2018 február 18.

Mindig le akartam írni valahova a történetemet, de eddig sosem volt rá tökéletes az alkalom. Most viszont, hogy Karácsonykor megleptem magam egy csinos kis füzettel, úgy gondoltam, hogy itt az idő, úgyhogy bele is vágok a dolgok közepébe...
Kezdjük mondjuk az eddigi életem bemutatásával és persze az elmaradhatatlan bemutatkozással:

Hali mindenkinek! Eveshka Sophia Fedorov vagyok, egy átlagos 16 éves orosz lány. A családommal a nyáron Szentpétervárra költöztünk, de még mindig nem tudom megszokni ezt az új felállást. A szüleim kiskoromban elváltak, most anyukámmal, a húgommal és a nevelőapámmal élek (akit mellesleg nagyon rühellek). Mivel hatosztályos gimibe járok, ezért elvileg nem volt számomra nehéz a suliváltás, de gyakorlatilag ez első évben még egy barátot sem sikerült szereznem. Mondjuk az igaz, hogy ezelőtt sem volt sok barátnőm, de amíg egy kisvárosban éltünk, addig mindig ott volt nekem Katiya.

Gondolom mondanom se kell, hogy legjobb barátnők lévén mindig sülve-főve együtt voltunk. Együtt szenvedtünk a suliban, együtt jártunk táncórákra, együtt írtuk meg a leckét, szóval tényleg mindig mindent együtt csináltunk. Főleg alsóban. Ötödikben aztán kezdett minden megváltozni. Anyám új pasival jött haza ( ő lett végül a hatodik nevelőapám), a suliban én nem járhattam énekkarra, Katiya viszont igen, engem meg beválogattak a röplabda csapatba. (Igen, jól hallottátok, RÖPLABDA. Itt muszáj megjegyeznem, hogy nagyon béna vagyok mindenféle labdajátékban, és már csak akkor is odébbállok, ha meglátom, hogy közeledik felém a labda.)

Szóval kezdett megváltozni az érdeklődési körünk és egyre kevesebbszer tudtunk találkozni. Kénytelen voltam egyedül átszenvedni magam a leckéken és rájöttem, hogy pár tantárgy nem is olyan unalmas, mint hittem. Elkezdtem jelentkezni különböző tanulmányi versenyekre és ezeknek a függőjévé is váltam. Hihetetlen érzés volt, amikor minden egyes megmérettetés előtt elöntött az adrenalin, és amikor láttam a nevemet a helyezettek listáján, végre úgy éreztem, hogy vagyok valaki.

Egy idő után már nem is számított, hogy éppen milyen versenyről volt szó, magyar, matek, rajz vagy bármi, már mindenre jelentkeztem. Talán valamikor ilyenkor romolhatott el a rólam alkotott képe a többieknek, ugyanis már egyre kevesebbet beszéltek velem és Katiya is más lányokkal kezdett el lógni. Eleinte nem értettem semmit, de amikor a folyosón hallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött, és strébernek neveznek, akkor úgy éreztem, hogy egy világ dőlt össze bennem. A táncórákon nem teljesítettem túl jól és az edző mindig leszidott emiatt. Egy idő után már szinte sporttá vált, hogy nyilvánosan megalázzanak engem. A suliban, az edzésen, otthon, mindenhol. Egy hely volt csupán, ahol biztonságban érezhettem magam, mégpedig a fantáziavilágom. Elkezdtem falni a könyveket és az olvasás mindig megnyugtatott.

