- Jeongguk, te teljesen megőrültél? Tudod jól, hogy a nemrégiben történtek miatt most elég egy kis ballépés, hogy a föld alatt találja magát az ember! Talán meg akarsz halni? – már jócskán a takarodó idő után jártunk. A szobában szinte teljes sötétség honolt, az egyetlen fényforrás a kicsiny ablakon keresztül beszűrődő lámpa fénye volt, ami a kint tartózkodó katonáknak adott világosságot, és szobatársam dühtől csillogó szempárja, melyet egyenesen nekem szegezett.

Wonwoo idegesen sétálgatott fel-alá a szobánkban, magában morogva, miközben egyre csak engem szidott, s hiába tudtam, hogy minderre csak a túlzott aggódása volt az ok, bosszantott, amiért nem akart kiengedni a szobából. Baekhyunnak sikerült elintéznie, hogy az éjszakára se a mi, se az ő lakrészük ajtaja ne legyen bezárva, így már csak egy karnyújtásnyira lettem volna az arany szeműtől, barátom azonban nem akart elengedni, és akárhányszor elindultam a kijárat felé; megragadta karjaimat, és indulatosan húzott vissza maga mellé.

Bosszantott, mert kettőnk közül ő volt az, aki a szabályokkal szembeni nem törődömsége miatt folyamatosan életveszélybe sodorta magát, s most mégis szentet játszva akart visszatartani engem.

- Miért ilyen fontos neked az a fiú? – vádlóan meredtek rám íriszei, s közben még is azt éreztem, hogy sokkalta többet tud kusza érzéseimről, mint én magam, s már válasza is volt a kérdésére, míg én egyelőre csak az okokat keresgéltem.

Miért jelent nekem olyan sokat? – talán, mert emlékeztetett valakire a múltamból, talán azért, mert magamra emlékeztetett vagy, mert amikor vele voltam, egy szép és idilli jövőben láttam magamat, láttam magunkat, s a fájdalmaim és félelmeim is köddé váltak mellette, és nem akartam mást, mint vele lenni, megszökni és addig rohanni, amíg egy másik; sokkal boldogabb és szabadabb helyen találjuk magunkat.

Talán azért jelentett olyan sokat, mert mellette nem meghalni, hanem élni akartam.

Nem gondolkodva indultam meg újra az ajtó felé, miközben mellkasom ketrecében a szívem őrült módon verdesett, a fülem pedig zúgott. Szobatáram ismét megállásra akart kényszeríteni, de ezúttal nem hagytam magam, mikor kezeivel vállaim felé nyúlt, tenyereimet mellkasának nyomtam, és erőset taszítottam rajta, pont akkorát, hogy attól a földre essen, s elnyílt ajkakkal pillantson fel rám.

Bűntudat – tudtam, hogy helytelen, amit teszek, hogy az egyetlen személyt próbálom eltaszítani magam mellől, aki akkor is velem volt, mikor már saját magamat is kezdtem el veszteni. Valahol mélyen éreztem, hogy nem normális az, ahogyan reagálok, ahogyan reagálok akkor, amikor Taehyungról van szó. Egyszerűen megbolondított, s nem láttam mást magam előtt, csak arany szemeit, melyek várakozva csillantak meg a fal másik oldalán.

Azok a szemek; amelyek csak rám vártak.

- Ne állj az utamba! – hangom elmélyült, és vészjóslóan csengett, s magam sem tudtam, mi üthetett belém, de nem akartam tovább várakoztatni Taehyungot, ahogy a testemben szétáradni készülő bűntudat érzetével sem szerettem volna foglalkozni, így néhány hosszabb szusszantás után lenyomtam a kilincset, és mikor az valóban kinyílt, remegő lábakkal átléptem a küszöböt, nem sejtve, hogy ezzel, valami sokkal fontosabbat is.

