Néha, csöndes napjaimon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon a születés egyenlő-e az élettel, vagy csak egy esélyt ad arra, hogy mellkasunkat megtelítsük levegővel, kinyissuk pilláinkat, megszeressünk és meggyűlöljünk ételeket, tárgyakat és személyeket, világot lássunk és virágokat, nevessünk, vagy sírjunk – kinek melyikből jut több. A megszületés lehetőség az életre, az élet pedig egyenes úton kísér minket a halálba. Valójában mindig is igazságtalannak tartottam, hogy újszülöttekként nem adnak nekünk lehetőséget arra, hogy eldöntsük, élni akarunk-e valóban, vagy sem. Élni akarunk. Persze, hiszen mindenki élni akar. De hogyan? Miként? Megszülethetünk, majd meghalhatunk hetven vagy akár nyolcvan év múlva is, anélkül, hogy valóban esélyt kaptunk volna az életre.

Anya, anya, anya...ha tudom, hogy ilyen érzés szeretni, inkább meghaltam volna, mielőtt élni kezdek.

Talán minden egészen másképp alakult volna, ha nem ismerem meg Taehyungot, és nem néz rám azokkal az igéző, aranysárga szemeivel, és nem látom meg gyönge és védtelen alakját, ha aznap esetleg mégsem jutok el a Beszélgető körbe, vagy a férfi helyett, aki immáron alulról szagolja az ibolyát, én lennék az egyetlen, aki a föld alatt nyugszik. Ha akkor nem ismertem volna meg, a mellkasomban tomboló fájdalom is ismeretlen lenne a számomra, és igaz, nem tapasztalhattam volna meg, milyen igazán élni, érzésekkel túlfűtve élni, de azt sem, hogy milyen az, mikor az ember ismét elveszít valaki számára igazán fontosat.

*****

A napok teltek, a fájdalom azonban nem múlt. Azt gondolom, valahol a lelkem mélyén már sejtettem, miért is kínzott ennyire az arany szemű elvesztése, de jobbnak tűnt nem felszínre hozni ezeket az érzéseket és töprengeni rajtuk, mert beleőrültem volna a ténybe, hogy talán soha nem szerettem senkit sem annyira, mint amennyire néhány hónap leforgása alatt megkedveltem azt a különleges fiút, azt, akit elvesztettem, mielőtt igazán az enyém lehetett volna.

Annyira fájt, hogy magam sem értettem, hogy nem haltam még bele ebbe az intenzív érzésbe, ami belülről feszítette szét a mellkasomat, és amihez hasonlót már jó rég, vagy talán még soha nem tapasztaltam. Meg kellett volna halnom, igen. Hiszen egészen idáig, néhány hónappal ezelőttig mit sem akartam jobban, mint megszűnni létezni, mert ez a világ, s benne én is túl mocskos voltam; nem érdemeltem meg az életet, és az élet sem érdemelt meg engem. 

Igen, meg akartam halni, azonban jött valaki, akinek a közelségében nem azon gondolkodtam, vajon hány nap van még hátra addig, amíg a végzetem el nem jön értem, mert azt éreztem, hogy igen, megtaláltam; Ő a végzetem, miatta vagyok még itt, miatta vagyok még. Most már élni akartam, borzasztóan élni akartam, és mindezt vele szerettem volna. Noha soha nem mertem volna hangosan kimondani, de álmatlan éjszakáimon elképzeltem, hogy majd jön egy nemzet, egy fényes és dicső, aki felszabadít bennünket, aki megérti majd, hogy mi nem betegek vagyunk, csak nem törődtünk bele a sorsunkba. Néha talán egy-egy könnyem is végig folyt az arcomon – a matrac gyűrődéseiben gyűlve össze bánatos kis óceánná –, amikor elképzeltem, hogy jön egy sereg, amely berobbantja a kapukat, és az emberek rohannak kifelé az épületekből, mintha nem lenne holnap, és elképzeltem, hogy én is rohanok, hogy Taehyung a karajaimban, és nevetek, és ő is, és sírok, ahogy ő is, de ezek most örömkönnyek, és egy pillanatra elhittem, hogy talán nem is beteg, csak nem akart beletörődni a szánalmas sorsába, ahogy én sem.

Azonban, minden egyes alkalommal, mikor erre gondoltam, eszembe jutottak a szavai, és a hangsúlya, ahogy lejtette őket, és így kénytelen voltam rádöbbenni arra, hogy ő már nem akar többé élni.

