom mit beszélnek.
- Ne mondj neki ilyeneket – mondja Kristian.
- Miért mit mondtam?
- Tudod te azt, utána fog kérdezni és mit mondunk neki?
- Az igazat – mondja Sofie.
- És ki fogja megmondani neki? Te? Mert nem hinném.
- Félted. Ennyire félted? – kérdezi Sofie.
- Igen, féltem és nem akarom, hogy baja legyen. Lezártam a témát.
A sötétebb farmert rángattam közben magamra. A nagy pólót levettem magamról A melltartómat is levettem, mert olyan ujjatlan ingfélét kaptam, amihez nem kell.
Kopognak az ajtón.
- Bemehetek? – köhint fel Kristian amint belép. – Elfelejtetem cipőt hozni, de itt vannak - teszi le a dobozt. – Ha meg ezt a ruhát húzod fel, akkor itt egy blézer – a ruhámhoz minden passzolt a magas sarkúm a blézerem és minden más. Nem tudom honnan szerezte, de megválogatta az biztos. Egy kalap van a széken. Ahogy belebújtam a blézerbe felvettem a szőke hajamra a kalapot.
- Jól nézel ki – szólal meg.
- Kit nem tudtunk megölni? – hirtelen kérdés volt, és meg is bántam, hiszen az előbb ezen veszekedett Sofieval. Szépen elintézted magad Dakota!
- Elmegyek az orvoshoz, idehívom. Addig tényleg pihenj – tereli a szót.
- Elmegyek veled.
- Pihensz, ha azt mondom! – csapja be az ajtót.




Az orvos már rég elment. Kristian elvitt ebédelni, mert szükségem van a bevitelre. Egy kisebb étterembe vitt, megtudtuk, beszélni az út alatt azt, hogy miért ilyen ingerült. Végül elmondta, hogy azt a vámpírt nem ölték meg aki engem elkapott. Minden társát feláldozta azért, hogy ő éljen. Hihetetlen fajok vannak. Tudta, hogy mi erősebbek vagyunk attól függetlenül, hogy jóval kevesebben voltunk, mint ők. Sofie míg az orvos nem jött, ismét bocsánatot kért. Reachelel pedig már felkelésem előtt találkoztam nem tudom, hogy mi lehet vele. A testvéremet sem láttam. Kíváncsi leszek, hogyan fogok innen kikerülni.
Az ebédünket kerek két órakor kezdtük el. Kicsit elidőztünk mivel háromkor ültünk vissza a kocsiba.
- Megkérhetlek valamire? – kérdezem. Kristian felém fordítja a fejét. – Elviszel egy körútra? – mosolygok.
- Autózni akarsz? – kérdezi. Egy nagyot bólintok majd egy kisebbet. Beindította az autót és kihajtott a parkolóból.
- Edward hol van? – kérdezem.
- Ő is ott van nálunk, bár nem nagyon szeret ott lenni – húzza mosolyra a száját -, szerintem a mai nap folyamán elment. És Reachel is meg Sofie is.
- Szerinted nem vártak meg? – teszem a térdemre a kezem.
- Úgy látszik nem, de ha ott lesznek, akkor igen.
- És én mikor mehetek vissza az Akadémiára? – kérdezem.
- Felügyeletre van szükséged, az iskolában nem tudjuk biztosítani. Legalább is úgy, hogy feltűnést ne keltsünk.
- Igaz – mondom, és az ablakon nézek ki. Halkan szól a zene, ami megnyugtat. Nem tudtam megállapítani a zene címét, de jó volt hallani valami dallamot.
- Remélem nem gond – simít végig gerincemen. Megborzongok. Kis idő múlva megfordulok, és az utat nézem, jobb kezére teszem a kezem, ami a váltón van.