Talán hibát követtem, talán mégsem kellett volna ezt tennem. Kételyek ezrei lepték el elmémet, de amint kilépve a folyosóra, megpillantottam a sötétségben az arany szemű alakját, minden kétségem tovaszállt, s helyüket csak az őrülten dobogó szívem váltotta fel, amint íriszeink találkoztak egymással, ő pedig rám mosolygott, mintha mi sem lenne természetesebb annál. Én pedig most először, pillanatok alatt megfeledkezve minden félelmemről, viszonoztam tettét, s őszintén húzódott szét ajkam két széle, s magam sem értettem, mi ez az euforikus érzés, ami magába kerített.

- Gyere! – intett egyet fejével, majd óvatosan, ügyelve, hogy semmiféle zajt ne csapjon, letelepedett az ajtó mellett, a falnak döntve hátát, s várakozóan pillantott fel rám. Ezek után követtem cselekedetét, majd amint én is helyet foglaltam, érdeklődve fordítottam feléje a fejemet, kíváncsian; miért szeretett volna velem találkozni, mi lehet olyan fontos, amiért még Baekhyuntól is segítséget kért, és mindkettőnk életét kockáztatja.

Íriszeit a földre szegezte. Alakját a sötétség nem igazán engedte láttatni, de tekintetem akaratlanul is megakadt fején, melyet egykoron még gyönyörű és selymes hajzuhatag fedett, ma már azonban kopasz volt; én pedig rettegtem, hogy ez talán több, mint puszta fodrászlátogatás. Aztán szemeimet végigzongoráztattam vékony, csontos karjain, melyeket térdén pihentetett, s folyton folyvást remegtek; arra gondoltam, bár végigsimíthatnám ujjaim márványbőrén s ajkaimmal forrón érinthetném, hátha ezzel életet lehelhetnék mindig élettelennek tűnő testébe.

Úgy éreztem, hogy valója még a sötétségben is világosságot nyújt, és hogy mellette én is talán, ha csak egy egészen kicsit is, de ragyogóbb lehetek. Kicsit mintha egy aprócska, mesék-béli tündérfiú lett volna, aki azért érkezett, hogy életét adó világosságát a szomorú emberek között szétossza, s engem is megszánt egy aprócska fénycsíkkal, mely most már megmásíthatatlanul és örökké a szívem mélyén ragyogott.

- Tudod, régen, mikor még egészen aprócska voltam, minden nyarat a nagymamámnál töltöttem vidéken – egészen belefeledkeztem figyelésébe, így mikor halkan – hogy az őrök nehogy meghalljanak – megszólalt, hirtelen rázkódtam össze, mintha csak egy álomból keltettek volna fel épp. Csöndesen elkuncogta magát, én pedig inkább elfordítottam fejemet, követve előző cselekedetét, fekete szembogaraimmal a földet lesve.

- A szüleim állandóan dolgoztak, így nem igazán volt rám idejük. Talán ezért is voltam annyira boldog, mikor a mamámmal lehettem; ilyenkor nem létezett senki más, csak ő és én. Egy egészen apró házban lakott, amelyet különböző gyümölcsösek vettek  körbe, a legközelebbi falu pedig egyórányi gyalogútra volt – éreztem hangján, hogy mosolyog, mégis olyan keserédesen csengett az egész. Igyekeztem elképzelni a gyermek Taehyungot, aki nagymamája ölében ülve hallgatja annak meséit, de mellkasom szúrni kezdett, akárhányszor elmémbe kúszott a kép.

- Emlékszem, egyszer fel szerettem volna mászni az egyik almafára, hogy onnan nézhessem majd a naplementét, de persze, elég ügyetlen gyermek voltam, és mikor fel akartam kapaszkodni egy vaskosabb ágra, megcsúsztam és leestem – megmosolyogtatott az esetlen arany szemű gondolata, és eszembe juttatta azokat az időket, mikor a szomszédbéli gyerekekkel mindig fára másztunk, én pedig élveztem, hogy gyorsabb és erősebb vagyok, mint ők és, hogy segíthetek nekik felkapaszkodni.

