Miután hazamentünk, még mindig mososlyogtam, akárhányszor csak eszembe jutott a OB. Persze rögtön meg is kaptam ezért a magamét:
- Most meg minek örülsz ennyire? Inkább pakold már össze a szobádat, mert már megint úgy néz ki, mint egy disznó ól! - rivallt rám anya.
Meglehet, hogy ez csak két mondat volt, de mégis, pár szó is képes az egész hangulatomat megváltoztatni. Mi van velem? Mikor lettem én ennyire érzelgős?

Hamarosan elérkezett az első fogadóóra ideje is, amit még egy szülői értekezlettel is megkoronáztak. Már reggel tudtam, hogy eljött a halálom napja. Azonban történt valami megmagyarázhatatlan... Nem haltam meg, sőt, pozitív visszajelzéseket kaptam a tanáraimtól. Este első dolgom volt anyát kifaggatni a történtekről.
- Kinél voltál bent?
- Az Ofődnél, meg a némettanárnál - mondta fáradtan anya.
- És? Mit mondtak??? - kérdezősködtem tovább.

És ez így ment tovább vagy egy fél órán keresztül. Kiderült, hogy az Ofőm szerint én egy kedves, boldog, szorgalmas lány vagyok, aki nyitott és kezdeményező. Sőt, még azt is megmondta, hogy kikkel barátkozzak... De most komolyan, lehet hinni egy olyan ember szavának, aki nyitott szemmel jár és mégsem látja azt, ami nyilvánvaló?

Mert hogy ki is vagyok én valójában? Egy megtört lélek. Egy félholt, aki hiába akar meghalni, mégis, minden izma az életbe kapaszkodik. Egy idegen, akinek a gondolatai szinte soha nem egyeznek meg a megnyilvánulásaival. Egy lány, aki mindenki előtt megjátssza magát, már-már olyannyira, hogy ő sem tudja, ki is ő valójában. Egy olyan ember, aki nem tudja kifejezni magát, mert egybeforrasztotta az arcát egy unott maszkkal. Egy elnyomott, aki nem kapott lehetőséget arra, hogy valaha is kibontakozzon. Mondhatni, egy pillangó szárnyak nélkül. Egy kismadár, aki repülni nem tud, mert kiesett a fészekből és még csak énekelni sem mer, mert fél, hogy arra jön a róka.

*-*-*-*-*-*- (időugrás)

Az akkor történtek óta eltelt egy év. Megint itt járunk, a tavasz elején. Sokak szerint ez az év legszebb időszaka. Én ezt utálom a legjobban. Olvadni kezd a hó, az a gyönyörű, fehér lepel, ami a legtöbbek szerint sivár és kietlen, mégis száz és száz különböző hópehelyből áll. Olykor hideg és kietlen, máskor viszont fenségességével megkoronázza az ünnepeket. Amikor ropog a csizmád talpa alatt, akkor legalább visszajelzést kaphatsz arról, hogy te igenis vagy. Elcsendesíti a várost és összehozza az embereket. Értelmet ad a télnek és amikor csillog a táj a napsütésben, úgy érezheted, hogy egy másik világban jársz. Egy jobb helyen.

Viszont tavasszal mindez eltűnik, csak emlék marad csupán. A hólé mocskosan csorog le a csatornába. Minden cipőt eláztat, minden gyalogost összefröcsköl. Végül aztán a nagy, szürke tenger felszívódik és elkezdődik a sáros tavasz. Még hordod a télikabátod, mert nincs meleg, viszont az új évszakra való tekintettel már nem veheted fel a csizmáidat, és minden szép cipőd sáros lesz.

Szóval egy épp ilyen tavaszi reggelen igyekeztem éppen a buszmegálló felé az új bokacsizmámban, amikor is, a hideg éjszaka után maradt deres füvön hasra estem. Megpróbáltam felállni, de nem sikerült, mert a táskám súlya miatt mindig kicsúszott a talaj a lábam alól. Átnéztem az út túloldalára, ahol a buszmegállóban éppen rajtam röhögtek. Már éppen azon voltam, hogy felhívom a húgom, hogy jöjjön le és szedjen össze, amikor egy erős kéz hirtelen felhúzott a földről. Felnéztem a megmentőmre, de az arcát sajnos nem láttam, mert a csuklyája a szemébe volt húzva. Ez pedig egy kicsit meg is ijesztett, mert a sorozatokban általában csak az emberrablókon van kapucni.
- Nem akarnád esetleg megköszönni a segítséget? - kérdezte ridegen a férfi.
- Öhm... Köszönöm - suttogtam megszégyenülten, miközben a földet pásztáztam.
Majd hirtelen egy ismerős, mély motorbúgásra lettem figyelmes. Gyorsan felkaptam a fejemet, és megláttam a buszt. Szitkozódva rohantam át az úttesten, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a reggeli csendbe hasító éles dudaszót.

A buszon állva azon gondolkoztam, hogy hogy szeretheti szinte mindenki a tavaszt. A cuppogó sarat, a félkómás méheket, a burjánzó, zöld hajtássokkal és a pacsuliszagú jácintokkal. Miért szerelmes ilyenkor mindenki? Ki nem állhatom, hogy a párocskák mindenhol ott vannak, és igyekeznek felvágni azzal, hogy ők igenis méltóak rá, hogy akár nyilvánosság előtt is szeretgessék őket. A tanárok is megbolondulnak ezidőtájt, ilyenkor jönnek rá ugyanis, hogy már alig van valamennyi idejük tanítani a nyári szünetig. A munkahelyeken a felnőttek újult erővel vetik bele magukat a munkába, és mindenki boldog és energiával teli. Mindenki, kivéve én.
A busz ajtaja hirtelen kitárul én pedig a váratlan fénytől megvakulva beleléptem a város legnagyobb pocsolyájába.

***

Sziasztok! Nagyon köszönöm, ha ezt a részt is végigolvastátok (annak ellenére is, hogy elég laposra sikeredett). Nem kell megijedni, nem mentem át Jókaiba, nem lesz ám mindig ennyi unalmas, leíró rész 😅