Éjjelenként zihálva, csurom vizesen ébredek, és a kezemre nézve látom a jövőt. A jövőt, amit vér áztat, és őrült zokogás fülsértő zenéje kísér. Az ujjaimról vér csöpög, és az arcom eltorzul a boldog mosolytól, ami egy élet kimúlásának tényétől oly' víg. Lepillantva a karjaimban látom az élettelen testet, amint válaszra váró üres tekintete átdöfi a szívem. Nem érti, miért nem él már, mit tett, amiért halnia kellett. Ha képes lenne még beszélni, és megkérdezné, akkor sem tudná meg a választ. Ártatlan ő is, mint a többi volt. Büntetlenül huny majd ki lelkének fénye, mert én újra álmodtam. Ő még nem tudja, de amíg ma boldogan mosolyog a világra, lehet, hogy már holnap koporsó lesz az ágya.

Hetek óta kerülöm az utcát, a várost, az embereket, ha közéjük lépek lesütöm a szemem és, a földet pásztázva rohanok dolgom intézni, hogy Ő még kicsit élhessen. Ha meglátom, vége. Megölöm, mert meg kell ölnöm. Hogy miért, nem tudom, nem értem a miérteket, csak a maró késztetést érzem, ami napról napra jobban cincál. Szétszaggat, és felemészt. Nem akarom megtenni, mégis muszáj. El kell vennem az életét, hogy én éljek. Önző vagyok, és ostoba. Ragaszkodom egy olyan élethez, ami semmi jóval nem kecsegtet, vajmi örömöt nem hoz számomra. Mégis valami erős kényszer feszít belül, hogy éljek és öljek. Talán bolond vagyok. Milyen szép is lenne! Akkor rám sütnék a „bolond" bélyeget, bezárnának, nem ölnék többet. De nem! Normális vagyok, épp úgy, mint más. A számtalan egymástól független vizsgálat nem hazudik. Kimondják, hogy mentálisan ép vagyok.

Néhány napja már zaklatottan koptatom a szobám szőnyegét, mert a fejemben egy hang azt mondja „Menj! Keresd meg!" Naphosszat kántálja, valami bizsergető, édes hangon, szinte mosolyogva. Azt akarja, hogy öljek. Időnként dühösen dörrennek a szavak, ilyenkor félve összerezzenek és elindulok, de amint nyugodtra vált, haza megyek a szobám őrjítő sötét csendjébe. Ha szerencsém van elájulok, és tudattalanul fekszem a padlón, ezzel is időt nyerve vétlen áldozatomnak. Ha nincs, akkor egyik cigarettáról a másikra gyújtva remegek egy sarokban, miközben visszhangzik fejemben a rövidke parancs, és szemeim előtt cikázik az Arc. Az arc, amely oly' gyönyörű és békés, hogy bűn ránézni is. Fiatal, bájos angyalarc, gondtalan mosollyal. Látom, ahogy egésznap mosolyog a világra. Semmi bűne, ártatlan. Talán épp ez a legnagyobb vétke az életben. A tisztasága vonzza az olyan bűnös lelkeket, mint én is vagyok. Nem ártott nekem, mégis meg kell ölnöm. Azt a barátságos, kedves fényt, ami a szemeiből sugároz, ki kell oltanom. Halnia kell!

Gyönyörű, napfényes péntek délután, egy zaklatott álomból felriadva meglátom őt. Látomás, nem valóság, de ijesztően valósághű. Mellettem fekszik, békésen szuszog, haja lágyan az arcába omlik, karcsú teste könnyedén mozog a légzéstől. Az illata édes, szinte megbénít, az agyamig hatol, és sírásra fakaszt. Még próbálom halogatni a dolgot, meghosszabbítani az életét, de a saját gyötrelmem kezd elviselhetetlen lenni. Fáj, szorít a mellkasom, a tüdőm nem kap levegőt, szédülve zuhanok valami feneketlen mélységbe, ahonnan tudom, hogy csak az ránt vissza, ha ő meghal.

