A natúr sminkemet tettem az arcomra reggel hétkor. Sofia kikérdezett a tegnapi vásárlásomról, Reachel pedig keresi a ruhát, amit oda szeretne adni, mivel a ruhám, amit kaptam nem tetszik neki. Mondjuk, én sem lennék bőr ruhában egész este, de ha így sikerült, akkor ez van!
- Nem akartam korán kelni! – nyögi Sofie.
- Nem tudom mit akarnak velünk megint, de bemegyek reggelizni az biztos – válaszolja Reachel. A tükörképemnek mosolygok egyet, a szobatársaim - nem elég halk csevejére.
A fürdőt lecseréltem a hálónkra, így most Sofie szépíti magát, bár elfért volna, hiszen van hely.
- Megtaláltam! – tépett ki a szekrényéből egy hatalmas fehér ruhatartót. Az ágyra tette majd kicipzárazta. Fekete váll nélküli nem olyan rövid szoknya ékeskedett benne. Felső része szív alakú rajta kövekkel, míg a szoknya alja egy habos kiegészítést kapott.
- Ha ezt felveszed fekete harisnyával és egy magas sarkúval. Csak téged néznek majd! – vigyorgott Reachel.
- Tényleg ezt a ruhát akartad nekem, vagy?
- Nem, ez az a ruha hidd el! – mondta majd megölelt. Visszacsomagolta és felakasztotta a szekrényre.
- Remélem ma kapunk kimenőt – jött ki a fürdőből Sofie.
- Miért? – kérdezem meg.
- Be szeretnék menni a városba, hátha találok magamnak ruhát.
- Van egy bőr ruhám, nyúlik nem feszes. Ha gondolod, nézd meg, tudod hol van szerintem.
- Szekrény alja, igaz? – bólintok egy hatalmasat mire rá jövök, hogy nekem fel kéne öltöznöm.
Fekete farmert, szürke feliratos hosszujjút veszek fel, aminek az ujját feltűröm. Egy Vans cipőt húzok a lábamra és a tükörben megnézem magam.
- Reggelizünk? – kérdezi Reachel.
- Mehetünk! – a laza ruhámban caplatok le a lépcsőkőn az ebédlő felé. A sort nem kell kivárnunk, hiszen alig állt előttünk két ember. Reachel teát kér, míg én a kakaómnál maradtam és persze a kakaós csigánál. Leülünk a szokásossá vált helyükre, amit nem fognak el venni tőlünk, mert mindenkinek meg van a maga helye.
- Nincsen ma tanítás és nyolc óra előtt tíz perce – nézte meg az óráját Sofie – itt ülök, mikor még aludhatnák. Nem hiszem el! – mérgelődött.
- Mindenki itt van, mindenki felkelt annak ellenére, hogy ők is tovább tudtak volna aludni – mondom.
Az igazgató úr jött be mikor egy hangfalat és egy mikrofont hoztak be.
- Jó reggelt gyerekek! Tudom, hogy korán van és hétvége, én is tudtam volna aludni – kezdte az unalmas beszédjét -, de itt vagyok. Azt szeretném mondani, vagy is azzal szeretném kezdeni, mivel tegnap nem volt igény rá, hogy beszélgessek veletek, így ma megtörténik.
- Miért nem a lényeget mondja? – suttogtam Reachelnek.
- Én sem tudom – mondja vissza.
- Reggeli után – folytatja – aki szeretne, kimenőt kap az iskolából délután háromig. Az irodában lehet kapni papírt amit bármelyik terembe be lehet vinni, beleértve a könyvtárat, hogy visszaérkezett. A számlálást délután fél háromkor kezdjük meg. Köszönöm.
- Ezért jöttem le? – akadt ki ismét Sofie.
- Sofie, nem hinnéd, hogy egy kicsit gáz, amit művelsz? Fejezd már be, lejöttél felkeltél, elmehetsz a városba. Szevasz – vettem fel a kakaómat és kiviharoztam az ebédlőből. Felfelé mentem a lépcsőn. Lassan beérek a szobába és Sofie is elmegy.
- Dakota! – szólalnak meg a hátam mögül.
- Achilles, mi újság? – kérdeztem meg.
- Veled, veletek mi van? Nem hallok rólatok több napja. Tegnap hova mentél?
