Az óra nagymutatója tizenkettőhöz ért, a hatalmas harang megkondult, az intézmény tagjai pedig, egy emberként hagyták abba a munkát, vagy épp semmittevést, hogy felvigyázóik kíséretében a hatalmas, tágas étkezde felé vegyék az irányt. Az egyetlen olyan hely felé – ezen a helyen –, ahol az ember kicsit szabadabban mozoghatott, ahol jó esetben nem kellett tartania a fenyítéstől, és a terem, amely kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy mindenki felengedhessen kicsit, hiszen ilyenkor, ebédidőben az őrök is kivették nem létező szünetüket, hagyták figyelmüket ellankadni, és az étkezde oldalánál húzódva meg, élvezték, hogy nem kell velünk, mihasznákkal foglalkozniuk.

Vagyis a dél egy szent időpontnak számított intézményünk falai között, és ha épp az ember nem büntetésben volt, vagy nem kinti munkát kellett végeznie, ez volt az egyetlen alkalom, mikor kicsit megpihenhetett. Tömve magát – az egyébként rendkívül szegényes és förtelmes – moslékkal, amit az idősödő konyhások készítettek, rosszabb esetben tényleg vérüket és verejtéküket is beleadva a készülő éteknek semmiképp sem nevezhető valamibe, amit aztán mi olyan lelkesedéssel fogyasztottunk el, mintha édesanyánk vasárnapi ebédjét ennénk épp.

Nálam sem volt ez másképp. Már egy ideje a szokásosnál is gyengébb és lassabb voltam, émelyegtem, és minden bizonnyal, a szimulációs kamrában meg is hűlhettem, ugyanis azóta gyakran kapott el a köhögőgörcs, hiába telt már el lassan két hét az ott eltöltött idő óta. Emiatt mostanság különösen vártam az étkezéseket, hogy megpihenhessek egy kicsit, és valamiféle energiát erőszakoljak a testembe, kisebb-nagyobb sikerekkel.

A hatalmasnak számító, világoskék színű helyiségbe érve meglepetten tapasztaltam, hogy az elsők között érkeztem meg, így még a fazekak előtt ácsorgó sor sem bizonyult túl hosszúnak, alig kellett ott állnom néhány percet, s máris a Z kasztosok számára kijelölt asztalhoz igyekeztem, ami a napfénnyel bevilágított terem végében, a sarokban foglalt helyet, kissé elszeparálva a többi csoporttól. A nyolc fő számára kijelölt asztalhoz érve, fáradtan húztam ki saját székemet, s egy reszketeg sóhaj kíséretében dőltem le rá, félszemmel figyelve, ahogy felügyelőm, Taeyong egy másik – meglehetősen alacsony – őrhöz lépkedett, miközben szelíden mosolygott rá. Miután mellé ért, együtt telepedtek le az ajtó mellé, a földre, felhúzva lábukat, fogsort mutató ajakgörbülettel az arcukon fecsegve, feltűnésmentesen érintve össze vállaikat, szorosan passzírozva a másikhoz testüket.

Többször is láttam már őket együtt, és minden egyes alkalommal különös érzés fogott el, mikor egymásba fonódó alakjukat tanulmányoztam. Az apróbbat három P kasztos, idősödő férfi mellé osztottak be, mindegyikük rideg, zord külsővel rendelkezett, és az a hír járta, hogy gyilkosok, de nem tudtam, mennyire lehetett hinni a pletykáknak, hiszen nem kerültek igazán szigorú csoportba. Az őrüket mindenki csak Tennek hívta, mert külföldi volt, és az igazi neve állítólag túl hosszú és bonyolult lett volna, de az is lehet, hogy csak senki nem akarta megtanulni, minden esetre, Taeyong szájából ez az idétlen Ten szó is mindig olyan lágyan és kedvesen hangzott el, mintha nem is ő ejtette ki volna ajkai közül. Nem tudtam, milyen kapcsolat lehetett közöttük, viszont felvigyázóm mindig sokkal másabb volt a külföldi közelében, állandóan mosolygott – ami ezen a helyen azért nem volt túl gyakori –, és sokkal élénkebbnek bizonyult, és ha másért nem is, ezért talán kicsit irigyeltem. Bármi történt is, bármennyire voltak mögöttünk megerőltető, vagy épp letargikus hangulatban telt napok, és hiába volt kimerült, aki alig bírt támolyogni mellettem; ha épp elhaladt mellettünk Ten őrnagy, mintha új erőre kapott volna, vidám aurája bevilágította a koszos intézményt.

Én is betegesen vágytam valakire, aki a Hold lehet számomra az éjszakában, és fényével beragyoghatja számomra az eget.

Gondolataim közül hangos robajjal érkező kaszttársaim hoztak vissza, akik fittyet hányva a szabályokra, és az őket morcosan figyelő, veszélyes szempárokra, igyekeztek asztalunkhoz, majd rögtön le is vetették magukat mellém, úgy folytatva a diskurzust.