Napokkal később a kínom elviselhetetlenné válik, és tudom, ideje cselekedni. A készülődést addig húzom, míg bírom, mégis hamar végzek. Öltönybe bújtatom gyilkos szándékaim, és elindulok megkeresni az Arcot. Megtalálom, mint mindig, mert valami megsúgja, hol van. Olyan helyen járok, amikor keresem őket, ahol még soha, mégis, mikor mennem kell, csukott szemmel is odatalálok. Magabiztosan lépkedek a vadidegen utcák kövén, mégis pontosan tudom, melyik járdalap mozog, melyik sarkon állnak kurvák, kéregetők. Most is tudom, és úgy szelem a várost, mint aki soha nem járt más utakon. Egy pékségbe tartok, ami olyan pici, hogy két ember tömeg benne. A pult mögött áll majd az Arc, akinek az élete a kezemben nyugszik, és már csak rajtam múlik, hogy mikor lesz vége. Ahogy közeledem, egyre érzem, a nyugalmat, ami szétárad bennem, és elsöpör minden eddigi gyilkos szorongást. Mire átlépem a kis boltocska küszöbét, és megcsendül az aprócska csengő az ajtó fölött, már gondtalanul mosolygok. Megtaláltam. Vidáman pattan elő egy fiatal fiú, és tudom, hogy ő az. Pont, mint az álmomban. Gyönyörű, kívánatos, ártatlan. Érzem az illatát, valóban édes, már-már émelyítő. Úgy érzem tőle magam, mintha fojtogatna valami, a karamell finom illata. Mégis mélyen magamba szívom, mintha éltető oxigén lenne, mert az Ő illata. Mást is érzek. A halál dohos, ázott föld szaga tompítja lassan a karamell illatát, és tudom nincs már messze a perc, mikor a karjaimban tartva érzem a szíve utolsó dobbanását. Az majd nyugodt, lassú, fenséges lüktetés lesz, mely küzd még egy utolsó percért, hogy megtudja, miért nem pumpálhat többé vért. Látom az arcát, ami könnyes, a szemeit, amik könyörögnek, az ajkait, amint néma szavakat formál, és azt kérdezi „mit tettem?" Érzem, ahogy erőtlenül a mellkasomba mar, végső erejével kér, könyörüljek meg rajta. Ajkai közül majd szaporán, pirosan csordogál életének utolsó cseppje is, és végül élettelenül puffannak majd karcsú ujjai a füvön, amikről még néhány nehéz vércseppet mohón elnyel a nedves föld. Halott lesz.

Miközben gyilkos gondolataim cikáznak a fejemben, már kellemes beszélgetésbe elegyedek a fiúval. Megkérdezem hány éves, azt mondja, karácsonykor tölti a 20-at. Félre biccentem a fejem, és bólogatok, mosolyogva mondom, hogy szemtelenül fiatal, és én 35 múltam. Elcsodálkozik, nem hisz nekem, erre megmutatom az igazolványom, és kénytelen elismerni, igazat mondok. Kíváncsiskodom, van-e valakije, a válasza szerint nincs, és én el is hiszem. Kissé pirulva érdeklődik, hogy nekem van-e párom. Lesütött szemmel elmosolyodom, majd felnézek rá, és azt mondom, még nincs. Erre zavarba jön, érti a célzást, kapkodva rendezgeti a papírokat maga előtt, néhány süteményt is megigazít. A következő kérdésemre megállnak mozdulatai, és elhűlve néz rám. Arra vagyok kíváncsi, meginna-e velem valamit. Habozik, dadog, majd félve bólint. Azt mondja, egy óra múlva végez. Nem látszik naivnak, mégis óvatlan. Nem lenne szabad ilyen könnyedén igent mondania egy férfinek, aki épp csak belépett az üzletbe. Főleg nekem. De hamarosan rájön, hogy rossz ötlet volt, és ráadásul az utolsó. Nézem, ahogy mozog, szinte lebeg. Elegáns, finom mozdulatai valamit megmozdítanak bennem. Kívánom, látni akarom a testét, érezni a melegét, hallani kéjes sóhajait. Eszembe jut, hogy akkor végzek majd vele, amikor a legboldogabb, amikor a teste megremeg a gyönyörtől, és a nyögése átszakítja a dobhártyám. Akkor majd fölé hajolva lágyan megcsókolom, édesen a fülébe suttogok zavarba ejtő szavakat, miközben a párnám alá csúsztatom a kezem, és kitapogatom a fegyverem. Forró bőréhez nyomom majd a hűs pengét, és ijedt szemeibe mosolyogva fogom átmetszeni a torkát. Ideje sem lesz védekezni, még reagálni sem. Mire felfogja, hogy mi történt, már nem lesz értelme semminek. Hófehér bőrén a vörös vére nagyon jól fog mutatni, izgató lesz, tudom. Már alig várom.

