Mason ahogy észre vett a kisebb tömegben, megfogta a kezem, és az leültünk az üvegezők közé, de kijelentettük, hogy "nem játszunk", mire mindenki egy sokatmondó pillantással legyintettek. Tudják.

- Akkor most mi?..- kezdtem el kínosan Mason- nek suttogni, de mivel félre döntve a fejét, jelezve hogy folytassam, kimondtam.

- Járunk? 

- Miért is  járnánk? -  kérdezte komolyan,  mire megállt  bennem  az ütő,  de  megkönnyebbültem, mikor elnevette magát. Sötét tincsei arcába hulltak, arcán megjelent az a megnyugtató gödröcske.

- Igen, Grace. Járunk. - mondta ki, mire nagy kő esett le a vállamról, és felnevetve megcsókoltam.

Így telt az este, az éjszaka. Végre boldog voltam. Nem foglalkoztam a múlttal, a jövővel. Először éltem a jelenben, s azt éreztem, ez az igazi énem. Hónapok előtt is ilyen lehettem talán. Nem emlékszem már. Néha olyan távolinak tűnnek az események, néha meg újra végig játszódik a fejemben a kép, mintha most történt volna. 

Reggel az ágyamon ülve hajtogattam össze a ruháim, amikor belépett valaki a szobába. 

- Flora, köszi a kölcsön ruh...- kezdtem, majd mire felnéztem, egészen mást láttam. Kitaposott egykor még fehér tornacipőt viselt, bő farmert, és apró színes pólót. Minden ujján volt gyűrű, nyakában hold alakú nyaklánc lógott. Fekete haját kibontva hordta. 

- Tracy?.. - csuklott el a hangom. Nem lélegeztem. Néztem sötét szemébe, ami értetlenséget tükrözött. A padlóra estem, szinte megbénultak a végtagjaim. Ott állt velem szemben a halott nővérem.

- Ki az a Tracy? Flora vagyok. - mondta Tracy Flora hangján. Egész testemben remegtem.

- Nem, amúgy Mason vagyok. Flora, én bírlak. - folytatta a nővérem vidáman.- Vicc volt, kicsim, anyu vagyok. - mondta anya kellemes hangján. Becsuktam a szemem, és sokáig úgy tartottam. Csönd volt. Percekig a megszokott csönd. 

- Tracy. - leheltem, majd kinyitottam a szemem. 

- Tracy nincs többé. - mondta Tracy a rendes hangján. Picit rázkódni kezdett a válla, majd összeesett.

- Ne! Tracy? Segítek! Kelj fel, Tracy, azt mondtam kelj fel! Tracy, hívom anyát! Minden rendben lesz, itt vagyok! - ordítottam sírva, miközben kezemmel az arcát fogtam.

- Grace. Grace! - mondta Tracy Flora hangján. Kinyitottam a szemem. Flora ült mellettem az ágyon, fáradt, de aggódó szemekkel nézett.

- Mi történt?

- Semmi. Semmi sem történt. - nyugtattam magam, és összeszorítottam a szemem, hogy ne lássam magam előtt a halott nővérem képét.

- Grace, beszélhetnénk reggeli után? - tette reggel a vállamra a kezét Mason.

- Baj van? - kérdeztem azon nyomban, mire ő nem annyira megnyugtatóan megrázta a fejét.

A reggeli teámat kortyolgattam Flora mellett és gondolkodtam.
Mason az első fiúm. Olyan furcsa kimondani.  Mintha lenne egy óriási dolog, amit csak én tudok egyedül a földön. A szerelem. Ábrándozásomat a nyugtalan tekintetű Mason törte meg. Mi baj lehet? Utána mentem a fiú részlegbe.

- Mason, mi a baj, jól vagy? - ölelte át, de ő elhátrált.

- Grace. Én nem vagyok a szőke herceged, fehér lovon. - kezdte el szúrós szemmel rám nézve.

- Tessék?

