Teljesen ledöbbentem a név hallatán. Tehát ő az a magántanuló osztálytársam. De mit keres itt, hiszen elvileg Moszkvában él...

- De te hogyhogy nem Moszkvában vagy? - csúszott ki a számon a kérdés.
Yuri döbbenten nézett rám, úgy, mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a kérdéssel. De végül mégiscsak válaszolt:

- A szüneteket mindig Szentpéterváron töltöm a nagypapámnál. Mármint nem itt a kórházban... - a hangja itt kicsit megremegett és éreztem, hogy végigmér engem - De nem mondtam volna meg elsőre, hogy te egy rajongóm vagy.

Az arcán valami furcsa, önelégült mosolyszerűség derült szét.

- Nem értem, hogy mire gondolsz. Miért lennék a rajongód? És különben is, milyen szünetről beszélsz? Hiszen a téli szünetnek már rég vége van, a tavaszi meg még a közelben sincs...

Újdonsült ismerősöm döbbent szemeket meresztgetve nézett rám. Majd vett egy nagy levegőt, mint aki szónokolni akarna, amikor is:

- Evashka, miért vagy még itt? Most szólt a némettanárod, hogy nem mentél el a mai különórádra! Mégis mit képzelsz te magadról?! Azonnal told ide azt a hájas seggedet, elviszlek, akkor talán még odaérsz az angolra! - üvöltött rám a folyosó végéről anya.

Amint meghallottam a hangját akaratlanul is összehúztam magam, majd kelletlenül felálltam. Félve Yurira pillantottam, majd elmotyogtam egy bocsánatkérést és elrohantam.

Anyának mindig is nagy elvárásai voltak rám nézve. Hogy miért pont rám, azt nem tudom, de az egyszer biztos, hogy valami nagy embert akar belőlem nevelni. Mármint a saját elképzelései szerint nagyot. Mert hiába lennék az ország legünnepeltebb színésze, táncosa vagy akár professzora, azzal nem lennék neki elég nagy. Mindenképpen politikai vagy jogi pályát szán nekem, és ezzel nem is lenne semmi baj, hogyha én is ezt akarnám. Én is ki akarok tűnni a tömegből, azt akarom, hogy ismerjenek és csodáljanak, de ne félve mondják ki a nevem. Nem akarok egy újabb csinovnyik lenni ebben a nagy Oroszországban. Márpedig most az vagyok. Egy névtelen, magatehetetlen kis senki.

*-*-*-*-*-*-*-*-

Az angol egy pocsék nyelv. Folyamatos mellébeszélésből és üres mondatokból áll. De én meg fogom tanulni, mert meg kell. Mindenkitől alapelvárás, hogy tudja. Néha még lenne is kedvem hozzá. De aztán elmegyek egy ilyen magánórára (mert a suliban pocsék a tanár), és szembesülök azzal, hogy: "Csakhogy tudd, csak azért vállaltalak el, mert a legjobb barátnőm lánya vagy. Szörnyű a kiejtésed és a felfogásod sem a leggyorsabb..."
De mit is vár el tőlem? Már hét tanórám volt a suliban, rengeteg a leckém, a tennivalóm. Kedvem meg persze abszolút nincs semmihez sem.

Semmi... Vicces ez a szó. Talán ezt használom a leggyakrabban, habár a "mindegy" és a "nem tudom" is a lista elején vannak. Mégis, ha azt mondom semmi, akkor soha nem gondolom komolyan. Csak várom, hogy szavak nélkül is megérts. Azt akarom, hogy vegyél komolyan, hogy vedd a fáradságot arra, hogy tovább faggass. Hogy lássam, van még valaki, akit érdeklek. Annyi mindent el akarok mondani, de mégis, nem futja többre, csak egy semmire. Talán majd legközelebb el tudom mondani, mit is jelentett ez a semmi, de most még nem vagyok képes szavakba önteni.
Ezért mondom csak ezt, hogyha valaki megkérdezi tőlem, "Mi újság?" vagy "Mi az? Mi történt?". Persze ez a legalapvetőbb válasz arra is, hogy "Mi volt ma a suliban?", "Mit csináltál a hétvégén?". Ha igazat mondanék, akkor én lennék a semmittevés mestere. De nem így van. Talán az lenne a megfelelő kitérő válasz a fenti kérdésekre, hogy "Semmi említésre méltó, semmi érdekes". És tényleg, lehet, hogy számomra érdekes, hogy megnéztem három évadnyi animét vagy hogy anyám megint megvert. De ugyan már, kit érdekel? Kit érdekel, hogy elvágtam az ujjam pengetisztogatás közben, hogy éhes vagyok, mert napok óta nem eszem vagy hogy már megint értelmetlen dolgok miatt kínzom magam?! Téged érdekel? Ezt pont annyira hiszem el, mint azt, hogy együtt tudsz érezni a szomszéd nénivel, amikor már hatodszorra meséli el, hogy az unokája kiverte a műfogsorát. Hihető, nem?

Kimegyek a fürdőbe, remélve, hogy egy kis hideg víz segít felfrissülnöm. Odaállok a tükör elé és megpróbálom magam úgy látni, ahogy mások látnak. Mosolygok, pózolok és úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De hiába, még mindig nem látom azt a vidám, kiegyensúlyozott, mosolygós, pozitív, cuki, prűd kislányt, amit azok látnak, akik rám néznek.

Kiegyensúlyozott lennék? Ugyan, mégis miből gondolhatják ezt? Én vagyok a kiegyensúlyozottság mintaképe. Igen, jónak tettetem magam, csakhogy elhiggyék, az is vagyok. De ettől még én szegem meg azokat a szabályokat. Én ítélkezem, csúfolódom, bántom a  többieket és magamat. Mosolygok, mert eleinte azt akartam, hogy lásd, nincs baj. Most már könyörgök, hogy vedd már észre, de mégis, ez a mosoly rám ragadt. A maszkom része. Nem akarom, hogy ott legyen, mégis ott van. Vidám vagyok, vicces? Ugyan már, ez csak paródia és önrónia. Tényleg pozitív vagyok... néha. Na meg persze, ha nem rólam van szó.

Csak bámulom magam a tükörben, de nem azt látom, amit mások. Csak egy kövér, unott arcú gyerek bámul vissza rám üveges szemekkel. Mint egy baba, egy játékszer. Mert az vagyok. Egy bábú, amit bárki irányíthat.