És hogy hogy bírtam ki a többit? Igazából még most sem tudom biztosan. Talán úgy a legegyszerűbb elmagyarázni a dolgokat, hogy megváltoztam. Kívülről. Mármint nem a külsőm, csak én. Na jó, talán mégsem ez a legjobb hasonlat... Maszkot növesztettem. Hagytam, hogy olyannak lássanak, amilyennek akarnak. Elrejtettem az érzéseim, nem mondtam ki a gondolataimat, nem mutattam meg, hogy milyen is vagyok valójában. Ha azt akarták látni, hogy stréber vagyok, hát hagytam, had higgyék csak azt. Megírtam minden leckét, eljártam a versenyekre, megcsináltam minden szorgalmit. Elkezdtem barátkozni az olyan lányokkal, akiket szintén kirekesztettek és egész jókat tudtam velük beszélgetni. Ugyanúgy jártam táncra, de már nem élveztem. Már nem tetszett. Elmúlt a varázsa. Az edzés többnyire abból állt, hogy bemelegítettünk, az edző leírta a tökéletes táncost (aki persze az én szöges ellentétem volt), és ugyanazt a táncot tanultuk meg minden évben. Hogy miért? Mert öt évnyi tánc után én még mindig a kezdő kategóriába tartoztam, mert nem volt párom. Az összes ismerősöm versenyekre járt már, de én még mindig csak kezdő voltam.

Röplabdán is pocsékul teljesítettem, habár ott nem is vártak tőlem többet. Egy idő után rájöttem, hogy csak azért vagyok benne a csapatban, mert kell minimum egy lány ahhoz, hogy vegyes kategóriában tudjanak indulni. De én nem szóltam egy szót sem, mindig is azt csináltam, amit épp mondtak nekem. A versenyeket többnyire a kispadon ülve töltöttem, de nem bántam. Legalább addig sem kellett más emberekkel kapcsolatot létesítenem. Sikerült elérnem, hogy az álarcom ráforrjon a saját arcomra és már csak akkor beszéltem, amikor kellett. Nem mondtam el magamról semmit. Nem hagytam, hogy bárki is megismerjen, úgy igazán.

Aztán hatodik év elején úgy látszott, hogy talán visszaállhat minden a normális kerékvágásba. A húgomat ugyanis elütötte egy autó. Tudom, senki sem mondaná, hogy ez egy olyan esemény, ami megváltoztatta az életét, ráadásul pozitív irányba, (sőt, utólag visszagondolva erre, nem is ez történt), de akkor úgy éreztem, hogy minden rendbe jöhet. Mivel anyukám és a nevelőapám a kórházban volt a húgomnál, ezért én ideiglenesen Katiya családjánál éltem. A szülők persze nem tudtak semmit arról, hogy mi már nem vagyunk barátnők és mi nem is akartuk ezt elárulni nekik. Újra együtt írtunk leckét, és együtt szórakoztunk, együtt lógtunk a suliban. És én elhittem, hogy végre minden rendbe jött.

A Katiya családjánál töltött hónap szinte olyan volt, mint egy álom. Ők teljesen máshogy éltek, mint mi, saját kertes házuk volt, amit ők terveztek és építtettek meg és megvolt mindenük. De tényleg mindenük. Egy boldog család voltak, nem úgy, mint mi. Minden szabadidőt kihasználtak arra, hogy együtt lehessenek és szórakozhassanak. Soha nem kiabáltak egymással, mindig megértették egymást, nem úgy, mint az én családom. Otthon én többnyire a szokásos napi leszidásom után (öltözködés, jegyek, megjelenés, mindig volt rajtam valami kivetnivaló) elvonultam a szobába és nem jöttem ki, csak kajáért meg tusolni. De náluk minden másképp volt. Ha Katiyna kitalálta, hogy tejberizst szeretne enni, hát lett tejberizs, ha éppen báli ruhát akart, akkor kapott. Egy nap pedig kitalálta, hogy korcsolyázni akar, és akkor beíratták őt jégkorira.

Nehezemre esett bevallani, de mindig is irigy voltam rá emiatt. Én is korizni akartam, de a szüleim nem engedték, mondván, hogy túl sokba kerül. Hát igen. Ilyen az élet.