Talán akkor éreztem magam utoljára úgy igazán, önfeledten boldognak, boldognak, boldognak...

- Kétségbe esetten zokogtam és kiabáltam a nagymama után, aki aggódva futott hozzám, de tudod, egyáltalán nem szidott meg. Lágyan átölelt, majd segített felkapaszkodni a hátára. Egy órán át gyalogolt velem, mire elértünk a faluba, ahol az orvos is rendelt. Végig sírtam az utat, egy ideig a fájdalom miatt, aztán meg már azért, mert féltettem a nagymamát, és nem szerettem volna, ha miattam megerőlteti magát – nagypapa képe kúszott elmémbe, és törődő cirógatása, mikor vigasztalni próbált. Nem értettem, hogy az arany szemű miért mesél nekem minderről, de nem szerettem volna közbeszólni; gazdagabbnak éreztem magam, amiért megtudhattam róla valamit, és igyekeztem örökké elraktározni magamban szavait.

- És tudod, hogy mit mondogatott nekem egész út alatt? – felém fordult és én is feléje. Néhány csöndes másodpercig egymás arcát vizslattuk, én pedig igyekeztem nem foglalkozni a ténnyel, hogy hosszú évek óta először tényleg érzem, hogy élek, mert szívem őrülten verdes mellkasom ketrecében. Igyekeztem nem foglalkozni azzal a szomorú aurával sem, ami körbe lengett bennünket és a furcsa, kimondatlan szavakkal sem. Szerettem volna néhány röpke másodpercet, amikor elveszhetek szemeiben, és nincs más ezen a bolygón, csak ő és én.

- Mit? – szinte csak leheltem a kérdést, mire ő elmosolyodott, és mintha csak most ocsúdott volna fel – akárcsak én – ismét elfordította tőlem a fejét, majd folytatta.

- Azt ismételgette, hogy a fájdalom a rossz dolgok megtestesülése, és amíg igazán hiszünk a jóban, addig a fájdalom sosem győzhet felettünk – és talán ezen a ponton ért értelmet, miért éreztem minden fájdalmat és bánatot sokkal kevésbé, amikor Taehyunggal voltam. Mert ő olyan jó volt, gyönyörű és páratlan, én pedig annyira szerettem volna hinni benne és abban, hogy mindig velem lesz majd - noha alig ismertem néhány hónapja -, hogy mellette a fájdalom is elhanyagolhatónak tűnt.

Azonban azzal, hogy kimondta ezeket a szavakat, mintha valami mást is felszakított volna bennem, ami bénító erőként ült mellkasomra, én pedig úgy éreztem, hogy fuldoklom; fuldoklottam a kétségbe esésben, mert az egész meséjét átitatta valami keserűség, ami mintha csak most teljesedett volna ki, én pedig hirtelen menekülni szerettem volna, mert azt éreztem, hogy valami baljós közeleg, amire még nem állok készen.

Nem, nem, nem, kérem hagyjanak!

- Taehyung, miért mondtad el mindezt nekem? – hangom erőtlen volt, és igazán szerettem volna hinni a jóban és hallgatni a nagymamájára, de úgy éreztem, maga a fényesség kezdett el egyre halványabban ragyogni, fokozatosan vesztve erejéből.

- Én- én csak szerettem volna, ha a nagymamának és ezeknek a szép emlékeknek marad egy őrzőjük – hangja elhalt a mondat végére, én pedig semmit sem szerettem volna jobban annál, ha felém fordítja arcát és látom, hogy mosolyog, de ehelyett csak szigorúan a padlót leste, én pedig tudtam, hogy néhány könny éppen végigszántja arcát majd lehull a végtelenbe, és azt is tudtam, hogy meg kéne ragadnom őket magamnak, mielőtt még túl késő lesz. Meg kéne őket tartanom magamnak, mert lesznek napok, mikor nekem már csak ennyi marad majd meg belőle, ennyi marad meg Taehyungból; a fájdalmas könnyei, de képtelen voltam erőt venni magamon. Rengeteg kérdésem volt, és válaszokat szerettem volna, noha tudtam, néha egy nyitva hagyott kérdés többet mond minden válasznál.

