A Nap meleg sugarai és a lágy szellő mosolyogva cirógatták az arcomat. Pilláim lehunyva pihegtek, elnyúlt végtagjaimat pedig a fű csiklandozta. Enyhe mosoly húzódott az ajkaimra, miközben ujjaimat a zöld pázsit közé vezettem, belemarkolva, eljátszadozva egy-egy szállal; ujjaim köré fontam, vagy épp tépkedni kezdtem, s közben élveztem, ahogy a tüdőm újra és újra megtelik friss levegővel.

Néhány méterre tőle valaki felkuncogott, de én továbbra sem nyitottam ki szemeimet, csak arcomat fordítottam a hang tulajdonosának irányába, szélesen elvigyorodva. Angyali teremtés, angyali hang. Olyan mérhetetlen boldog voltam, hogy abban sem voltam biztos, ez még a Föld, hirtelenjében az engem körülvevő pázsit is mintha felhővé változott volna, én meg úgy éreztem, lebegek, és azt kívántam; bárcsak lábam sose érné újra a valóság talaját.

- Szeretem a mosolyodat – rekedtes, mély, búgó hang, ami minden egyes alkalommal, akaratlanul is libabőrt futtatott végig karjaimon. Pilláimat felnyitva éles fény fogadott, a Nap tűzött, az előttem ülő angyal pedig ragyogva pislogott le rám, bájosan, halvány pírral az arcán. Szívem heves dobogásba kezdett, ajkaim pedig kiszáradtak. Tehát ilyen érzés? Ilyen érzés szeretni, és szeretve leni?

Ott ült, mindössze csak néhány karnyújtásnyira tőlem. Felsőtestét egy lenge, fehér ing fedte, az én ingem, amely láttatni engedte kulcscsontját, és az azon feszülő mézbarna bőrt. Egy barna szövetnadrág volt rajta, kényelmes és bő, én mégis látni véltem az alatta rejtőzködő kívánatos combokat. Végül arcára vezettem tekintetemet. Hosszúkás, szőke tincsei már egészen a válláig leértek, a szellő pedig folyamatosan lengette őket. Férfias állkapcsa szigorúbb arcot kölcsönzött neki, de a nevetésre kanyarodó, dús ajkai, és a rám, értem csillogó szemei elbűvölővé tették.

- Varázslatos vagy – imádtam zavarba hozni. Ilyenkor a másodpercek tört része alatt lepte el a pír az arcát, amit nem is volt rest, hosszú, kecses ujjai közé rejteni. Ülő helyzetbe tornáztam magam, és közelebb másztam hozzá, vele szemben foglalva helyet, miközben egyre csak lestem, és azon gondolkodtam, hogy csókolnám végig ajkaimmal a bokáját, aztán egyre följebb haladva, minden egyes porcikáját, és hogy szagolnék bele kamilla illatú hajába, hogy aztán tincseinél fogva húzzam hátra a fejét, hogy nyálas puszikkal lepjem el nyaka bársonyos bőrét.

Szerelem. A szerelem őrültté teszi az embert, de én voltam a legboldogabb ember, amiért megismerhettem Taehyungot, és mérhetetlen hála lepte el a szívemet, akárhányszor csak lelkének tükreibe pillantottam, mert ilyenkor mindig ugyanazt a rajongást véltem felfedezni bennük, mint saját íriszeimben.

Lassan húzta el kezeit arca elől, beharapott ajkaikkal pillantva fel rám, mint áldozat a vadra, akit becserkésztek, elfogtak, és tudta, nem menekülhet többé. Ujjaimat ónix színű, göndör tincseim közé vezettem - mint egyfajta kénszer reakció a frusztrációm levezetésére -, miközben muszáj voltam egy pillanatra eltekinteni róla, mielőtt még elevenen felfalom őt, az én angyalomat.

A mező másik oldalán Kim néni aprócska házának árnya sejlett fel, az idős hölgy pedig éppen a ruhákat teregette, s néha lopva ránk emelte tekintetét, kellemes dallamot dúdolgatva, ami egészen hozzánk is elhallatszott. Néhány méterre tőlünk pedig egy terebélyes almafa állott, s gondolataim között akaratlanul is felugrott az emlékkép, mikor is annak a fának a tövében töltöttünk el egy éjszakát összebújva, csillagok után leskelődve.

