Helo mindenki. Willow Anderson vagyok. Az életemről semmi érdekes nincs, vagyis hát pont hogy van. Egy árvaházban nevelkedtem 16 éves koromig. Akkor úgy döntöttem elszökök, és kimegyek Londonba. Nehezen, de megoldottam. Amerikai származású vagyok, de már 1 éve itt lakok Londonban. Egy kis kávézóban dolgozom. Na és hát persze nem egyedül jöttem ki, és lakok itt.

A szüleimről semmit sem tudok, de itt lakom apukám testvérénél. Nagyon rossz, és legszívesebben innen is elszöknék de nem lenne hová mennem. És így élem az életem. Nos azt még tudni kell hogy a nevelő szüleim, eléggé minden ellenesek. Semmit sem engednek meg, mindent megszabnak, és mindent megtiltanak. Az egyetlen dolog amit engednek, az a munka. De csak mert pénzt keresek. Semmi más boldogság nincs az életemben.

Most is jelenleg rohanok, mert lekésem a buszt. Miután kifutottam a belem, sikeresen elértem. Elfoglaltam az utolsó szabad helyet , és elhelyezkedtem. Elővettem a fülhallgatóm és bekapcsoltam egy random playlistet. Kb. fél óra múlva leszálltam a buszról és elindultam London utcáin a kávézó felé. Amikor az ismerős utcába fordultam, már megcsapott a közeli pékség illata. Be is mentem , és megvettem a reggelim. Aztán rohantam tovább mert ma én nyitottam. A helyiség elé lépve előkotortam a kulcsom és bementem. Letakarítottam az asztalokat és a pultot. Átfordítottam a táblát a "Nyitva" feliratra és beálltam a pult mögé. Az első vendég után jött egy csomó és mindet szép sorjában kiszolgáltam.

Estefelé már majdnem zárni készültem, amikor egy magas fiú sietett be. Érdeklődve figyeltem ahogy a pulthoz sétált.

Magas, barna hajú, kerekszemüvegű fiú, inkább már férfi volt. Különösen jó stílussal, és kerek, aranyos arccal.

- Hahó - lengette meg előttem a kezeit, kissé lehajolva mivel hát ő elég magas volt hozzám képest.

- Jajj elnézést, igen? - mosolyogtam a fiúra.

- Egy sima habos Cappuccino - t kérek - mosolyodott el édesen. Bólintottam és megfordultam és elkezdtem csinálni. Addig hallottam amíg helyet foglal. Szuper, ma is túlórázunk.

Miután készen lettem, kivittem neki a kávét és visszasétlátam a pult mögé. A telefonomat előszedve írtam a nevelő anyámnak hogy túlóráznom kell. Azt mondtam hogy több pénzt kapok érte, úgy is csak az érdekli.

- Köszönöm - tette le elém a kávés csészét. Ezt furcsáltam. Azt is hogy megköszönte, és azt is hogy idehozta a poharát. Normális, vagy inkább nem, ember otthagyja és fizet majd húz el a picsába. De ő valamiért nem ezt tette. Ezt nagyon vonzónak tallátam benne.

- Ooom, szívesen - hebegtem kínomban. - Oh igen *pénz összeg* lesz - mondtam mosolyogva. A fiú a kezembe adta a pontos összeget.

- Akkor szia - mosolyogott rám, én pedig makogtam egy viszlát félét és kiment. Gyorsan az ajtóhoz szaladtam és megnéztem merre megy. Pont arra amerre én szoktam. Oké, ez nem jelent semmit. Gyors átfordítottam a táblát "Zárva" felíratra. Gyors még összesöpörtem és elmosogattam. Aztán fogtam a táskám és a cuccaim. Rohantam a buszmegállóba hogy elérjem a kövi buszt.

Közben a muszáj barátom hívott fel. Nos igen, hogy miért az a neve hogy "muszáj barát?". Nos a nevelő szüleim találtak nekem egy barátot. Aki fiú, de csak barátok vagyunk. Viszont ők azt akarjká hogy járjunk, így tettetnünk kell hogy együtt vagyunk. Tiszta fura az egész, de ő az egyetlen barátom. Nos ezért a neve "Muszáj barát".

- Szia csibe. Hol vagy? - hallottam meg Isaac hangját.

- Szia, buszmegállóban. Mond azt hogy "szeretlek" ha ott vannak a nevelő szüleim. - vetettem be a titkos kód nyelvünket.

- Szeretlek. Mikor érsz haza? - válaszolta szinte azonnal.

- Kb fél óra. Sietek bye - tettem le. Nos igen, elég fura életem van. Na mindegy. Itt a busz, szóval megyek is haza.

~Words : 575

*Uristen ez a könyv, ezt már most imádom. Érdemes lesz majd olvasni. Na pusz*