Gondolataimból előttem felvillanó arca ragad ki. Épp azon mosolyog, hogy elbambultam, de ha tudná, hogy min járt az eszem, sápadtan zihálna, és menekülni kezdene. Amint kilépünk az ajtón és elindulunk, a homlokomra csapva megállok, és elnézést kérve magyarázom, hogy otthon hagytam a tárcám, haza kell érte menni. Mondja, hogy majd fizet ő, erről természetesen hallani sem akarok. Ígérem neki, hogy nem tart majd sokáig, persze hazudok.

A pékségtől nagyon messze lakom, és mire elérünk hozzám, már kedve sincs tovább menni. Sóhajtva a kanapéra rogy, és én itallal kínálom. Örömmel elfogadja, azt mondja, mozgalmas napja volt, jól jön majd egy pohárral. Elnevetem magam, kitöltöm az italt, és leülök mellé. Megkaparintja a hifi távirányítóját, és kapcsol valami zenét. Felvidul az arca, amint meghallja a számot, azt állítja, nagy kedvence szól éppen. Rácsodálkozom a dologra, majd a szemébe nézve a poharához koccintom az enyémet. Most már nem jön zavarba, azt hiszem, tudja, hogy mire számítson. Néhány pohárral később már, kacérkodik kicsit, de nem megy messzire, várja, hogy én tegyem meg az első lépést. Én nem tétovázok sokat, megcsókolom, amit visszafogott hévvel viszonoz. Jól csókol, izgatóan, technikásan, sőt ravasz módon. A csókja kedves, picit mohó, és azt mondja „nem vagyok olyan". Nem olyan, aki könnyen adja magát, mégis már a kanapémon fekszik, és a nyakát csókolom, miközben halkan sóhajtozik. Fülébe búgom a kérdést, „ugye tudod jól, mi jön most, és hogy mi lesz végül?", erre igent nyög, és szélesebbre nyitja combjait. Azt tudja, hogy mi lesz most, viszont, hogy mi lesz végül, csak én tudom. Fogalma nincs arról, hogy az élete már csak órákig tart. Édesen nyöszörögve simít ágyékára, és simogatja magát, miközben bimbójával játszom nyelvemmel. Elhúzódom tőle, és megfogva a csuklóját magamhoz vonom, majd felemelve a szobámba viszem, az ágyra dobom. Felnevet, és magára ránt, vadul csókol, miközben a nadrágom csatolja, az ingem tépi. Be van indulva, remeg az izgalomtól, türelmetlenül fel-felnyikkan, ahogy néhány apró csókot nyomok csípőjére. Hajamba kapva kissé közelebb tolja fejem vesszőjéhez, azt akarja, hogy kényeztessem. Megteszem, mire hangosabban nyög, érzem, ahogy elemelkedik teste az ágytól az első erősebb szívásoktól. Élvezi, és nem is rejtegeti. Felizgat a reakciója, akarom őt, minél előbb. Hirtelen elhúzza a fejem, és eltol magától, majd hasra fordul, és nyögdécselve feltolja a csípőjét. Kerek feneke az arcom előtt reszket, azt akarja, hogy itt is érjek hozzá. A nyelvemet akarja mélyen magában, és ezt szavak nélkül is értem. Ujjaim végigszaladnak a combjain, ajkaim a fenekét simogatják, majd nyelvem is eléri a célt, és aprókat lüktető bejáratát ostromolja. Körmei végigszaladnak a párna szövetén, elégedett sóhaja a bizonyíték arra, hogy jól érzi magát. Hamarosan nem elég neki ennyi, hangosabban, izgatottabban kérlel, hatoljak belé. Nevetve hajolok a nyakához, és a hajába súgom, hogy fájni fog. Azt mondja nem baj, csak csináljam. Vesszőjére simítok, és ujjaim közt szétmorzsolódnak a nedvgyöngyök, miközben összerándul az érintésre. Újra kéri, hatoljak belé, de ezúttal kéjesen fúló hangon. Nem tudok tovább ellenállni, megteszem. A nevét súgom, miközben elmerülök testében, ő pedig élvezettel felnyög, a teste