- De..., de hát te is az őrzőjük vagy, nem igaz? Taehyung, kérlek, mondd el! Mi a baj?  Miért titkolózol? Az első napod óta látom rajtad, hogy szenvedsz, én pedig beleőrülök, hogy így látlak. Amikor azt mondtad, hogy haldoklasz, azt mire értetted? Komolyan mondtad, hogy... - elcsuklott a hangom, s arcomat kezeim közé temettem. Szerettem volna lenyugodni, és azt mondani, hogy „minden rendben", de ez nem az a világ volt, és mi nem azok a személyek, akiknél ez valaha is őszintén csenghetett volna

Lehunytam a szemeimet, és szerettem volna elképzelni egy helyet, ahol a „minden rendben" tényleg azt jelenthette volna, hogy minden teljesen rendben van. Látni szerettem volna magam előtt egy olyan országot, ahol Észak és Dél szeretik egymást, ahol az emberek boldogok, és Kim Taehyung, az arany szemű fiú egy almafa tetején üldögélve figyeli a naplementét, miközben a fa tövében nagymamája dúdol neki. A nap narancsos fénye orcájukat ragyogó színben festi le, ajkaikon őszinte és vidám mosoly csücsül, és azon gondolkodnak, milyen szép az élet. Mindennél jobban szerettem volna, hogy a mellettem ülő fiú a legjobbat kapja, és keservesen szerettem volna sírni, amiért ő mégis szenvedett, talán többet, mint én, vagy bárki más ebben az intézetben valaha. Úgy éreztem, megfojt ez sok a gondolat, amelyek elmémet gyötörték, és nem láttam semmiféle kiutat.

Mert van az a pont, amikor annyi fájdalom ér, hogy képtelen vagy már hinni a jóban, én pedig azt éreztem, talán lehettem volna az utolsó boldogság Taehyung életében, de elbuktam.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig ülhettünk így, egymás mellett, hallgatagon, mikor egyszer csak megéreztem Taehyung ujjait arcomnál, ahogy igyekszik egyik – szemeim elé tapasztott – kezem elhúzni onnan, én pedig hagytam neki. Lágyan fogta meg kézfejemet, majd húzta ölébe azt, lassú mozdulatokkal kulcsolva össze ujjainkat, mintha csak reakciómat leste volna. Döbbenten fordultam felé, és akkor ismét megpillanthattam azt a mosolyt, amit első napján is, mikor minden szempár rá szegeződött és neki szólnia kellett, de ő rám pillantott, és megejtett egy kissé szégyenkező, aprócska ajakgörbületet, ami olyan tiszta és szerény volt, hogy azt éreztem, ujjaink érintkezésével én csak bepiszkolom őt.

- Tudod – kezdte, miközben összefonódott kezeinket arcunk közé emelte – amikor az első napomon Park asszony mögött igyekeztem a beszélgető körre, nem gondoltam másra, csak arra, hogy ez a hely rosszabb, mint a halál és, ha tehetném, egy pillanatig sem tűnődnék azon, hogy véget vessek az életemnek – elmélkedve figyelte ujjainkat, így hát én is azt tettem és közben azon járt a fejem, bűn-e azt gondolni, hogy kezeink úgy illeszkednek össze, mintha csak egymásba lettek volna teremtve.

- Aztán amikor beléptem abba a helységbe, és megpillantottalak téged a körben ülve, olyan erőt és különlegességet sugároztál magadból, hogy azt éreztem, életem legnagyobb vétke lenne úgy meghalni, hogy sosem ismertelek meg téged –könnyei aprócska patakokat alkotva folytak le a sötétségbe, én pedig szabad kezemmel nem voltam rest felitatni gyémántjait arcáról, lágyan cirógatva bársony bőrét, ha már beszélni képtelen voltam.