Persze a fent leírtak alapján azt lehet gondolni, hogy amíg a húgom kórházban volt én boldogan éltem. Utólag visszagondolva talán még én is így érzem, de emlékszem, hogy nem így volt. Esténként csak altatóval tudtam elaludni, féltem a sötétben, féltem egyedül, féltem a biciklizéstől, és féltem a zebrákon ( a tesómat úgy ütötték el, hogy megpróbált átkelni a zebrán a biciklién). Ami viszont a legrosszabb volt, hogy nem engedtek be hozzá a kórházba, mondván, hogy még túl kicsi vagyok. És ezek után folyamatosan amiatt emésztettem magam, hogy mi mindent csináltam vele eddig. Van egy bátyám, de ő már nem él velünk, de emlékszem, régen elválaszthatatlanok voltunk. Egészen addig, amíg meg nem született a húgom, Kirochka. Mialatt anya a kórházban volt, amikor vele volt terhes, én a nagymamámékhoz kerültem vidékre. Nagyon élveztem, főleg a környezetet, a nagy kertet és a falu melletti erdőt. Na meg persze azt, hogy a nagyiék mindig foglalkoztak velem és lesték a kívánságaimat. Viszont egy hónap sem telt el és máris újra otthon találtam magam. Egy folyamatosan bömbölő csecsemővel, akire mindenki figyelt. És az az egy hónap, amit távol töltöttem, teljesen megváltoztatta az addigi életemet. A bátyámmal eltávolodtunk egymástól és az apukám beleszeretett egy másik nőbe, majd hamarosan elhagyott minket. Én pedig mindezekért a húgomat találtam bűnösnek. (Hülyeség volt, tudom, de így volt.)És, amikor csak tudtam piszkáltam őt. Néha verekedtünk is. És ami a legfájdalmasabb volt, mindenki az ő pártját fogta. A bátyám mindig vele volt elfoglalva, anyukám mindig az ő kívánságait teljesítette én meg, mondjuk úgy, hogy le voltam szarva.

És amikor Kirochkát elütötték, megbántam mindazt, amit tettem vele. Rájöttem, hogy nem az ő hibája volt, de nem tudtam elmondani neki. Egyik este aztán nem vettem be az altatómat és kiszöktem meglátogatni a húgomat a kórházba. Be ugyan nem engedtek, de találtam rá módot, hogy beszélhessek vele. Felmásztam egy diófára és beláttam az ablakán. És elmondtam neki mindent és azt mondta, hogy megbocsát nekem. Ezek után minden rendbe jönni látszott. Miután hazajött, lefekvés után mindig átszökött hozzám és beszélgettünk. És én annyira, de annyira boldog voltam!

Ahogy azonban a mondás is tartja, ne igyunk előre a medve bőrére.
Én elkövettem azt a hibát, és előre ittam rá.
Pedig nem kellett volna.

A suliban minden más lett. Miután már újra otthon laktam, Katiyna minden szó nélkül megmutatta nekem, hogy ő tovább lépett. Újra a többiekkel lógott és engem újra csúfolni kezdtek. Én pedig még mindig az álarcom mögül figyeltem. Anyukámat kinevezték a sulink igazgatóhelyettesévé és onnantól kezdve még kitűnőbb eredményeket értem el. De én nem vettem észre ezt az összefüggést és büszke voltam magamra. Meg akartam mutatni, hogy többre vagyok hivatott és megkértem a röpi edzőt, hogy had játsszak én is a meccseken. Ennek persze nem lett jó vége. Az első ütésemkor kiállítottak, mert elvileg ráléptem valami vonalra. Miért nem magyarázták el nekem soha a szabályokat??! De ha ez még nem lenne elég, az edző a közönség soraiból hívta be az egyik osztálytársamat, mondván, hogy még ő is jobb nálam és, hogy csak azért nem ő játszott helyettem a csapatban, mert műkörme volt.