Taehyung azt szerette volna, ha egészen addig fönt maradunk, amíg meg nem számoljuk az összes ragyogó csillagot az égbolton, de persze, ő volt az is, akinek fél óra múltán feje a vállamon landolt, s kit néhány pillanatig tartó mocorgás után teljesen el is nyomott az álom. Száztizennyolc – ennyi égitestnél jártam akkor, s amint oldalra fordítottam a fejemet, hogy az alvó tündérfiúra tekintsek, csak az az egy gondolat kavargott bennem folyamatosan; bár még száztizennyolc év jutna nekem is, Taehyung oldalán.

Újra ráemeltem sötét szemeimet. A nap sugarai úgy vetültek rá, hogy haja egészen glóriaként ragyogott, és ölelte körbe kipirosodott arcát. Nem bírtam tovább, közelebb hajoltam hozzá, egészen annyira, hogy orrunk már majdnem összeért. Szemhéjait lehunyta, szempillái pedig remegni kezdtek. Lélegzete felgyorsult, forró lehelete pedig ajkaimat érintette. Hiába tudtam, hogy már számtalanszor csókolóztunk, most mégsem tudtam felidézni egy ilyen emléket sem, ez pedig az elsőség izgalmával töltött el. Epekedtem érte, a vágy pedig mindent elsöprő erővel süvített végig testem minden egyes porcikáján. Olyan volt, mintha egészen azóta a pillanat óta, hogy először megpillantottam, csak erre a pillanatra vártam volna.

Arcomat lassacskán oldalra döntöttem, azonban mielőtt ajkaimat övéihez illesztettem volna, még utoljára végig pillantottam gyönyörű mivoltán, mintha csak utoljára tehetném meg, mintha csak utoljára látnám őt ilyen boldognak, és egésznek. Igyekeztem magamba vésni minden vonását, s közben azon tűnődtem, micsoda vétek az emberiség számára nem megfesteni valaki ilyen gyönyörűt és tisztát. A minutum, amikor végre egybeforrtunk, villámcsapásszerű érzés volt. Olyan erős emóciók lepték el belsőmet, hogy egészen beléjük szédültem, s kezeimmel a másik vállába kapaszkodva kerestem támaszt. Szemeim hiába voltak csukva, előttem mégis képek sokasága vetült le, én pedig egyre szorosabban tartottam Taehyungot, fogaimmal marcangolva ajkait, míg ő kéjencen nyalta végig nyelvével sajátomat, úgy ízlelve, mint aki először és egyben utoljára teszi mindezt.

Mintha már nem is a mezőn lettünk volna többé. Már nem éreztem a Nap meleg sugarait, amint azok bőrömet érik, Kim néni kellemes hangja is elhalt. A vállak, melyeket akkora szenvedéllyel öleltem, hirtelen csontossá és hideggé váltak, s mintha recsegtek volna kezeim között. Lassan pedig a testem felett is elveszítettem az irányítást. Éreztem, hogy Taehyung fölé kerekedek, ő pedig elterül alattam, de amint végre ismét kinyíltak pilláim, látásom pedig kiélesedett, rémülten kaptam el tőle fejemet.

Ő volt az, de mégsem. Alattam egy kiszolgáltatott, elesett fiú hevert, akinek szemei könnyektől voltak párásak, bőre hófehér volt és sápadt. A szőke tincseknek is nyoma veszett, ahogy a testét fedő ingnek is, helyette egy szakadt, fehér pólót viselt, ami feltűrődött derekáig, ezzel látszani engedve kiálló csontjait. Arany szemeiből eltűnt a fény, érzelemmentes tekintettel nézett fel rám, mint akiből kiveszett az élet, vagy akiben soha nem is volt.

Hirtelen szorítottam kezeimet szám elé, ahogy egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Hányom kellett. Öklendeztem, a rémület érzése pedig egyre csak fojtogatott, miközben továbbra is a fiú csípőjén foglaltam helyet, de ő csak nézett, és nézett, nem mondott semmit sem. Könnyek marták a szemeimet, és kétségbeesetten martam tincseim közé, fájdalmasan üvöltve fel.

