A szalonban vagyunk vagy fél órája, de amilyen ruhákat próbálgatok, egyik se tetszik Kristiannak. De miért is hallgatok rá? Ezt eddig nem gondoltam.
- Na jó, az utolsó ruhát felpróbálom, és nem érdekel ha nem tetszik. Meg fogom venni! – mondtam dühösen Kristiannak, aki egy fehér fotelben ült, az egyik lábát a térdére tette a karjával fogta, a másik keze pedig a fotel tetején pihent. Bemegyek a barna ajtóval elzárt öltözőbe ahol szembe találtam magamat így a tükörben jól láthattam magam.
- Eddig csak azt mondtam, hogy nekem nem tetszenek. Nem mondtad, hogy meg akarod venni, mert ha mondtad volna, akkor már nem lennénk itt.
- Még jó, hogy kényelmesen ülsz. Utálok ruhát próbálni! – nyafogtam. A bőr fekete nadrággal meg voltam elégedve, ami rajtam volt. Azt hittem rosszabb lesz ebbe lenni, pedig nem feszül egyáltalán csak úgy néz ki. A felső szintén bőr volt, és egy hatalmas csat, elől be kellett cipzárazni és úgy lett egybe a nagy öves csat.
A derekam kilátszott, mondhatni, egy top van rajtam. Mezítláb kiléptem a fülkéből. A „vékony" alakom meglepte ebben a ruhában Kristiant. Felült, majd végig mért. Lábujjaimmal játszadoztam a vastag szőnyegen.
- Akkor már csak egy cipő kell. Öv a nadrágodhoz és készen is vagyunk – mondta és felállt. – Minek is öltöztél be?
- Macskának, van hozzá fül; és ha jól tudom, akkor ez macska – mentem a fülkébe és a hajamba tettem a pántot, amin fülek voltak.
- Aranyos – mosolygott negatívan. Látszik rajta, hogy unalmas neki az egész így menni akar. – Kifizetem, addig öltözz fel.
- Nem, majd én, igaz nincs nálam a telefonomon kívül semmi, majd oda adom, ha az Akadémiára értem.
- Nem adsz semmit. Öltözz és gyere ki – visszamentem az öltözőbe, leimádtam magamról a ruhát. Visszavettem végre az én ruhámat.
A fülkéből kiérve a kasszához mentem. A nő elvette a ruhát, amit utoljára próbáltam. Becsomagolta és egy szatyorba tette. 25 év körüli lehetett, mert így is fiatalnak tűnt. Mondjuk, egy ilyen fiatalos boltba többször eljönnék én is vásárolni.
- A párja már kifizette a ruhát. Jól járt vele – mosolygott és oda csúsztatta a szatyrot.
- Ő nem – mutattam az ajtó felé -, a barátom. De köszönöm.
Kiléptem az ajtón, becsuktam magam mögött, beültem az autóba. Lábaim közé tettem a szatyrot, bekötöttem magam. Kristian felé nézek, mivel nem indultunk még el. Erősen szorítja a kormányt jobb kezével, idegesnek tűnik. Neki meg mi baja van?
- Minden rendben? – kérdeztem tőle. Felcserélte a kezeit. Jobb kezét a váltóra tette balt pedig a kormányra. Zaklatottnak és feszültnek néz ki. Beletapos a gázba. Mint akinek elment az esze, úgy vezet. – Mi a gond? – kérdezem, de semmi reagálás. A kezemet a sebváltóra tett kezére helyezem. – Nyugodj meg! – mondtam bár nem tudtam eldönteni, hogy ő ilyen nyugalmi állapotában, vagy, hogy min tudta magát felidegesíteni ennyire?
Lehiggadt érintésemre. Furcsa nekem ez az ember... Pár utcát forgolódtunk, és egy parkolóban álltunk meg.
- Szállj ki! – kiszálltam. Megkerültem az autót mellé álltam. Elindultunk. Ismét egy boltnál álltunk meg. Beléptünk az üzletbe. A kasszánál egy harmincas férfi állt. Kopasz, és néger. Megcsörrent a telefonom.
- Igen Reachel! – vettem fel.
- Hol vagytok? – aggodalmas volt a hangja.
- Egy üzletben a túlvilágon. Nem tudom, hol vagyunk, de cipős boltban. Miért mi gond van?
- Az igazgató beszélt rólunk Edmundnak, hogy nem illünk ide. Az igazgató ki akar rúgatni minket Dakota!
- Hogy mi? Ez nem lehet – döbbentem le. – És Edmund mit mondott? – néztem Kristianra aki kivette a telefont a kezemből. – Kristian mi a fenét, művelsz? Add vissza a telefonom! – kiabáltam a bolt közepén. Kristian a szája elé emelte az ujjat, hogy maradjak csendben.
