Nos... hát igen, Szentpétervár... szerintem ez a világ legnagyobb városa. És a leggyönyörűbb is. Miután felvettek a gimibe, nem is volt semmi kétség afelől, hogy odaköltözünk. Habár még el kellett előtte intéznem pár dolgot. 

Először is közölnöm kellett (volna) az osztályommal, hogy sulit fogok váltani és el kellett köszönnöm a barátaimtól. Mert bár nem igazán voltak a barátaim, néha mégis volt egy olyan osztályközösségünk, amit semmi pénzért nem hagytam volna ott. Egyszer egyedül róttam a köröket a focipálya körül, máskor viszont, ha összefogtunk, szenzációs dolgokat tudtunk kreálni. Persze, gondolom mondanom se kell, hogy a búcsúzásomat is sikerült elrontania egy olyan embernek, akinek, mondhatni, semmi köze nem volt az életemhez. Na jó, ő volt anya főnöke, meg a suli igazgatója, de hát ettől függetlenül nem értem, hogy miért kellett belepiszkálnia a dolgaimba. 

Egy nappal azután, hogy megjött a levelem arról, hogy felvettek, fenekestül felfordult minden. Azon a reggel akartam elmondani, hogy lehet, hogy elköltözünk. De mire beértem a suliba már késő volt. Az igazgató úr épp a termünkben prédikált arról, hogy milyen képmutató, sunyi gyerekek is járnak ebbe a suliba. Ezek a diákok nem szólnak , hogy felvették őket a különböző gimnáziumok, és még csak annyi bőr sincs a képükön, hogy nyíltan felvállalják: máshol fognak tanulni. Ezt meghallva rögtön megállt bennem az ütő. Megfordultam az ajtóban és berohantam a wc-be. Magamra zártam az ajtót és elővettem a snicceremet. Nem akkor volt az első alkalom, hogy megvágtam magam, de az volt a legemlékezetesebb. 

Ha már mindenkinek én vagyok a céltáblája, akkor miért ne lehetnék a sajátom is? Iskola, edzés, utcák, otthon. Csak ezeken a helyeken vagyok jelen és csak ezeken a helyeken ér verbális bántalmazás. Ráadásul otthon még ott van a húgom is. Már meséltem róla, hogy régen bántottam őt, mert így akartam felhívni magamra a figyelmet. De a balesete után kibékültünk, azt mondta, hogy megbocsátott, de hazudott nekem. Szinte egy nap sem telt el úgy, hogy ne vert volna meg. Harapott, karmolt, ütött. Én pedig, ha hazaértem, bemenekültem a szobámba és előszedtem a pengémet. Egy vágás, mert megérdemlem. Még egy, mert ilyen a családom. Na még egyet, csak mert úgy is minden jobb lenne, ha nem lennék. 

Gondolkoztatok már az öngyilkosságon? Én igen. Szinte minden nap, de soha nem lettem volna rá képes. Volt bennem valamiféle dac. Ha utálnak, akkor utáljanak csak. Ha én szenvedek miattuk, szenvedjenek csak ők is, én itt maradok. Nem halok meg. Erős vagyok, erősebb, mint ők azt hiszik! Én nem török meg! 

Szerencsémre a maszkom is tette a dolgát, hiszen senki sem látta rajtam, hogy baj van. Mikor belenéztem a tükörbe, egy kifejezéstelen, kissé unott arc nézett vissza rám. Hogy tetszik-e? Nem. Kinek tetszene? Hiszen régen minden egyes érzést ki tudtam fejezni vele. De megteszi ez is. Beérem ezzel is. Az meg úgy se számít, hogy én mit gondolok. 

Az a maradék idő, ami a suliból még hátra volt, hamar eltelt. Az évzárón kitüntettek a kitűnő eredményeimért és utamra bocsátottak. Én pedig csak mosolyogtam, habár nagyon fájt. De végre leléphettem onnan. Új város, új élet. Minden más lesz, érzem! És ez olyan jó. 

Elérkezett az utolsó táncórám is. A végén akartam odamenni az edzőhöz, hogy közöljem vele a dolgokat. De nem volt hozzá elég bátorságom és csak kisétáltam a teremből. Otthon írtam neki egy üzenetet, miszerint végre megfogadom a tanácsát és más sportokban próbálom ki magam. Ezzel hát abba is hagytam a táncot. 

A nyár közepére már be is költöztünk a szentpétervári lakásba. Két háló, egy nagyszoba, konyha, mosdó, étkező. Kicsi és furcsa. Minden fal ferde, a szomszédok hangosak. Az udvar tele van kacatokkal, a lépcsőházban pedig keveredik a pia és a cigi szaga. Amikor megvettük a lakást, még minden sokkal szebben, sokkal jobban nézett ki. De hát ez van, el kell fogadni. A bátyám átköltözött a nagyapja egyik lakásába. Anyám úgy néz ki, megállapodott egy gyári munkásnál. Nem mondanám, hogy kifejezetten kedvelném őt. Mindig mosolyog és simogat. Túl sokat hízeleg és olyan dolgokat csinál velem, amilyeneket nem akarok. Már azt is utálom, ha hozzámérnek. Hát még ha egy ilyen beképzelt idegen teszi ezt. Nekem van apám, úgyhogy ne csináljon úgy, mintha ő lenne az! Apa itt lakik a szomszéd kisvárosban az új feleségével és annak a fiával. Jól megvannak és kéthetente hétvégén lemehetünk hozzájuk (mármint én és Kirochka). 

Az új szobámba kerültek anya régi szekrényei és asztalai. A lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rájuk, mert ezek még a gyerekkorából vannak. Ő meg persze vett magának meg a húgomnak újakat. A szobám falának színébe sem volt beleszólásom. Valamilyen fehéres-zöld lett, és bár szeretem a zöldet, de ez ritka ronda. 

A beiratkozáson tökre fel voltam dobódva, lett matrózblúzom, kitűzőm, nyakkendőm meg minden. Habár én nem a rendes, hanem egy előrehozott beiratkozásra mentem el, mert utána részt kellett vennem az anyám által szervezett német táborban. Amit még a régi sulim diákjainak rendezett. Jobban kirekesztettek, mint vártam, de mégis simán túléltem, mert tudtam, hogy már csak pár hét és kezdődik a gólyatábor.