Nem, nem, nem – ez csak egy rossz álom, a képzeletem csalfa szüleménye. Ujjaimmal megragadtam Taehyung vállát és rázogatni kezdtem, de csak mereven bámult engem, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Nem értettem, hogy mi történik, hogy miért, és hogyan, de az alattam fekvő fiú nem a szerelmem volt, hanem annak valami gyenge, és beteg változata, aki taszított és megrémisztett. Szorosan hunytam le szemeimet, miközben azt kívántam; térjünk vissza a mezőre, és had szoríthassam magamhoz meleg testét, és had hallhassam újra meleg nevetését.

- Taehyung, mi történik? – nem ismertem rá saját hangomra. Gyenge volt, rekedt és halk. Hirtelen eszembe ötlött, hogy talán a kopasz fiú nem is Taehyung, és én sem én vagyok, hanem valaki egészen más, és ez mindössze csak egy álom, egy furcsa és rémisztő álom valakikről, akik nem mi vagyunk, csak hasonlítanak ránk.

Azt gondoltam, ha én, vagyis a férfi, akinek testébe rekedtem, megcsókolja a másikat, megint visszatérhetek a valóságba, és amikor ismét kinyitom majd a szemem, újra a mezőn leszek majd szerelmemmel, ujjaimmal selymes haját simogatva.

Közelebb hajoltam tehát a másikhoz, lágyan végigsimítva üres arcán, arra gondolva, milyen kár, hogy ennek a két ifjúnak ennyi szenvedést hozott az élet, majd ajkaimat hideg és cserepes szájának nyomtam, kicsit talán abban bízva, hogy életet lehelhetek belé, és miután elhagyom ezt az álmot, és megszabadulok az idegen testtől, ők majd boldogan élnek tovább, fájdalommentesen, a felhők között lebegve, mint én, és az én Taehyungom.

Az enyém.

Éreztem, hogy megint változik a helyszín. Szorosan kapaszkodtam a másikba, miközben lábam talajt ért; az új pozíciónkban pedig előtte álltam, miközben testét a mögött levő falnak passzíroztam. Az ajkak formája is megváltozott, és hirtelenjében az érzéseim is. A szerelem, a bánat, a fájdalom – mind megszűntek, helyüket pedig a harag és gyűlölet vették át. A finom csók véres marcangolásba váltott át, s hiába éreztem kicsordulni a másik vérét, hiába dühített fel még jobban a számat elémelyítő vasas íz, és az, ahogyan kezeivel vállaimat ütötte; nem eresztettem.

Azt akartam, hogy szenvedjen, hogy legalább annyira fájjon neki is, mint nekem, és hiába tudtam valahol egészen mélyen, hogy nem helyes, amit teszek, nem akartam elereszteni, egyre csak haraptam, miközben kezeimmel nyakát fogtam körbe, melyen a bőr tapintása ismerős volt, de nem azé, akit szerettem.

Ó, s végül az embert mégis saját önzősége öli majd meg.

Egyre csak fuldoklott, de sikerült kihasználnia egy elgyengült pillanatomat, s eltaszított magától, mire szemeim kipattantak, és meggyötört, megtépázott alakjával néztem farkasszemet. Köhögött, és egyik karjával görcsösen markolta silány anyagú felsőmet, de én csak néztem, és néztem, de nem éreztem semmit, már sem haragot, sem pedig gyűlöletet; mintha hirtelen minden érzelem, amivel valaha szembe kellett néznem, porrá foszlott volna, és nem hagytak a helyükön semmit sem.

Egy idő után rendeződött légzése, és könnyes szemekkel nézett félre, miközben eddig pólómat markoló kezei a csuklómra fonódtak. A főparancsnok irodájában voltunk. A falakat bordóra festették, a bútorok sötétek voltak, az egyetlen fényforrást pedig az ablakon beszűrődő Nap fénye jelentette. Azonban ez nem az a Nap volt, ami a mezőn sütött le ránk, és sugaraival melegen cirógatta a bőrömet, és ami Taehyung szőkés tincseit arannyá festette. Ez egy másik világ ragyogó égi teste volt, de sokkal fakóbb és hidegebb, mint amelyik Kim néni birtoka fölött állt.

