A gólyatábor maga volt a megtestesült rémálom. Pedig annyira hittem benne, hogy itt majd minden megváltozik! De nem így lett. Vonattal mentünk ki egy régi parkerdőbe, ami a vasútállomástól "csak" félórányira volt. Tehát volt kemény harminc percem megerősödni, mivel a táskámat nem tudtam felvenni se a vállamra, se a hátamra. Meg hát persze jól meg is pakoltam, hiszen kell ruha meleg időre, hideg időre, meg kell egy másik is, hogy tudjak választani. Kell nasi is, arra az esetre, ha szar lesz a kaja és persze el kellett vinnem a könyveimet is, hátha szükségem lesz rájuk. Kértek tesi cuccot is, meg tisztálkodási szereket, stb.

Valahogy kibírtam az utat, habár jóval melegebb volt, mint vártam. Az erdőben vártak minket a végzősök, hiszen az ő feladatuk volt a kiképzésünk. A szabályok tisztázása után névsor szerint beosztottak minket a faházakba. Én három másik lánnyal kerültem egy szobába, mindhárman nagyon szimpatikusak voltak. Ledobáltuk a cuccainkat, aztán máris mehettünk az ismerkedős-játékokra, amiket az osztályfőnökünk szervezett. Mondanunk kellett pár olyan dolgot, amit szeretünk és ezek alapján megtalálhattuk, hogy kikkel a legérdemesebb barátságot kötnünk.

Éppen egy olyan játéknál tartottunk, hogy egy körben állva mindenki kérdezhetett egy valamit a másiktól. Persze a legtöbb csak amolyan sablonkérdés volt, hogy szeretsz-e zenét hallgatni, hova jártál eddig suliba, vagy miért éppen ebbe a suliba jelentkeztél. Ismerkedés mesterfokon, de komolyan! Én pedig csak ott álltam és megkérdeztem mindenkitől egyesével, hogy szereti-e a görög mitológiát. A legtöbben csak annyit mondtak, hogy "stréber", "nem is tudom, mi az" vagy "ezt most komolyan gondolod?!". Mire a kör végére értünk, már csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Szereted a görögöket?" és legnagyobb meglepetésemre az egyik srác ezt felelte: "Hát már hogy a viharba ne szeretném őket?! A görög mitológia nagyon király!". Boldogan néztem fel rá, mire ő kezet nyújtott nekem:
-Pjotr Gavrilovic - mutatkozott be egy félmosoly kíséretében, majd, mivel véget ért a játék, visszament a barátaihoz.

Este takarodó után mindenki visszament a saját szállására. Úgy volt, hogy az Ofő majd bemegy mindenhová és beszélgetni fog velünk, de ez nem történt meg, mert az egyik ház akkora balhét csapott, hogy minden másról megfeledkeztek a tanárok. Ezt kihasználva két szobatársam ki is mászott az ablakon. Csak ketten maradtunk a szobában, egymással szemben ültünk az ágyon és bámultuk egymást. Egyikünk se szólt egy szót se. Majd nagy nehezen megszólítottam:
- Neked van tesód?
- Nincs -hangzott a felelet, majd újra kínos csend telepedett a szobára.

Elővettem a könyvemet, csak hogy lefoglaljam magam valamivel, mire megszólalt a szobatársam:

- Te most komolyan olvasni fogsz?

- Aha - mondtam, mire ő is kimászott az ablakon.

Elvileg a többi házban hatalmas buli volt, nálunk azonban én voltam egyedül. Hamar bealudtam, amit aztán még sokáig emlegettek.

Másnap reggel tornával kezdtünk, először bemelegítettünk, majd jöttek a csapatversenyek. Az alapján voltunk beosztva, hogy ki mit sportol. Legnagyobb szégyenemre én a nemsportolók csapatába kerültem, annak ellenére, hogy mióta csak az eszemet tudtam, táncoltam. De mivel akkor éppen nem voltam leigazolva egyik egyesülethez sem, ezért nem volt mit tenni. Elmeséltem, hogy az előző sulimban röpiztem is, mire felajánlott nekem a tesitanár egy helyet az iskolai röplabdacsapatban. Elvileg hallott már az előző sulimból, és aki ott játszhatott, az itteni mércével profinak számít. Nem mondanám, hogy örültem ennek a meghívásnak, de mivel nem volt más választásom, elfogadtam.

Az anyukám költözésnél elmondta, hogy hallani sem akar arról, hogy megint táncolni akarok, hiszen az eddigi évek során csak azt hallotta az edzőmtől, hogy egy fejlődésképtelen kis csitri vagyok. Én pedig próbáltam beletörődni a döntésébe. Habár a tánc már nem pár éve nem volt rám olyan hatással, mint régen, de mégis olyan természetes volt számomra, mint a lélegzés vagy az iskolába járás.

Végül úgy értem haza a gólyatáborból, hogy nem találtam egy barátot sem. Persze ezt otthon nem tettem szóvá. Felmentem az internetre és elkezdtem kutakodni a suli után. Azt mondták, hogy nem volt mindenki ott a táborban, ergo, lehet, hogy azok lesznek a barátaim, akik kihagyták ezt az "élvezetet". Az iskola honlapján végül megtaláltam az osztálynévsort. 36-an vagyunk és van egy magántanuló, bizonyos Yuri Plisetsky. Ő elvileg Moszkvában él, de valamiért ide van beíratva. Már éppen elkezdtem volna utána kutakodni, amikor megszólalt a mobilom.

Nem ismertem fel a számot, így hát gyorsan felvettem.
- Hallo, itt Eveshka Sophia Fedorov...
- Evaska - ennél a résznél már kezdtem berezelni, mert jól ismertem a beszélőt, hiszen ő volt a táncedzőm - Katiyna is kilépett, tehát van egy szabad hely a versenyzők közt. Nem szeretnél visszajönni?
A szívem a torkomban dobogott. Hiszen ez volt minden vágyam, végre profi táncossá válhattam volna! De miért pont így? Miért pont Katiyna helyébe? Aztán eszembe jutott, hogy anyám mit szólna a dolgokhoz, és ezt mondtam:
- Sajnálom, de nem lehet. Már szakítottam a tánccal és a javaslatodat megfogadva új sportba kezdtem. Mostantól röplabdázni fogok.
- Értem. Remélem, még hallok felőled. Viszont hallásra!

Azóta is átkozom a büszkeségem. Még hogy új élet, meg profi röplabdázó... miket is mondtam!