Még emlékszem anyám és a húgom karácsonyi nagy balhéjára. Kirochka azt üvöltözte, hogy nem hajlandó több színjátékra. Nem akar a boldog, szerető család előadásban részt venni, amit a nagymama miatt adunk elő minden egyes ünnep alkalmával. Titkon egyet is értettem vele, mivel tényleg nem helyes az, amit csinálunk, de nálunk ez a szokás. Minden családnak megvan a maga szokása, vannak, akik mind együtt ünnepelnek, vannak, akik közösen elmennek valahová, mások egyedül vagy szeretteik emlékeivel vészelik át az ünnepeket. Mi egy különleges színdarabot mutatunk be. Mindig minden tökéletes, mindenki szereti a másikat és segít egymásnak. Valóban nehéz boldogan ölelgetni azokat az embereket, akikről tudod, hogy megvernek, ha bármit is elrontasz. Borzasztó fájdalmas valaki olyat puszilgatni, akitől undorodsz. Nem könnyű feladat az év legszebb ünnepén hajnaltól késő éjjelig megállás nélkül hazudozni.
Viszont még emlékszem anyám válaszára is:
- A nagymama már 86 éves. Rengeteg szörnyű dolgot élt már át, megérdemel ennyi boldogságot! Különben is, lehet, hogy ez az utolsó velünk töltött Karácsonya!
Mi a hugommal csak lehurrogtuk őt, mondván, hogy helytelen ez a hozzáállás, a mama még igenis jó sokáig fog élni. És éppen ezért, abba a karácsonyi előadásba kevesebb energiát fektettünk. Lapos volt a hangulat, sőt, még a mama negatív gondolatai is feltámadtak, és ezeknek természetesen hangot is adott:
- Könnyebb lenne nektek, ha én nem lennék, tudom. Nekem is jobb lenne, ha az Úr végre magához rendelne már. A végrendeletemet már öt éve megírtam és mégis itt vagyok még, a terhetekre - mondta. De ez mondhatni megszokott volt tőle, hiszen majd húsz éve, a férje halála óta mondogatja ezeket. A végrendelet is már rég megvolt, habár minden évben változtatott rajta valamit. A koporsópénzét is évek óta gyűjtögette. De valamiért engem soha nem nevezett meg örökösének. Minden egyes könyvét másra akarta hagyni, a húgomnak szánta összes ékszerét, de én kimaradtam. Nem értem miért. Hisz én vagyok az egyetlen unokája, aki törődött is vele. Én vigyáztam rá minden nyáron, én szolgáltam ki, tavasszal minden héten vittem virágot neki, mert tudtam, hogy szereti. És mégis...

Most tavasz van. Máskor ilyenkor már nyílnak a tulipánok, a nárciszok és a liliomok. Most viszont a hirtelen, haragos hideggel visszatért tél lefagyasztja a világot. Jövő héten már Húsvét, ma azonban mégis a kesztyűm után kutatok a szobámban. Pedig nem vagyok fázós. Szokás szerint késve indulok el. De ma mindegy, mert ma úgyis csak próbálunk a sulis művészeti bemutatóra. A diákszínpad tagjaként én is fel fogok lépni. De az, hogy én hogy kerültem ebbe a művészi társaságba, az egy nagyon jó kérdés. Elvégre én visszahúzódó, csendes, magányos és abszolút de fura vagyok, de év elején valami mégis rávett, hogy bejárjak a próbáikra. Mostanra pedig már én is tag lettem.

Öt perccel a kezdés után én még az utcákat róttam. Egyáltalán nem vágytam a nyüzsgésre, a tömegre. Tegnap tudtam meg, hogy a nagymama szívelégtelenséggel kórházba került. Az orvosok szerint nincs nagy baj, de mégis meg akarják műteni. Megmondták, hogy habár a műtét kockázatos, mégis, ha jól sikerül, akkor azzal csak nyerhetünk.
A mama belement. Azonban üzent nekünk és elmondta, hogy ő tudja, soha többé nem fog hazamenni a kórházból, mert ő meghalni ment oda. De én nem akarom, hogy meghaljon! Tudom, hogy egyszer meg fog, már évek óta próbálom magam felkészíteni rá, de még nem állok készen! Én el akarok búcsúzni tőle, de nem a kórházban. Nem akarom, hogy egy hópelyhes hálóingben lévő, csontsovány, ingadozó lábakon járó öregasszonyként éljen bennem tovább. Én azt, a méltóságteljes, boldog és szigorú nagymamámat akarom látni! De mégis... talán ma láthatom őt utoljára. Be kell mennem hozzá, ha törik, ha szakad. És képes leszek rá!

A próbán a háttérben maradtam, csináltam, amit mondtak. Ott voltam mindenhol, de mégis, mintha észre sen vettek volna. De ma, kivételesen bár, de örültem neki. Délután anyával bementem a kórházba. Látogatási tilalom ide vagy oda, mégis feljutottunk a tizedikre, a kardiológiára. A mama már várt ránk. A legszebb, virágmintás hálóingje volt rajta. Kezében bot, a lábai rengetek. A maradék haja szanaszét állt. Azt mesélte, hogy még egyszer, utoljára a friss levegőn akart sétálni, de nem engedték meg neki. Mikor megkérdeztük, kér-e valamit, csak annyit mondott: csak egy utolsó kávét. Már annyira hiányzik az íze!

Miután elbúcsúztunk tőle, megmondtam anyának, hogy még vissza kell mennem a suliba próbálni, és szerencsére ezzel le is tudtam őt rázni. Egyedül akartam lenni. Visszamentem a kórházhoz és bemásztam az udvarára. A hideg idő miatt senki sem volt ott. Leültem a fal tövébe és kezeimmel a térdemet átölelve sírni kezdtem.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, de mikor feleszméltem, már nem voltam egyedül. Egy szőke hajú fiú ült pár méterre tőlem. Sima, utcai ruhát viselt.
- Hát te meg mit keresel itt? Látogatási tilalom van! - reccsentem rá, magamat is meglepve. A hangom hidegen csengett a szélben. Talán csak mérges voltam arra a srácra, mert meglátott sírni?
A fiú felemelte a fejét és láttam, hogy vérvörös a szeme környéke. Sírt. És én mégis ráüvöltöttem.
- És?! Akkor mivan? - szólt vissza flegmán a szőkeség - Te is itt vagy!
- Bo... bocsánat - dadogtam - Nem akartam...
Már éppen menni készültem, amikor újra megszólalt:
- Ne haragudj rám, nem azért mondtam - a hangja most teljesen másképp csengett - Csak ideges voltam. Bocs. Kezdjük előröl: a nevem Yuri Plisetsky...