remeg a fájdalmas gyönyörtől. Nyel egy nagyot, és azt mondja, kezdhetem. Lassan mozgatom csípőm, hihetetlen érzést nyújt. Szűk, nedves, forró. A mennyben érzem magam tőle, és talán ott is vagyok. Felveti a fejét, az arcára simítok, majd lassan ujjaim végigcikáznak állán, nyakán a mellkasáig, ahol a mellbimbóit morzsolgatva izgatom tovább. Teljesen átadja magát nekem, érzem, ahogy erősen nyomja csípőjét hátra, hogy még mélyebben érezzen. A teste szenvedélyes, mohó, és fantasztikus. Túl jó, alig bírok magammal, de ő is a határán van, pedig épp csak elkezdjük. Ennyire élvezné? Rég csinálta, vagy még sosem? Nem számít, csak azt sajnálom, hogy várhatóan hamar vége lesz. Hangosan nyögi „nagyon jó", a térdei megremegnek, arccal a párnába zuhan, kezei az ágyrácsra markolnak, és hagyja, hogy keményen űzzem a gyönyör felé. Karcsú derekára simítva húzom testét mélyen vesszőmre, míg el nem ér minket a beteljesülés. Felnyögünk, és zihálva nevetünk. Hogy ő min, azt nem tudom, én saját magamon és a gyászosan rövid meneten. Mellé dőlök, és lihegve megcsókolom, hozzám bújik, és mosolyog. A mosolya kedves, mégis ijesztő. Hirtelen rémülten húzódom el tőle, ő pedig értetlenül pislog. Miért néz így? Miért ilyen boldog? Félnie kéne, sápadtan remegni, és az életéért könyörögni! A hajamba marva nézek magam elé, ő pedig ijedten a hátamra simít. Nem érti mi történt. Nyugtat, és kérdezget, mi bajom. Nem tudok válaszolni, csak erősen zihálok. Maga felé fordít, és kissé megpofoz, mire némileg magamhoz térek. Nézem rémült arcát, és nem értek semmit. Nyakára simítok, mereven nézem a gyönyörű ívet, és keresek valamit. A patakokban folyó, vörös vérét, a halálhörgés zaját, a haláltól rettegő tekintetet, de nem lelem. Nem bántottam. Megrázza a vállaim, felnézek rá, és elmosolyodom. Még mindig nem érti, mi történik, de én sem. Nem bántottam, és nem is akarom. Soha nem éreztem úgy, mint most. Az álmok után, amikor ölni készülök, érezem, hogy kell, most viszont semmi. Nincs késztetés, sem gyötrő fájdalom, ami kényszerít. Nem kell meghalnia? És én élhetek tovább, ha ő is él? Mi történik? Felsimítok az arcára, és megcsókolom. Sok apró csókot nyomok az ajkaira, amiket ő viszonoz, de még mindig nem ért semmit. Nem baj. Eddig se értettem, miért kell ölnöm, most az sem érdekel, miért nem. Csak az foglalkoztat, hogy ez a fiú tovább élhet, talán mellettem. Szorosan megölelem, és halkan folyamatosan azt susogom, hogy maradjon velem. Kedvesen csitítgat, és ígéri, vigyáz rám, és megőrzi a titkaim. Én vagyok az, aki még mindig nem ért semmit, vagy ő? Teljesen összezavar. Kipattannak a szemeim, és látni akarom az arcát, de nem engedi, hogy szembe fordítsam magammal, csak suttogja, nincs baj, ő majd vigyáz rám. Elmeséli, hogy tudja, ki vagyok. Álmodott rólam, tudta, hogy felkeresem. Álmaiban látta, amiket tettem, és biztos abban, hogy ő a megoldás. Azt állítja, tisztában van vele, hogy mit akartam tenni. Nem hiszek neki, de a párnám alá simít, előhúzza az ezüst tőrt, és elmondja, hogy akartam vele végezni. A vérem az ereimbe fagy, szédülök, ő pedig mosolyogva nyugtat, hogy vége. Ígéri, nincs több álom, nem kell több életet elvennem. Naivan bólogatok, hinni akarok. Hinni abban, hogy ő megtisztítja lidérces lelkem, és óvni fog attól, hogy újra álmodjak... 

Vége