A napok egyre szürkébben teltek. Vissza szoktam a valóságba. De könnyen ment, mert szürke vagyok én is. Rájöttem, hogy így a jó. Én is önmagam vagyok, Mason is beburkolózik a saját kis világába, az életünk újra azon a sínen volt, amilyen az elfelejtett kis kapcsolatunk előtt. Semmilyen sínen. Már rég észrevettem, hogy így van rendjén. Egyszerűen úgy születtem, hogy nem érdemlek boldogságot. Nem szeretném sajnáltatni magam, mert én sem sajnálom. Inkább elfogadom a tényt, hogy én csak létezem, nem élek. Ez a rideg valóság... 
Ahogy apukám mondaná, a hibáim miatt vagyok az, aki vagyok.

Teljesen vissza tértem a normális kerékvágásba. Anyával kibékültem. Apával kibékültem. Megint beburkolózva akarom kizárni a fejemből Mason- t és a testvérem. És pont őket nm lehet soha. Hát mi vagyok, ha nem a legnyomorultabb ember a földön?! Természetesen ez vicc, tudom, hogy rengeteg embernek ezerszer rosszabb. De nekem ők nagyon fontosak voltak. Most úgy érzem, minden elveszett ami számított.

Rájöttem, hogy én nem szívesen barátkoznék önmagammal. Folyton nyavalygok, amikor jól tudom, hogy másoknak is van problémája. Még kell tanulnom másokra is figyelni. Nem lehetek folyton ilyen szomorú, mert azzal befolyásolom a másikat. Nem tudom, hogy mi annak a  betegségnek a neve, amikor az ember úgy éli az életét, hogy olyan, mintha ő nem létezne, csak kívülről nézi az életét, de szeretnék olyan lenni. Akkor nem bújnék el az árnyékomban.  Nem félnék így, mint most.

- Tracy, Tracy, ébren vagy? - másztam fel a nővérem lila paplanos ágyára. - Ébren vagy?

- Nem. - igazította meg a paplant és tovább feküdt. 

- Hű. Akkor álmában beszél. - csodálkoztam el.

- Ahj, igazából fent vagyok, mi az?

- Rosszat álmodtam. Az ovistársaim széttépték Sushit, mert fekete, és nem fehér. - mutattam legörbülő szájjal a plüss nyulamra.

- Hát, szerintem nem nekik kéne eldönteni, hogy melyik a jó szín. Sushi? Szereted a színed? - Ült fel az ágyban, majd elvette a játékot, és le- fel mozgatni kezdte a fejét, jelezve, hogy bólogat. Vékony hangra váltott. - A feketén legalább nem látszik meg a  reggeli kakaó.

Nevetni kezdtem.

- Én örökké melletted leszek, Gracy, de amúgy meg tudod védeni magad. Légy önmagad, bármi történik. És tudd, hogy sose kell félned. - mondta, mire pár perc csönd következett. Azt hittem elaludt, de kinyitotta a szemét, úgyhogy megkérdeztem.

- Alhatok nálad?

- Persze, foglald el a helyem! - mormogott a nővérem. - De mostmár aztán aludj, hogy holnap meg tudd védeni Sushit. - mondta lágyan, majd egy puszit nyomott a fejemre. Még életemben nem aludtam ilyen mélyen.

Azóta persze nincs mellettem. Mindig mondta, hogy meg tudom védeni magam. Lehet. De őszintén...Nem akarom. Nincs szükségem védelemre. Igen, néha rosszul esik, az amit mások mondanak, és nem mindig pereg le rólam, de tudom, hogy ez mind nem számít. Csak annak a véleménye számít, aki fontos nekem.

- Grace! Hahó. Mire jutottál a feladattal kapcsolatban? - szólongatott Eva. - Mi a tinédzserek legnagyobb problémája?

- Hm...mindenkinek más...A baja, öhm mert mások vagyunk... - próbáltam leplezni, hogy nem a feladaton gondolkodtam.

- Hát jól van, köszönjük, Grace. - sóhajtotta Eva. Mason, ahogy alig észrevehetően rám pillantott, egy másodpercre egymásra néztünk. Gyorsan elkaptam a fejem.

Nem akarok rá emlékezni. Az emlékezet kinyitja, a feledés becsukja. Szóval be kell zárkózom. Tudom jól, hogy a jó dolgokat meg kell őrizni. De ez nem egy jól végződő mese, mégha egy ideig jó is volt. Ez a rideg valóság.

- Mason. Te jössz. - szakította meg gondolatmenetem Eva.

- A szeretet, a bizalom, és az elfogadás hiánya. - mondta ki könyörtelenül a fiú. Még sose mondott ennél igazabb szavakat.
Szeretet. Van, aki ezt a szót, bármikor bárkinek el tudja mondani. De van, aki csak az életben egyszer, az igazinak, a nagy Őnek. Mert ilyen mindenki életében egyszer történik, és egy apró rossz mozdulat, és soha sem kapod őt vissza

Bizalom. A szeretethez kötődik, mert hogyha szeretsz valakit, odaadsz  neki egy kést. Az már rá van bízva,  hogy védelmez, vagy hátba szúr vele.

Elfogadás. Ha valakinek elfogadod a külsejét, belsőjét. Mert mindegyik veled együtt szület, a kérdés az, hogy el tudod fogadni magad,  vagy mindkettőt megváltoztatod.

Mindegyiknek jól tudom a belső jelentését. Mert részese voltam ezeknek.

- Meglepetés! Elérkeztünk a  helyszínre. Sátorban alvás! Mindenki álljon be hármas csoportokba! Fiúk, lányok külön. - érkeztünk meg. Az óriási mezőkön pár narancs színű sátor állt magányosan. Flora, Lottie, és Amanda rögtön egymás nyakába borultak, majd észrevettek.

- Szólunk Kris- nek, hogy legyen egy négyes csapat. - kezdte vidáman Amanda. Kicsit aggódni kezdtek miattam szerintem.

- Nem, lányok, nem kell, keresek valakiket.

Végül beálltam harmadiknak Lily- hez és Mia- hoz.