Clarisse szemszöge:

Mire sikerült őket kihámozni, anélkül, hogy Pollux szőlőindáit bántalmaznánk eleredt az eső. 

- Egyre jobb és jobb lesz ez a nap. - morogta Thalia.

Felhúztam a lányt a földről és futó lépésben indultunk vissza a táborba. 
- Hé! Gyertek! - intett nekünk Nico. 
Egy barlangba húzódtunk be, úgy ömlött az eső, mint még soha a táborban. Mért van olyan érzésem, hogy ez miattunk történt?

Szerencsére az eső hamar elállt. Utána mindenki ment a maga dolgára. Pollux félúton beért és elkapta a kezemet.
- Mi van? - fordultam felé.

- Egy kis edzés? - kérdezte.

- Csak nem megint azt akarod, hogy elverjelek? - mosolyogtam.

- Ha ezzel kiengesztellek. -vonta meg a vállát.

- És ezért elverhetlek? De bőkezű vagy ma. - gúnyolódtam.

-Tudom. De légyszi, csodálatos és gyönyörű arcomat kíméld. - persze, hogy tudtam, hogy csak hülyéskedik, Pollux és a nárcisztikus hajlam, vagy ahogy én hívom Apollón betegség, sosem volt valós.

- Nyugi, csak szebbé teszem. - kacsintottam rá.

- Kétlem, én már így is gyönyörű vagyok.

- Gyönyörű, mint a béka segge? - kérdeztem egy gúnyos mosoly kíséretében.

- Kérdezhetek valamit? - komolyodott el, de a szemében még mindig ott táncolt a hülyeség. 

- Most tetted meg. De amúgy igen. 

- Mért van az, hogy mindenkit megakarsz verni, csak engem nem?

- Talán, mert a faterod a tábor igazgatója. - tértem ki a válasz elől.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani. - közben elindult az Aréna felé. - Kiszámítható vagy.

- De te nem.  - feleltem egyszerűen.

- Köszönöm a bókot! - hajolt meg hülyéskedve.

- Pollux...

- Hm?

- Szerinted mi lesz itt, ha kiderül, hogy mi...

-  Hogy örülten szerelmes vagy belém, kész káosz. - mosolyodott el teli gúnnyal. 

- Hülye! - vágtam hátba, mire vagy 3 méterrel előrébb repült és majdnem hasra esett. 

A szám elé kaptam a kezem és folyamatosan röhögtem. 

- Tudtad, hogy ha nem gúnyosan vagy gonoszan nevetnél, hanem, úgy mint most egész szép lennél.

Felpillantottam Polluxra és úgy döntöttem ezt elengedem a fülem mellett.

- Valami edzés féleségről beszéltél tudtommal.

- Na nem, nem hátrálhatsz ki! - állt be elém.

- Ugye tudod, hogy csak rád fújok és repülsz két métert.

- Clarisse. - mondta angyali kedves hangon.

- Mi van?

- Semmi. - sóhajtott fel. - Akkor edzünk?

- Hülye kérdés.

Nico szemszöge:

Az Aréna szélén ültem és gondolkodva forgattam a kardom markolatát a kezemben. Az Aréna homokjára néztem, nedves volt az esőtől, egy olyan ember sincs, aki most akarna edzeni... csak Clarisse és Pollux.

Az erőnk nőni fog. Akkor én...

Felálltam és ki sétáltam, a vállam fölött visszapillantottam Clarissékra.

Pollux valamit bénázott, mire Clarisse összeesett a röhögő görcstől. Pollux is elkezdett nevetni, majd mindketten abba hagyták, elterültek a nedves homokban és a tiszta kék eget nézték. 

Lehet, hogy Zoénak még se lesz mindenben igaza, hiszen Árész és Dionüszosz gyűlölik egymást. Viszont Clarisse és Pollux...

Tovább mentem. Csak úgy céltalanul császkálgattam a táborban. Nem rossz hely, de mégsem az Alvilág.

- Hé! Nico! - kiáltotta valaki mögülem. 
Megfordultam és megláttam a felém száguldó Jessicát. 