- Velünk semmi – még, hogy semmi – tegnap a városban voltam. – minek mentegetőzni mikor tudja, hogy elmentem?
- A városban? Hiszen ma kaptunk kimenőt.
- Ugye nem mondod el senkinek? – kérdeztem.
- De hogy is. Pont ezt fogom mindenkinek elmondani, hogy te a városban lógtál tegnap - mosolyogtam egyet.
- Akkor jó – zárta le a témát és fordultam is volna meg, ha nem beszél még.
- Na, és, minek öltözöl be? – kérdezte.
- Majd meg tudod, szöszi – vágtam be a bunkó csaj stílust.
- Szexi leszel?
- Ezt nem árulhatom el – fordulok meg, mikor a könyvtár elé érek. Ismét felfelé veszem az irányt, bele kortyolok a dobozban lévő kakaómba.
- Amúgy, tetszik a becenév! – kiabálja utánam.
- Tudom – mosolygok.
A szobába felérve, magam után becsapom az ajtót. Rá fekszek az egyik nem használt ágyra. Istenem, csak a mai napot éljem túl! Csak a mait! Remélem Sofie elmegy, addig is valami mágiát csináltatok Reachelel. A telefonom rezgése szakított félbe gondolatmenetemből.
ISMERETLEN SZÁM írta ki a telefon.
- Halló? – szóltam bele.
- Dakota? Kristian vagyok – szólalt meg a túloldalról a tetovált csávó.
- Igen, én lennék az – mondom.
- Elfelejtettem tegnap mondani, és amúgy is össze voltam zavarodva. Ha megyek, akkor beugrok a szobába át kell adnom valamit – mondta.
- Re-rendben – dadogtam, hiszen nem is értettem miről beszél. – Kristian, Reachel használhat mágiát?
- Csak ne mondd el a Tanácsnak.
- Az előbb tettem meg.
- Én nem tartozok bele, ha erre célzol.
- Jó, reméljük is – mondom.
- Ennyit akartam, további szép napot, este találkozunk – mondta és letette.
Reachel rontott be a szobába én pedig felültem.
- Megértem a kirohanásod, és igazad is van.
- Köszönöm – tártam szét a karomat.
- De nem kellett volna – keresztbe fonta kezét miközben előttem álldogált.
- Ezt nem kellett volna, elrontod a napom – mondom.
- Nem ez a lényeg, este bál van, ami nem mást jelent, mint harcot. Ezért sem lesz az Akadémián a bál.
- Kifejtenéd? Még is hol lesz? – kérdezem. Törökülésben ültem már, neki dőltem az ágy támlájának. A párnát a hátam mögé tettem, így kényelmesen végig hallgathatom, mit is mondd Reachel.
- Ma fognak szövetkezni a Tanácsosék – pompás -, és a csarnokban tartják, ahol már folynak a szervezkedések.
- Beszéltem Kristiannal – bököm ki.
- Miről? – ült le a velem szembe lévő ágyra ugyan úgy mint én. Még jó, hogy négy embernek találták ki a szobát.
- Használhatsz mágiát.
- Még is mire kéne nekem mágiát használnom? – kérdezte.
- Ezt épp nem tudom.
- Én viszont igen – tette fel mutatóujját. Lelépett az ágyról és az ágya alatt lévő bőröndben kezdett el kutatni.
- Reachel mire is készülünk? – kérdezem amint felpattantam az ágyról. Reachel egy régi térképet tett az ágyra.
- Kellenek azok a gyertyák, kérlek, gyújtsd meg – mondta. Amik a bőröndbe voltak kisebb-nagyobb gyertyák sorrendbe állítottam őket a legnagyobbtól a legkisebbig. Mire meg akartam gyújtani Reachel elintézte.
- Ez gyorsan ment – mondom halkan.
- Most össze foglak kötni magammal. A kisebb háború miatt, ami a csarnok melletti erdőben lesz, ha nem is vagyok ott, de te igen ekkor fogod tudni, jobban mondva fogjuk tudni egymás erejét elhasználni.
- Ez még is mit jelent? – zavarodtam össze.
- Ha én a bálon vagyok, és szólsz, hogy most menned kell, akkor te elmész, én pedig onnan segítelek téged. Ha kimerülsz esetleg kaptál egy-két ütést más sem lehet, mint életben tartalak, már pedig életben maradsz.