A Z kaszt őreinek részlegét kellett takarítanom. Hat napja folyamatosan ide osztottak be, pontosan azóta, amióta Taehyung eltűnt, és semmit sem hallottam felőle. Dühös voltam és csalódott. Nem értettem, hogy a többiek miért nem keresik őt, miért nem hiányolják, miért nem kérdezi senki, hogy hova lett. Gyűlöltem nézni a lehangolt, szürke tekintetüket, ahogy szemeiket lesütve fogyasztották az ebédet, némán tűrve, hogy egy újabb társunk odalett, úgy téve, mintha sosem létezett volna.

Voltak pillanatok, amikor biztos voltam abban, hogy megőrültem, és Taehyung valójában sosem létezett, csak csalfa elmém szüleménye volt ő, akit a haldokló lelkem és testem azért teremtett magának, hogy a végső kimúlás előtti hónapjaimban még legyen valaki, aki mosolyt csalhat az ajkaimra, és könnyeket a szemeimbe.

Nem szerettem takarítani. Ez egy olyasfajta munka volt, amiért sokan hálásak lettek volna, ugyanis nem került komolyabb erőfeszítésekbe, és még felügyelők sem álltak az ember mellett, akik percenként ütlegelték volna – én még sem kedveltem. Ilyenkor nem maradt más társaság számomra, sem pedig más elfoglaltság, mint a gondolkodás; a gondolatok pedig mindig csak újabb fájdalmat szültek. Nem akartam már többet Taehyung képét látni magam előtt, emlékezni sem akartam rá, mégis mindig elém kúszott a sápadt arca, amin remegő ujjakkal szerettem volna végig simítani, a dús ajkai, amelyeket fogaim közé akartam venni, hogy megízlelhessem, karcsú teste, amit karjaim között vágytam viszont látni. A hangja, ami bár csak nekem szólna egyedül ilyen lágyan és gyönyörűen, és csak az én nevem hagyná el száját.

Valójában mocskosnak éreztem magam. Az érzéseim bűnösek voltak, a gondolataim pedig nem helyénvalók, és el kezdtem bánni minden pillanatot, amit ennek a titokzatos fiúnak a társaságában töltöttem, mert nem érdemelte meg, hogy egy olyasvalaki szeresse úgy, ahogy én szerettem meg, és egy olyasvalaki akarja érinteni, mint amilyen én vagyok.

Míg elmémben lelkem apró darabjain tapostam és tiportam őket össze még inkább, fel sem tűnt, hogy már a főparancsnok zord hangulatú, sötét bordó falú irodájában rendeztem össze a papírokat. Nem is értettem sosem igazán, hogy engedhetik meg nekünk, hogy egyáltalán beléphessünk ilyen helyekre, hiszen bármi lehetett itt, amit esetleg felhasználhatok a rendszer ellen, vagy amivel lázadást szíthatok, de Seungcheol mindig azt mondogatta, hogy valójában ezekkel a munkákkal is csak tesztelnek minket, és kamerákon lesik, mikor teszünk valami törvény elleneset, amit felhasználhatnak ellenünk, hogy felküldjenek Északra a halál táborok valamelyikébe.

Sosem tartottam igazán épeszűnek a fiút, már csak azért sem, ahogyan Baekhyunra tudott nézni, de ebben az esetben szinte biztos voltam abban, hogy igaza van. Egyszerűen képtelennek tartottam, hogy megbíznának bennünk, korcsokban annyira, hogy minden hátsószándék nélkül hagyják, hogy behatoljunk személyes terükbe, és rendben tartsuk azt. Főleg nem egy olyan országban, ahol az ember csak addig volt biztonságban, míg titkait saját családja előtt is megőrizte, és ahol mindenki mindenkinek a besúgója volt.

Egy véletlen, heves mozdulattal, amint épp a rongyot húztam volna végig a tölgyfa asztalon, lesöpörtem néhány iratot a földre, és már rémülten pillantottam is körbe a szobában, vajon merre lehetnek azok a bizonyos kamerák, amik most is engem lesnek nagy szemekkel, és azon nevetnek, micsoda nevetséges, és szerencsétlen hibát követtem el, ami miatt halállal kell majd lakolnom. Néhány minutum erejéig valóban lemeredtem, és vártam az acélbakancsok jellegzetes dobbanásait a padlón, ahogy felém sietnek, hogy még utoljára jól elverjenek, mielőtt a halálba küldenek. Azonban, miután ez percek múltán sem következett be, megkönnyebbülten fújtam ki az eddig benn tartott levegőt, miközben igyekeztem elhessegetni elmém legmélyebb zugából azt a gondolatot, miszerint néhány hónappal ezelőtti, semmitől sem rettegő énem most jobban félt a haláltól, mint valaha.