- Nem tudom mit képzelsz el, de én nem vagyok az a kézfogós, romantikus alkat, akit te belém képzelsz. - mondta szomorúan. Nem nézett rám. Most az egyszer nem láttam a fejébe. Nem tudom, hogy mit gondolt.

- Nem képzelek el semmit, úgy kedvellek, ahogy vagy, Mason! - suttogtam tehetetlenül.

- Épp ez a baj, Grace. Te mindenkit imádsz, és segítesz,  olyan jótét lélek vagy. Tipikus mindenki kedvence. Én meg...egy depressziós hülyegyerek, egy különc, aki mindig keresi helyét. Nem illünk össze. Te is jól tudod az elejétől fogva. - vágta a fejemhez. Nem kaptam levegőt. Újra.

- De én szeretlek téged...

- Én is, de mint látod,  ez nem elég. - mondta, és kifelé igyekezett volna, de indulatból meglöktem. Hátratántorodott. 

- Ne hagyj el te is, Mason. Kérlek szépen, ne hagyj el te is. 

- Sajnálom, de te akkor ne csinálj úgy, mintha csak neked lenne problémád. Grace, találsz majd egy hozzád hasonló fiút, aki meg is érdemel téged. - ölelt át, mire csurom könnyes lett szürke pólója.

- Mason... - szóltam meg rá, majd letöröltem a nedves arcom. Mire kinyitottam a szemem,  már nem volt a szobában.

Kifelé jövet rögtön Eva felé vettem az irányt, elmondtam, hogy nem vennék részt a reggeli játékban, mert nem érzem jól magam. Mason- re sandítottam, de ő nem rám figyelt, Logan- nal beszélgetett teljesen önfeledten. Aha, ő aztán  különc...

Berontottam a szobámba. Éppen csöngött a telefonom. Az Arcade volt.

- Szia Grace. Hogy vagy? Vagy hogy vagytok a fiúcskáddal? - szólt bele anya kedves hangon, azonban én nem voltam jó kedvemben.

- Milyen fiúcskám? - morogtam. - Anya, te komolyan úgy ismersz, mint aki simán beleszeret bárkibe? Mert akkor nem ismersz.

- Grace! - szólt rám nem dühös, inkább aggódó hangon. Azonban én nem álltam le.

- Szerintem nem kéne ilyen önfeledt hangon beszélned bárkivel is. Miért is? Ja, persze, emlékeztetlek,  hogy meghalt a lányod, basszus. Jó, hogy eszedbe jutott. Most is boldog vagy? Mert én azóta nem, anya! Nem mintha azelőtt jó lett volna. Elegem van, hogy senkivel nem beszélgetek erről. Pedig segítség kéne nekem! És elegem van, hogy nem mondod ki, mintha akkor nem történt volna meg. Én kimondom helyetted is, hogy Tracy meghalt! Meghalt! - bömböltem. Megint nem kaptam levegőt. Egyszer meg fogok fulladni,  ha ennyi rossz dolog történik velem. Anya lélegzett párat halkan a telefonba, majd letette. 

Elővettem a gitárom. Mason- re gondoltam, és teljes szívemből eljátszottam az Arcade - t. Nem érdekelt, hogy lesírom a tusvonalat, nem érdekelt, hogy mások is hallhatják.

A broken heart is all that's left.
I'm still fixing all the cracks. - énekeltem, és észrevettem, hogy a szavaim egy emléket fognak körbe. Egy emléket, ami az életem ábrázolta. 

- Loving you is a losing game! - ordítottam teljes hangerőből.  Ez a rész volt a kedvencem. De csak most tudtam meg a jelentését. 

Nincs Tracy. Nincs Mason. Nincs anya. És apa sincs, anya már biztos mindent elmondott neki. Mindent...azt, hogy én egy selejt vagyok. Aki nem él, csak létezik. Akit mindenki elhagy. 

Grace vagyok. Ahogy valaki mondaná, tipikus mindenki kedvence. Ahogy én mondanám, selejt. 

Loving you is a losing game.