Ez már túl sok volt nekem. El akartam tűnni. Örökre. (Persze, gondolom, most mindenki arra gondol, hogy öngyilkos akartam lenni, de nem így volt. Soha nem lettem volna képes magamat fizikailag bántani. Így hát a lelkemet bántottam. Nemcsak azt hagytam, hogy mások pocskondiázzanak engem, hanem még én is pocskondiáztam magam. Minden este elmondtam magamban: "Kövér vagyok. Ronda vagyok. Nem kellek senkinek." És nem is kellettem. A többiek az osztályban elkezdtek közeledni egymáshoz. Barátok lettek, majd szerelmesek. Én pedig egyre csak távolodtam tőlük. És, bár a maszkomon nem látszott semmi szomorúság, mégis, kimondhatatlanul szomorú voltam. De mint már mondtam, az álarc összeforrt az arcommal és néha hagytam, hogy ő vezessen. Így történt az, hogy neveztem egy versmondó versenyre. Két hónap felkészülési időm volt rá, mégis, csak az utolsó héten találtam meg a megfelelő verset. Kíváncsiak vagytok rá, mi volt az? Egy magyar vers, amire az internet egyik elrejtett bugyrában találtam rá. Lemásolom:

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

A zsűri persze totál ki volt akadva, hogy ezt a verset választottam. Egyrészt azért, mert magyar volt, másrészt pedig a témája miatt, mondván "ez a vers nem egy 12 éves kislány szájába való". És mégis nekem ítélték meg az első helyet. Azóta sem tudom pontosan, hogy miért. Azt mondták, hogy annyira beleéltem magam, és hogy olyan szépen, átéléssel szavaltam. De vajon tényleg emiatt? Vagy csak azért lettem első, mert az anyukám az igazgatóhelyettes?

Ezt már sosem fogom megtudni. Nemsokkal a verseny után anya bejelentette, hogy a hétvégén meg kell írnom a középsulis felvételit, az ő régi sulijába, mert elköltözünk. Méghozzá Szentpétervárra. Hogy ennek örültem-e, azt nem tudom megmondani. De mégis, mintha csak visszatért volna, az a remény, amitől a versenyen elbúcsúztam.

Új iskola, új város, új élet.

De vajon az milyen lesz?

Képes voltam ott helyben lemondani minden eddigi eredményemről és mindent hátrahagyni. De vajon jól tettem? Tényleg képes voltam csak úgy feladni az álmaimat és odébbállni?

És végezetül, itt van azoknak a titkos álmaimnak a listája, amiket aznap mind feladtam:

1. Felkerülni a suli márványtáblájára. ( Az iskolai teljesítményem alapján meglett volna. Minden ballagó évfolyamból kiválasztják a legkitűnőbb tanulót és felírják a nevét egy gyönyörű, vörösmárvány táblára. A tábla ki van téve az iskola falára, így mindenki látja, aki belép oda.)

2. Profi táncossá válni ( Pár héttel azután, hogy megtudtam, hogy elköltözünk, közölte velem az edző, hogy talált nekem párt, mert Katiyna kiszállt. Mehettem volna versenyezni, de nekem már nem volt hozzá gyomrom, hogy ott maradjak, azok után, amit tett velem. De azóta is bánom, hogy csak úgy otthagytam.)

3. Beilleszkedni az osztályközösségbe és megmutatni, hogy ki is vagyok valójában (Vajon képes lettem volna rá?)

4. Elballagni az általánosból. ( A suliban mindig nagy és látványos ballagás volt.)

5. Újra Katiyna barátnője lenni (Erre még később visszatérek.)

6. Szerelmesnek lenni (Volt egy srác a suliban, aki mindig is bejött nekem. De soha nem beszéltem vele őszintén, a maszk mögött mindig is hazudtam. Nem tudtam kimondani az igazat, féltem.)

Mára bőven elég volt annyi, azt hiszem. Talán túl sok is. Ha kíváncsiak vagytok az életem további szakaszaira, tartsatok velem! (Nemsokára érkezik pár olyan ember, akik megváltoztatták az életem :D )