A hirtelen jött félelemtől még mindig remegő kezekkel hajoltam le az iratokért, azonban ahogy emeltem volna meg őket, egy kép csusszant ki közülük, visszaesve a földre. Nem akartam neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani, már így is rettegtem attól, hogy még egy hiba és a kaszás eljön értem, de amint sebes ujjaim megragadták az aprócska fotót, szemeim pedig végigvizslatták azt, nem bírtam többé elengedni, és a felszedett iratokkal együtt zuhantam vissza a padlóra.

Első ránézésre nem tűnt többnek a kép, mint egy egyszerű dokumentációnak, amelyet, rendszerit a kormánynak szoktak küldeni, és amin mi, „betegek" éppen dolgozunk; ezzel biztosítva az elnök számára, hogy elkezdődött az integrációs oktatásunk. Azonban, a fotó bal oldalán egy piros filccel készült kör éktelenkedett, és ahogy közelebb emeltem, hogy jobban megvizsgálhassam, mire ez a nagy figyelemfelhívás; egyszerre tompult el körülöttem a világ.

Szívem őrült zakatolásba kezdett, tüdőm levegőért sípolt kétségbe esetten, de számat fájdalmasan szorítottam össze, fogaimat oly' erősen vájva húsomba, hogy vérem lassan kicsordult. Pánikroham? Nem, ez valami egészen más, és sokkal hatalmasabb volt. Talán a reakcióm erős túlzás, és különben is, nem kellett volna vele foglalkoznom, és az lett volna a helyes, hogyha szépen visszarakom a helyére, onnan, ahonnan kiesett, és úgy teszek, mint aki sosem látta. Azonban, hiába nem hittem a sors kezében sosem, tudtam, hogy ez a fotó okkal került kezeim közé, ezzel felfedve előttem egy hatalmas, sötét és fájdalmas titkot.

Ten őrnagy volt az, a P kasztból, karjai egy másik férfi nyaka köré tekeredve, miközben amaz szorosan szorította magához derekánál fogva. Taeyong volt a másik. Szemeik lehunyva, ajkaik egymásnak szegezve pihentek. Az őrnagy volt az, akit néhány hete tulajdon felettese végzett ki mindannyiunk szeme láttára, és a felvigyázom, aki megkeserítette az amúgy sem túl fényes életemet, én pedig mégsem tudtam utálni, mert itt, ebben az országban, ebben az átkozott intézetben a győztes is vesztes volt.

Jelen esetben pedig, a győztest egy bűnös szerelem taszította a vesztébe.

Szerették egymást, hát persze. Minden apróság, ami egészen eddig, bár felkeltette ugyan a figyelmemet, mégsem szenteltem neki nagy jelentőséget; most értelmet nyert. A lopott érintések az ebédlőben, az elejtett, mégis sokat mondó pillantások, mikor egymás mellett haladtak el a folyosón, vagy a visszafojtott suttogások, amikor édesen becézgették egymást, abban a hitben élve, hogy nem hallom őket. A bűnük mindössze annyi volt, hogy egy országban, ahol nem volt szeretet, ők egymásba szerettek, titoknak szánt csókjuk pedig a végzetbe taszította őket.

Hirtelen ismét füleimben hallottam Taeyong fájdalmas ordítását, ahogy az őrnagy élettelen testéhez rohant, de lefogták őt, és eszembe jutott, amint azon gondolkodtam, én futok éppen Taehyung élettelen testéhez, és hatalmas fájdalom lepte el a mellkasom, ahogy arra gondoltam, mennyire szerethette azt a férfit, és mennyi kínt élhet át annak elvesztése miatt. Meredten figyeltem a képet, és az éles kontrasztot a megtört és legyengült dolgozók, illetve a boldog párosuk között. Még csók közben is mosolyogtak, és úgy ölelték a másikat, mint akik valóban egymásnak lettek teremtve. Utálhattam volna, hiszen neki legalább megadatott az a rövid boldogság, amit az együtt töltött idők alatt élhetett át, de tudtam, éreztem, hogy ugyanazt gondolja, mint amit én is; bár sosem ismerte volna meg Tent, bár sosem szeretett volna belé, és akkor létezhetne tovább anélkül, hogy megtanulta volna, milyen érzés élni, és mindenedet elveszíteni.

Vajon mennyi ideje tudhattak kapcsolatukról? Hogyan vették észre egyáltalán? Egy pillanat erejéig remélni kezdtem, hogy csak egy futó kaland volt közöttük, így talán a fájdalom sem akkora, de aztán eszembe jutott, hogy már idekerülésem napján is együtt láttam őket, már akkor is szemet szúrt, ahogy Taeyong óvatosan kisimít egy tincset Ten arcából, aztán az oldalamba rúg, amiért meredten figyelem őket.