Mik voltunk mi? Barátok, testvérek? Idegen ismerősök? A tündér és a hollófiú meséjének főszereplői egy elátkozott kastélyban? Fogalmam sem volt. De azt éreztem, hogy valami egészen nagy, és természetfeletti erő vonz hozzá, s bár képtelen lettem volna megfogalmazni, hogy mi ez az érzés a mellkasomban, tudtam, hogy ez valami olyasmi, amit az ember az életben csak egyszer tapasztalhat meg.

Folyamatosan cirógattam arcát, akkor sem hagyva abba, mikor szépen, lassan felálltunk a földről, és a fal mellett álldogálva figyeltük egymást, kéz a kézben. Éreztem, hogy pillanatokon belül szertefoszlik ez a varázslatos burok, amely összetart bennünket, így tehát igyekeztem magamba szívni illatát, és valójának képét, hogy sose feledjem azt.

- Erényes nemzet, minden hitem beléd helyezem – szelíd mosolyával simított arcomra, ott pihentetve hideg és remegő tenyerét bőrömön, úgy folytatva mondandóját – Holnap át fognak helyezni az intézet egy másik szárnyába. Már nem is leszek Z99_927, mert a kasztból is kivesznek majd. Nem tudom, hogy mikor fogunk legközelebb találkozni, de szeretném, ha – csak légy jó, kérlek! – sírni szerettem volna, de évek óta nem ejtettem már könnyeket, így azt sem tudtam, hogyan kellene. Meg szerettem volna ölelni, és magamhoz láncolni, de féltem, hogy összeroppantanám. El szerettem volna neki mondani, hogy számomra ő a legkülönlegesebb és erősebb személy, akivel valaha találkoztam és, hogy nem hiszem, hogy képes lennék kitartani nélküle. Azt szerettem volna, ha tudja, hogy néhány hónap alatt teljesen megváltoztatta mindazt, ami a szívemben rejlik, és rettegek, hogy mi az a furcsa és megmagyarázhatatlan érzés, amit akkor érzek, mikor vele vagyok. Azonban képtelen voltam bármit is lépni.

Így csak álltam előtte, figyelve arcát, miközben a szívem, melynek fele már a családom mellett pihent a föld alatt, darabokra hullott, és szilánkjaival belülről döfködött, lassú és keserves halálra ítélve engem. Ordítani szerettem volna, azt akartam, hogy mindenki hallja a hangom, hogy nézzenek őrültnek és lássák, hogy szenvedek, hogy szenvedjen is velem mindenki, mert úgy éreztem, képtelen leszek feldolgozni, hogy nem lesz velem, hogy nem fogom tudni, él-e még, vagy sem.

Nem, nem, nem, nem akarom ezt. Kérlek, ne, ne, ne!

Füleimben, egyre csak saját gyermekkori énem zokogása és kiáltásai csendültek fel, én pedig egyre homályosabban láttam, szinte csak érzékeltem, ahogy Taehyung hüvelykujjával utoljára végig simított arcomon, majd elengedte kezemet is, és ujjaim remegve a hiánytól hulltak testem mellé magatehetetlenül. Hátrébb lépett egyet, saját kalitkájának ajtaja felé véve az irányt, de az utolsó pillanatban kétségbe esetten ragadtam meg csuklóját, ezzel megállítva őt.

- U-ugye, foglak még látni?

- Én biztosan látni foglak.

——
Nagyon megvárakoztattalak titeket, ugye? Sajnálom. :-(( Ez a fejezet már ősidők óta íródik, csak sosem voltam vele igazán elégedett. Most sem. Őszintén remélem, hogy kellemesen telik a nyaratok, szívesen olvasnék tőletek egy kis élménybeszámolót is!:-)
Bízom benne, hogy a fejezet is elnyeri majd a tetszéseteket! <3