- Hát, ez jót jelent akkor.
- Reméljük is – Reachel egy üvegből kiszórt apró mágneseket a térképre - bár nem értettem a térkép miben segít -, kezét felette mozgatta lassan. Szája mozgott, jelen esetben beszélt, de csak magában hallani nem lehetett. A mágnesek eltávolodtak egymástól, majd hirtelen az egész egybe csapódott. A gyertyák elaludtak.
- Készen is volnánk - állt fel és pakolni kezdett. - Holnap ennek vége lesz, nem leszünk összekötve pontban délkor – fejezte be.
- Oké – felálltam én is a térdelésből, majd a gyertyákat kezdtem el összeszedni.


Miután végeztünk a mágiával, lementünk edzeni, hozzánk csapódtak Achilessék is, amit nem bántunk, hiszen elég régen voltunk együtt. Edward ismét egy kemény edzést adott nekünk. Testvérem bevonta a barátait a bandába, így ők is tudnak mindent már. Achillest és Michaelt sajnálom, hogy nem tudnak semmit és titkolnom kell előlük. Bár nem lennék ennyire biztos benne, Sofie mostanában több időt tölt a két fiúval, így lehet már bevonta őket.
- Nyomj le húsz fekvőtámaszt. – mondja Edward.
- Telefonálnom kell! – kikerülöm Reachelt majd kimegyek a teremből. Felfutok a szobába, mikor benyitok Sofiat találom magam előtt. Pont jókor.
- Szia – fordulok felé.
- Hali.
- Bocs a reggeliért, de... - nem tudtam befejezni, belevágott a szavamba.
- Ne is mondd, igazad volt – mosolyogtam egyet.
- Mindegy is felejtsük el. Achillesék tudnak az IRICS-ről? – bököm ki.
- Ezt most miért kérdezed? – dobta le a ruhát az ágyra, amit épp eltűrni készült.
- Csak, mert tök lazán oda jöttek semmi másért.
- Megemlítettem nekik, igaz. De nem úgy néztek ki, mint akik elhiszik.
- Sofie, remélem, tudod milyen nagy bajba sodortad őket. Nem, hogy a bátyámnak is benne kell lennie, de őket is szépen behálóztad. Ha ők ott lesznek, azt se fogják tudni, hogy mi is lesz.
- Úgy beszélsz, mintha mi tudnánk, hogy mire számíthatunk.
- Látszik, hogy nem voltál velünk eleget – nyitom ki az ajtót és távozni készülök.
- Most meg hová mész?
- Tudod, van akinek fontosabb másnak az élete, mint ruhát tűrjek – csaptam be az ajtót és szaladtam le a terembe edzeni.
Ahogy leértem benyitottam, megcsapott az izzadtság szag. Bár az összes ablak ki volt nyitva még sem cserélődött ki a levegő.
- Tehát – értem oda a fiúkhoz -, húsz fekvőtámasz? – kérdezem Edwardot.
- Igen, annyi, de nem ott tartunk – mondja. – Megyünk bokszolni.
Felvettem a ledobott fehér törülközőmet amit a nyakamba vettem. A fiúk elől mentek, megvárt Reachel míg végzek magammal.
- Sofieval beszéltél?
- Igen.
- És? Mi történt?
- Fent van a szobában, elmondta Achilleséknek a Tanácsos hülyeséget.
- Elég nagy bajba kevert mindenkit.
- Mondtam neki, de ő inkább csak ruháit pakolja.
- Hihetetlen – belemártottam a kezem a fehér porba összecsaptam majd megvártam, míg valaki beköti a kezemet.
- Azóta is vársz a segítségre, igaz? – jött elém a szöszi.
- Azóta nem bokszoltam mióta múltkor itt hagytál – erre ő csak mosolygott. Megszorította a kezemen a kötést. – A vérkeringésemet akarod elállítani? – kérdezem.
- Feszesnek kell lennie.
- Nem fogom tudni mozgatni a csuklóm.
- Majd megpróbálod – kacsintott.
- Mióta vagy ilyen bunkó?
- Mióta nem? – kérdezi vissza. Ebbe meg mi ütött? Eddig semmi baja sem volt.