Ők tényleg, őszintén szerelmesek voltak egymásba, és most elválasztja őket egy egész világ és megannyi kín.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mire összeszedtem magamat, és visszacsúsztattam a képet az iratok közé, majd felkászálódva a földről, folytattam dolgomat, mintha mi sem történt volna. Néhány másodperc idejére eljátszadoztam a gondolattal, hogy a képet zsebembe süllyesztem, és magamnál tartom, de azzal nemcsak magamnak, hanem felvigyázómnak is hatalmas zűrt okoztam volna, és hiába ártott ő nekem már megannyiszor, nem lettem volna képes ott belerúgni, ahol a legjobban fáj.

Az egyetlen árulkodó jel az imént történtekre folyamatosan remegő kezem volt, de hiába igyekeztem kívülről nyugodtnak látszani, gondolataim örvényét képtelen voltam megállítani. Utóbbin pedig egy váratlan vendég érkezése sem segített sokat. Éppen az ablakot tisztítottam, üveges tekintettel meredve ki a szürke pusztaságra, mikor halkan nyikordult meg mögöttem az ajtó, én pedig akaratlanul is összerezzentem, görcsösen szorítva rá a kezemben tartott rongyra, úgy fordulva meg lassan tengelyem körül.

Minden rosszra fel voltam már készülve – legalábbis ezt gondoltam –, de a mézbarna hajú, karcsú derekú fiúra, kinek arcán általában cserfes mosoly virított, most azonban szigorúan összepréselte ajkait – cseppet sem. Ő volt a személy, akire legkevésbé sem vágytam most, s mégis vele vert meg az ég. Igyekeztem nem tudomást venni róla, és komor tekintettel fordultam vissza az ablak felé, befeszült testtel folytatva munkámat. Szemem sarkából láttam, ahogy óvatos léptekkel a szoba sarkában heverő fekete bőrkanapéhoz sétál, majd elhelyezkedik rajta, pont úgy, mint aki már tökéletesen ismeri annak minden szegletét. Felfordult a gyomrom attól, ahogy arra gondoltam, mi fog történni akkor, amikor a főparancsnok visszaér, engem pedig visszakísérnek a kasztszárnyamba. Ahogyan a férfi, aki megölt egy másikat, csak mert az szeretni mert; újra és újra magáévá teszi majd Z95_966-ot, aki hang nélkül fogja tűrni, és aztán este, amikor az ebédlőben esszük pépesített gyógyszereinket, és Seungcheol szomorú szemekkel fog maga elé meredni, mert Baekhyun ismét nincs itt – az említett személy szobája rejtekében fog zokogni az átélt borzalmak miatt, miközben csuklóján egy újabb sebet ejt azzal a késsel, amit még az egyik felvigyázótól sikerült elcsakliznia.

Én azonban önző voltam, s nem érdekelt Baekhyun. Engem egyedül egy valaki érdekelt.

- Hol van?  - hangom idegenen csengett, mintha nem is az enyém lenne. Mély volt és rekedt, kétségbeeséssel átitatott, bármennyire nem akartam felszínre hozni érzéseimet a ravasz férfi közelében. Nem válaszolt. Hallgatott, engem pedig idegesített, hogy a személy, aki soha nem hallgat, most akkora némaságba burkolózott, mint aki soha nem is tudta, milyen lehet megszólalni.

- Válaszolj! Azt kérdeztem, hogy hol van Taehyung? – azt hiszem, ez volt az első alkalom, amikor bárki más előtt is kiejtettem a nevét, és nem csak az azonosítója alapján hívtam. Úgy éreztem, ezzel leeresztettem a velem szemben ülő előtt a pajzsomat, ami még nagyobb haragot izzított bennem. Ingerülten dobtam le az eddig kezemben szorított kendőt, teljes testemmel felé fordulva, de úgy kuporgott ott a kanapén, maga elé meredve, mint aki nem hall, nem lát semmit; egyedül befeszült állkapcsa miatt lehettem biztos abban, hogy nem vágták ki a nyelvét valóban.

Gyűlöltem látni a megtört alakját, ahogyan az áldozat szerepét magára öltve görnyed, és azt hiszi, az ő érzései számítanak egyedül, hogy neki fáj egyedül. Nem volt joga ahhoz, hogy ilyen kínok között legyen, hiszen nem volt más, mint egy kis senki, aki már csak azzal bemocskolta Taehyungot, hogy egy levegőt szívott vele. Gyűlöltem, és a szívemben tomboló harag gyúlt, amit képtelen voltam néhány nagyobb levegővétellel lecsillapítani.