- Nem hiszem el, hogy kiengedték őket! Ez biztos csak valami beetetés, és már rég fent vannak a hegyekben, a bányáknál! – Z98_338 – becses nevén Seungcheol – hevesen magyarázott Wonwoonak, miközben savanyú képpel emelte a kanalat szájához, szemeivel a mai adagunkat tanulmányozva, elemezgetve – vajon mi lehet az. Magam sem tudtam, mi lehet; savanyú volt, és kissé édeskés egyszerre, valamint pépes, mintha csak babáknak készült volna. Ehetetlen volt, mégis úgy tömtem magamba, mintha a legfinomabb étek lenne, amit valaha fogyasztottam.

Közben szemeimet két társamra emeltem, s egy pillanatra meg is akadtak szemeim Seungcheol sebhelyekkel tarkított arcán, mely egykor jóképűen ragyoghatott, most inkább volt torz, s hasonlított valami szörnyetegre, mint egy alig húsz éves fiúra. Ónixfekete tincsei rövidre nyírtak voltak, ő maga mégis minden másodpercben fejtetőjéhez nyúlt, mintha csak hajába akart volna beletúrni épp – talán egy megrögzött szokása volt ez a múltból. Szokásos fehér ruhája piszkos volt, s néhány helyen megszaggatott, de mégsem volt meglepő látvány. Seungcheol bajos kölyök volt, aki sosem fogta be a száját, és aki minden rosszban benne volt, talán ez volt az oka annak is, hogy szülei néhány éve beadták ide, őt pedig rögtön a legrosszabbak közé sorolták. Vagy talán csak nem kellett senkinek a szörnyetegfiú, és talán otthon, esténként az esti mese helyett folyton csak a verés várta.

- Mondom, a kasztnagytól hallottam, amint néhány orvossal beszélgetett. Ma az orvosi részleg folyosóján voltam beosztva takarítani, és akaratlanul is elkaptam néhány szót a beszélgetésükből. Talán a családjaik sok pénzt fizettek a szabadulásukért, nem? – elkalandoztam, de őket nem hagyta nyugodni a dolog; Wonwoo kíváncsi szembogaraival rám pillantott, de én csak egy vállrántás kíséretében zártam le a témát, ugyanis fogalmam sem volt, hogy miről beszélhettek, s a saját gondolataim épp eléggé lekötöttek ahhoz, hogy ne is igazán érdekeljen.

- Üdvözlet nektek, velejéig romlott társaim! – az egy másodpercig tartó némaságot a hozzánk hangos rikkantással érkező Baekhyun törte meg, aki híres volt erőteljes hangjáról, amelyet igyekezett minden egyes pillanatban hallatni, és különös – nőket megszégyenítő – szépségéről, ami bizony a felvigyázóknak is feltűnt, és melyet a mézbarna fürtökkel rendelkező igyekezett is minden alkalommal kihasználni. Egy kis extra fejadagért, vagy egy kevésbé megerőltető munkáért cserébe Baekhyun sok mindenre képes volt, s míg talán egyesek becsülték őt, amiért ennyi mindent elért egyszerű betegrabként az intézetben, én undorodtam tőle és minden tettétől is – megvetettem és, ha tehettem, a lehető legnagyobb ívben kerültem őt.

Vékony, kecses csípőjét most is úgy ringatta, mint valami utcalány, ahogy átsétált az asztal velünk szemközti oldalára, hogy aztán egy kacér mosolyt megejtve foglalhasson helyet, a miénknél fényévekkel jóízűbb lakomájának kezdve neki. Amint az első falat a szájába került, nyelvét kidugva kezdte el nedvesíteni ajkait, huncutan figyelve a tőlünk néhány méterre helyet foglaló felvigyázócsapatot, miközben ujjaival hosszúkás, hullámos tincseibe túrt, de figyelmemet nem kerülte el a csuklója köré tekert orvosi fásli, ami már lassan egy hete fedte el karja hófehér bőrét.

- Képzeljétek, új szobatársat kaptam! – idegesített. Egyszerűen viszolyogtam már csak a hangjától is, utáltam, hogy mindig olyan vidámnak és gondtalannak tűnt, hogy olyan lelkesen elegyedett velünk beszélgetésbe, mintha nem épp egy embereket kínzó intézetben lettünk volna, és legszívesebben minden egyes alkalommal öklömet a képének repítettem volna, mikor azt láttam, mosolyog és ajkain a vidám vonal olyan természetesnek látszik, mintha csak odateremtették volna.

Testem most is megfeszült, amint meghallottam kissé mély tónusú, rekedtes hangját, de inkább csak igyekeztem nem tudomást venni róla, s úgy folytatni tovább az ebédet, mint megjelenése előtt; csöndben, gondolataimba mélyedve – sikertelenül.