- Nico! Már vagy hatszor ordítottam a nevedet, de nem hallottad - ért be lihegve.

- Bocs... csak...

- Gondolkodtál, igen, láttam. - bólintott. - De elfelejtetted a mai programot!

- Ne mond, hogy ma is edzeni akarsz?! - döbbentem meg.

- Kezdetben akartam, de ekkora esőben inkább egy szívességet kérnék. - mondta. 

- Mi lenne az? - kérdeztem.

- A Heszperíták kertjében,  az eső vége után egy órán keresztül egy különleges virág nyílik. A Tudás virága. 

- A tudás virága? Mire kell az neked? Az nem egyiptomi?

- Nem hiszem. De a gyökere kell! El akarom ültetni, roppant hasznos növény.

- Bocs, de nem viszlek el. - indultam tovább.

- De létszi! - ugrott be elém. De valahogy úgy, hogy közben megkapaszkodott a vállamban és gyakorlatilag mintha kilőtte volna valami.

- Jess mit nem értesz abból, hogy nem? - szedtem le a kezét a vállamról. 

- De Nico! Kérlek! Az egy nagyon ritka növény! Légyszi! Légyszi!

- NEM!

- Jó... Oké... - sértődött meg. 

- Most meg sértődtél?

- Nem. - mondta ingerülten.

- Szóval igen. Egyáltalán honnan tudod, hogy ott is esett? Mi New Yorkban vagyunk a növény meg San Franciscoban. 

- Csak érzem. - indult el szomorúan a bungalók felé. 

Nem szeretem amikor Jessica szomorú.

- Jó. - sóhajtottam fel. - Elviszlek. - adtam be a derekam.

- Kösziiii! - ugrott a nyakamba.
Nem kicsit ijedtem meg, sosem voltam az a nagy érzelem kitöréses ember. Nem vagyok tele pozitív energiával és emlékekkel. De ez valahogy jól esett.
- Mehetünk? - kérdeztem.

- Aha. - Jess megfogta a kezem, amitől csak kicsit jöttem zavarba.... 
Az egyik árnyékhoz húztam.

- Ugye nem félsz a sötéttől, vagy a hidegtől, vagy a furcsa hangoktól a sötétben?

- Most, hogy így mondod... nem, nem félek. Mehetünk? - kérdezte lelkesen.

- Hogy tudsz ennyire vidám lenni?!

- Csak gondolok valami jóra. Egyszer kipróbálhatnád!

- Jó... Majd... Talán... - rántottam magammal az árnyékba.

Jess kicsit felsikított majd pár percen belül a kertben voltunk.

- Ez király volt! Ugye haza is így megyünk? - ugrott fel mellettem a levegőbe. 

- Persze, ha csak nem akarsz 3 napon keresztül buszozni. Na hol az a virág?
- Nem tudom. - csillogott Jessica szeme - Pont ez benne az izgalmas!
Izgalmas... De jó... 
Elindultunk a kertben, egy-két helyen Jess megállt és a növények fölé hajolt. Néha kuncogott magában, majd tovább libbent.

- Megkérdezhetem, hogy mégis mit csinálsz?
- A virágok. - mondta szűkszavúan. - Sok mindenről tudnak.

- Most azzal akarsz beetetni, hogy a növények beszélnek?! - csodálkoztam. 

- Min csodálkozol? Ha te csontvázakkal és szellemekkel társalogsz, én mért ne beszélgethetnék a virágokkal? - mindezt annyira kedves hangon, de annyira gúnyos fejjel kérdezte....

- Inkább a virágot keresd. Amúgy, hogy nézz ki?
- Mint egy liliom és egy rózsa keveréke és kék színnel ragyog.
- Pont most nincs itt Percy... Azonnal kiszúrná a kék színe miatt. - gúnyolódtam.
Jess felkapta a fejét és átfutott az egyik domb túloldalára. 
- Jess! - rohantam utána. - Jess mi... 
- Sss. - mutatott az aranyalma fára, amit egy sárkány ölelt körbe, a fa tövében pedig ott volt a Tudás virága.