Ingerülten indultam meg felé, lábaim alatt hangosan nyikorgott a fapadló, de ő rám sem nézett. Pólójánál fogva ragadtam meg, megemelve és a falhoz szorítva, centiméterekről meredve arcába, de még ekkor is kerülte a tekintetemet.

- Nézz már rám! – üvölteni akartam, de hangom megbicsaklott, idegen könnyek lepték el az arcomat, én pedig nem értettem, miért kezdtem el sírni hirtelen, miért pont most, ennyi idő után, ennyi fájdalom után, miért pont ő előtte, az ember előtt, aki ebben az intézetben a leginkább taszított.

Öklöm egy hirtelen mozdulattal érkezett gyomrának, de nem hagytam, hogy összeessen, szorosan szorítottam pólóját nyakánál, miközben tovább ütöttem, és talán valahol egészen mélyen egy hang éppen azt kiabálta bennem, hogy most pont olyan undorító és mocskos vagyok, mint azok az emberek, akik nap, mint nap kínoznak bennünket, azonban nem tudott érdekelni. Valójában nem is Baekhyunra voltam dühös, sokkal inkább magamra, és erre az elátkozott rendszerre. Az elmúlt hat nap fájdalma és frusztrációja egyszerre jött ki rajtam, ahogy egyre keservesebben sírva ütöttem az előttem levőt, aki csak néhány könnycseppet engedett meg magának, és akkor sem szólt egy szót sem, mikor már ajkai között is vér folyt.

- Hát nem érted? – már nem a gyomrát ütöttem, vagy az arcát, hanem feje mellett elnyúlva a falat, miközben homlokomat vállának döntöttem, és egyre jobban remegtem. Teste megfeszült, majd egyik kezét nyakamra helyezte, nem tudom, hogy egyfajta vigasztalásként, vagy talán csak attól tartott, hogy néhány pillanaton belül újra ütni kezdem, ezért lent akarta tartani a fejem; mindenesetre, érintése jól esett. Kezei pont olyan puhák voltak, mint Taehyungnak, és ahogy néhány pillanatra lehunytam a szemeimet, egészen olyan érzésem támadt, mintha valóban az arany szemű közelségét érezném, és nem egy olyasvalakijét, akit már első találkozásunk óta, számomra is megmagyarázhatatlan módon gyűlölök.

- Kérlek, tudnom kell, hogy mi van vele – hangom elveszetten csengett, de én csak józan eszemet teljesen elvesztve szorítottam fejemet még inkább vállának, miközben kecses ujjai lágyan masszírozták nyakamat, könnyei pedig hangtalanul hullottak felhevült bőrömre.

Akkor, azokban a percekben az éreztem, hogy Baekhyunban és bennem talán több közös van, mint én azt valaha is gondoltam volna. A fájdalmunk összeért, és egymás kezei között hullottunk darabjainkra, és mégis, mintha csak miattam, de igyekezett volna erős maradni, és összeszedni magát, valamint engem is. Utáltam, haragudtam rá, de közben hálás voltam neki, és Taehyungra emlékeztetett, arra, amikor összekulcsolt ujjainkat az ölébe húzta, vagy mikor az arcán végigfolyó könnyeket itattam fel, és közben azon gondolkodtam, hogyan őrizhetném meg őket magamnak. Arra, amikor először hallottam nevetni, és egy különös bizsergés járta át a testemet, vagy mikor fejét vállamra hajtotta, én pedig azt képzeltem, hogy szőkés tincsei még megvannak, és nyakamat csiklandozzák.

- Miért? – ennyit kérdezett csupán, hosszan tartó némaság után, én pedig végre erőt vettem magamon, és felegyenesedtem, könnyes tekintettel meredve fátyolos íriszeibe. Valóban hasonlított Taehyungra. A szemeik vágása, az orrukon pihenő aprócska anyajegy, a füleik. Nem értettem a hasonlóságot, de nem is gondolkodtam rajta sokat. Ugyanis hiába hasonlított az előttem álló, halkan sírdogáló fiú az arany szeműre, nem ő volt. Az én szívem pedig ismét összeszorult.

- Mert szeretem.

——
Sajnálom, hogy ismét ennyire megvárattalak titeket, de őszintén remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a fejezet! Ebben a részben leginkább az érzelmekre fókuszáltam, de lesz még itt cselekvés a későbbiekben bőven!
A következő fejezet kapcsán nem ígérek semmit, de bízom abban, hogy idén sokkal több időt tudok majd az írásra fordítani, mint tavaly.
Kellemes estét nektek! <3