Nem kedveltem ezt a másik Napot.

- Kérek, felejtsd el őt, és ne emlegesd a nevét többet soha, senki előtt! – görcsösen markolta csuklómat, mire ismét ráemeltem tekintetemet. Valóban hasonlítottak egymásra. Még a nevük is hasonlóan csengett, ahogyan az is, ahogyan a szavakat ejtették. De ő akkor sem Taehyung volt. Hiába szerette volna a szívem őt látni, vissza kellett cseppennem a kegyetlen valóságba, oda, ahol az arany szemű már nincs mellettem, és ahol valóban sokkal egyszerűbb lenne minden akkor, ha elfelejteném őt, és nevének hangzását. Csakhogy...

- Képtelen vagyok rá – lefejtettem ujjait karomról, és hátrébb léptem, miközben keserű mosolyra húzódtak ajkaim. Vállaim sajogtak, szemeim fájtak, és égtek, számban pedig az ő vérének íze keveredett az enyémmel. A folyosóról léptek hangja hallatszott be a kicsiny szobába, én pedig elnevettem magamat, azzal az új, ismeretlen hangommal, ami nem hozzám tartozott, legalábbis nem ahhoz a Jeonggukhoz, aki a mezőn voltam Taehyunggal; hiszen az a Jeongguk nem is létezett sosem.

Végigtekintettem az előttem állón, akinek ajkai feldagadtak, és véresek voltak, szeme alatt lila monokli alakja vonalazódott ki, nyakát piros foltok borították, háta pedig meggörnyedt. Valamiért elégedettség töltött el, ahogyan arra gondoltam, hogy ezt már bizonyosan nem úszom meg, hiszen amint belép a főparancsnok, és meglátja, hogy mit tettem a játékszerével, kegyelmet nem ismerve mond majd halálítéletet fölöttem. Elmémet megtébolyodott öröm töltötte el, ahogyan elképzeltem, fejemet golyó szeli majd ketté, akárcsak apámét, vagy Ten őrnagyét. Vagy esetleg kötél szorul a nyakam köré, mint ahogyan néhány pillanattal ezelőtt az én ujjaim szorultak a másik nyaka köré. Esetleg addig vernek, míg bele nem pusztulok, és utolsó lélegzetvételemmel még feltekintek majd Taeyongra, aki elvesztette szerelmét, akárcsak én, és rámosolygok, ő pedig kecsesen képembe nyomja acélbetétes bakancsát, az utolsó cseppnyi életet is kifacsarva belőlem.

Remegni kezdtem, ahogyan lelki szemeim előtt megjelent Taehyung képe, aki kezét nyújtotta felém, és közben édesen kacagott, én pedig kitartottam karomat, hogy végre viszont ölelhessem, de abban a pillanatban az ajtó kinyílt, a főparancsnok pedig belépett, de mielőtt száját szólásra nyithatta volna, Baekhyun elém lépett, ökle arcomon csattant, én pedig egy nyögés kíséretében összecsuklottam, fejemmel a padlónak koppanva.

Taehyung képe lassan szertefoszlott előttem, helyette pedig Baekhyuné jelent meg, kinek a főparancsnok hajába mart, és úgy szaggatta le róla a ruhát, őrült csillogással szemeiben. Mielőtt azonban a világ teljesen elcsöndesedett és elsötétült volna, a fiú még egy pillanatra rám meredt, hatalmas könnycseppekkel szemeiben, és ajkaival ennyit suttogott;

még életben van.

——
Egy abszolút nem tervezett, rögtönzött fejezettel szeretnék kellemes húsvéti ünnekepet kívánni nektek, és kitartást küldeni az elkövetkezendő időszakra! <3
Nagyon hálás lennék, ha esetleg elmondanátok a véleményeteket a történetről, és az eddig megismert szereplőkről! Sokat segítene, hogy tudjam, min kell javítanom, illetve miben kell még fejlődnöm a továbbiakban!:-)