Jessica mosolyogva rám nézett. Azzal...

- Nem! Nem! Eszedbe ne jusson. - suttogtam halkan. 

Jess óvatosan elindult Ladón felé, csak elfelejtette, hogy ennek a csoda sárkánynak 100 feje van. 

- Ne! - sziszegtem a fogaim között, de mért is hallgatna rám... csak nem akarom, hogy megsüsse egy sárkány. - Jess!

- Sss. - tette a szája elé a mutató ujját.
Ladón békésen aludt a fa tövében, remélhetőleg, mind a 100 fejével. Jess egyre közelebb jutott a fához. Átlépett a sárkány farka felett, majd levette az egyik ékszerét, ami először egy kis tőré, majd kapává változott. A sárkány kicsit megmoccant. Azonnal elővettem a kardomat készen állva, az esetleges harcra. Jessica elkezdte kiszedni a földből gyökerestül a virágot, majd beletette tarisznyaszerűségbe.
Morgó hang hallatszott a csendben. A sárkány szeme nyitva volt és éppen Jessicát figyelte, aki most kellt át a farka felett, a sárkány egyik feje megemelkedett és kinyitotta a száját.

- JESS! - rohantam felé. 

A lány megfordult és lefagyott, ahogy meglátta a sárkányt. 

A sárkány szájában szikrák sercentek. 

Elrugaszkodtam a földtől és levettem Jessicát a lábáról. Mivel feldöntöttem őt. Ahol az előbb állt, most nyoma sem maradt a fűnek, a helyén egy fekete folt volt. 
- Jess! - rántottam fel a földről és kezdtem el magam után rángatva menekülni. 
Ladón viszont gyorsabb volt és elénk ugrott.

- Vetődj! - kiáltottam. 

Két különböző irányba ugrottunk a tűz elől. Jess tovább rohant a fák sűrűjében. Én egy bokorban landoltam. A sárkány engem kezdett el megkeresni. 

Végig húztam az alacsony bokrok között, a karddal a kezemben, majd átbukfenceztem, hogy a 100 fejű alá kerüljek és beleszúrtam a kardom a hasába. Aztán, amilyen gyorsan csak tudtam oldalra gördültem, hogy nehogy adjon legyek nyomva. 

Ladón holtan esett össze. 

Jessica előbújt a fa mögül. 

- Van még valamilyen hely, ahová elakarsz menni és egy 100 fejű szörny őrzi? -terültem el a földön. 
- Hát...- gondolkodott el. - Most, hogy mondod.

- Nem! Csak vicceltem. - ültem fel hirtelen, Jessica azonnal elkezdett neveti.

- Gyere Nico. - húzott fel.

- Hány ilyen őrölt ötleted lesz még? 

- Mért? Tök jó muri volt! - mosolygott még mindig.

- Ja... nagyon... - gúnyolódtam. - Főleg amikor majdnem megsütött téged.

- Most komolyan. - igazította meg dús barna haját. - Nem tudod az élet napos oldalát nézni?

- Egy Hádész kölyökkel beszélsz. - vágtam rá.

- De most tényleg! Nico! -nézett rám azokkal a fránya aranyos szemeivel.

- Mert a nővérem meghalt. Az anyám is. Az apám meg... Hát...

- Megdícsért valaha? - az arca már nem volt vidám, hanem kicsit szomorkás. - Mondta, hogy büszke rád?

- Nem. -  válaszoltam. 

- Tett valaha valamilyen apai gesztust?

Legszívesebben gúnyosan megszólaltam volna, hogy Hádészról beszélünk, de csak megráztam a fejem. 

- Sajnálom ico. - ölelt meg Jessica.

- Én is... - Suttogtam és magamhoz öleltem Jesst. 

Ez egy kicsit unalmasabb rész, kevesebb előre haladással a sztoriban. De azért remélem tetszett. Részek csütörtökönként várhatok, előfordulhatnak vasárnaponként.