- Menj cipőt nézni, aztán ha készen vagy gyere ide.
Bevágtam a magam fajta durcát, és neki indultam, hogy keresek magamnak valami cipőt, ami jó lesz a ruhámhoz.
Ezt nem is értem miért teszem, mikor az Akadémián vannak cipőim.
Az utolsó sorban keresgélek magamnak ez magas sarkút, amit meg is találok és van a méretemben. A magas sarkúmat leveszem, és a mostanit veszem fel. Sima magas sarkú, fekete egy bokalánc tartja a lábamat, ami jól is jön, mert mindegyikből kibukik a lábam. Visszateszem a dobozba, és elindulok Kristian felé.
- Add a dobozt – veszi ki a kezemből. Cserélünk, nekem odaadja a telefont, én pedig a dobozt. Kimegyek az üzletből. A kocsi felé veszem az irányt. Megállok, és figyelem a délutáni napot. Annak ellenére, hogy reggel megfagytam mostanra kicsit változott az idő. A nap néha előbukkan viszont a hó felhők nem mentek el az égről. Amit nem is bánok. Az autóhoz érve telefonomat forgatom a kezembe, miközben az autónak dőlök.
- A csomagtartóba teszem a dolgaid – mondta Kristian én pedig hallgattam csak. A hideg kiráz, mikor fújni kezd a szél. – Szállj be mielőtt meg fázol – mondta és becsapta az ajtót. Feleszméltem és beültem az autóba. Csendben tettünk meg pár métert. Nem szóltam; pedig tudtam volna, hiszen annyi minden járt az agyamba. Miért kellett ennek így történnie? Mi ez az egész, amibe én belecsöppentem?
- Gond van? – nézett rám Kristian.
- Nem, nincs – mondtam, és az utat fürkésztem.



Az autó megáll, kiszállok. Megkerülöm a járművet, és a csomagokat kiveszem a csomagtartóból. A két nagyobb szatyor a kezembe van, míg Kristian be nem csenget, hogy be szeretnénk menni.
- Jó estét Uram! – köszön az egyik kapuőrünk. Engem észre se vett? Kristian bólint, felém nyújtja kezét, hogy menjek be vele.
- Kisasszony – szólít meg a felfegyverkezett férfi, aki a bejáratnál áll -, tudja, hogy kijárási tilalom van ma éjfélig. Úgy látom nem. Jelentenem kell az igazgatónál.
- Mi? – kérdezem meg kétségbe esetten.
- Velem volt, ne jelentse az igazgatónak.
- Maga kicsoda? – kérdezi a pasas, aki már nyúlt a telefonhoz.
- Önt kéne kirúgatni – köpte oda a szót. – Menjünk be! – nyitja ki az ajtót előttem. Belépek a csendes helységbe Kristian felé fordulok.
- Köszönöm ezt a napot – mondom, ő csak bólint.
- Én megyek, beszélnem kell apámmal.
- Nekem meg Reachelell – elköszönt, és én is. Megvártam, míg kimegy majd felrohantam a lépcsőn egyenesen a szobánkba.
Reachel az ágyon fekve olvas, Sofie pedig zenét hallgat. Nosztalgikus. Az üres ágyamra dobom a cuccomat. Levetődők boszim mellé.
- Mi volt ez az egész? – kérdezem meg.
- Edmund beszéde után elcsalogatták az irodába a Tanácsot és gyanították rólunk, hogy ki kell csapni minket. De Edmund beszélt az igazgató agyával és nem csapnak ki minket – vigyorgott.
- Te jó isten! – csaptam a fejemre.
- Mindegy is ebbe ne menjünk bele, nem lesz semmi gáz, holnap lesz a bál este nyolckor. De mutasd mit vettetek? – állt fel.
- Egy életre megutáltam a ruhapróbálást. Egyetlen egy – vettem ki a ruhát a szatyorból – szalonban voltunk fel próbáltam vagy ezer ruhát és semelyik nem tetszett neki.
- Akkor miért ezt hoztad el? – kérdezi, miközben magára teszi a hajpántot.
- Mert mondtam neki ez az utolsó ruha, amit felveszek, és ha tetszik nekem elhozom.
- Jól csináltad csajszi! Alapjáraton minek is öltözöl be? – kérdezte.
- Ez amúgy egy bőr macskaruha?!
- Bőr macskaruha? - nevetett Reachel. – Ilyenről még nem is hallottam.
- Én se – kacagtam. – Sofie elaludt?
- Aha, fél órája alszik amúgy, miután bejöttünk én olvastam ő pedig zenét hallgatott. Mindegy is – rázta össze a fejét – én ezt a bőrruhát fel nem venném.
- Nem olyan rossz. Én is azt hittem feszülni fog, de nem.
- Holnap adok egy szoknyát. Nem ebbe leszel az biztos.