- Alig néhány hete érkezett az intézetbe, és azt hiszem, féltékeny vagyok rá! A haja még az enyémnél is sokkalta világosabb! – szobatársam csak felhorkantott, míg Seungcheol kíváncsian könyökölt fel az asztalra, még az ebédjét is arrébb tolva maga elől, úgy figyelve nagy szemeivel kíváncsian a nagyszájút. A vaknak is egyértelmű volt, hogy sebhelyes arcú kaszttársunk másképp tekintett erre a minden lében kanál hólyagra, mint bármely más normális ember, s akárhányszor csak meglátta, íriszeiben a csodálat fénye suhant át, arca pedig pirulni kezdett – nem értettem. A Z95_966-ként elnevezett Byun Baekhyunban semmi csodálatra méltó nem volt. Tény és való, hogy szebb volt, mint az átlag férfiak, feminin vonásai pedig inkább tették őt vonzóvá, mint visszataszítóvá, de belseje velejéig romlott volt és bűnös, én pedig képtelen voltam felfogni, Seungcheol miért inkább sebzett szárnyú angyalt látott benne az ördög helyett.

- Srácok, kérlek legyetek vele rendesek, oké? – Baekhyun hangja immáron másképp csengett, bár arcán továbbra is cserfes mosoly látszott, hangja komoly volt és kérlelő, miközben szemeivel mögénk pillantott, én pedig akaratlanul is követtem szemének útját, törzsemmel tekintetének irányába fordulva. A levegő is bennem rekedt, amint megpillantottam a tőlünk talán másfél méternyire esetlenül álldogáló '927-et, aki arany íriszeivel felénk lesett, fogaival pedig halványrózsaszín ajkait harapdálta, melyek most is majdnem olyan egészségtelenül fehérek voltak, mint bőre, s egyenruhája.

Hát persze, hiszen ő az új Z kasztos, és most már Baekhyun szobatársa is!

Baekhyun, Baekhyun, Baekhyun...

Döbbent szemekkel fordultam vissza a mézbarna hajú fiú felé, kinek iménti kacérsága tova is szállt, s egy szelíd mosollyal intett az arany szemű felé, aki pár másodpercen belül már asztalunkhoz is ért, szerény tekintettel foglalva helyet újdonsült szobatársa mellett, egyenesen szembe ülve le velem.

- Azt hiszem, mostantól nekem is itt lesz a helyem, mellettetek. Z99_927 vagyok. Mondanám, hogy örvendek a találkozásnak, de nincs ebben semmi örömteli, nemde? – kínos mosolyra húzta az ajkait, ahogy több kíváncsi szempár is meredt rá egyszerre, majd zavarában füle mögé tűrt kissé hosszabb tincsét kezdte el tekergetni.

- Ugyan már, ne szerénykedj! A neve Taehyung, és mostantól ő is a társaságunkat élvezi majd – Baekyhun elégedett vigyorral fordult felé, miközben kezével bátorítóan simított végig a másik hátán, óvatosan és nagyon lágyan – mintha csak attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltörheti csontjait.

Megőrjített a tény, hogy ez a minden lében kanál talán már most többet tudhatott az arany szeműről, mint amennyit én valaha is tudni fogok.

- Üdv, én Wonwoo vagyok, a mellettem ülő fekete pedig Jeongguk, de azt hiszem, ti már ismeritek is egymást, nemigaz? – sejtelmes tekintettel fordult felém, mire csak bólintottam egy aprót, de szemeimet nem vettem le az újonnan érkezettről, hiába láttam rajta, hogy kezdi egyre inkább zavarni a helyzet; hiszen több szempár is figyelte őt meredten.

Fogaskerekeim őrülten forogtak agyamban, ahogy azt próbáltam feldolgozni, az ember, aki talán bárki másnál is jobban taszított ezen a helyen, most Taehyung szobatársa lett, a személyé, akihez már első napjától kezdve is megmagyarázhatatlan fonal húzott.

Szerencsére a nagy robajjal járó bemutatkozás és társalgás az új Z kasztos körül nem tartott sokáig, és néhány perc múlva mindenki magába merülve fogyasztotta tovább az ebédjét, s kivételesen '966 is csöndben volt, néhány kihagyhatatlan beszólást leszámítva.

Lopva-lopva mindig az új fiúra tekintettem, aki nem evett, inkább annak csak látszatát akarta kelteni; kanalával csak turkálta az ételt, szemeit látva azonban teljesen máshol járt. Én viszont képtelen voltam szó nélkül hagyni a dolgot, mert nem akartam, hogy esetleg ismét bajba kerüljön. Ki nem mondott tény volt, hogy az egyetlen, amiért annyira ragaszkodtak az intézet vezetői a mindennapi minimum egy étkezéshez, az nem volt más, mint hogy különféle vitaminokat és gyógyszereket tettek bele az ennivalóba, amiknek hatásáról nem igazán tudtunk sokat, annyi viszont bizonyos volt, hogy bekerülésünk napjától kezdve tömtek minket velük.

- Nem ilyenhez vagy hozzászokva, nemigaz? – éles tekintetemet rá emeltem, mire egy pillanatra megremegett, majd érdeklődve kezdett el méregetni. Hangom talán kissé gunyorosan csengett, de akaratlanul is irigység lett úrra rajtam, ahogy arra gondoltam; mostanáig biztos hozzá volt szokva a finom és laktató házi koszthoz, amikor mi már évek óta ezen az ehetetlen moslékon éltünk.

Irigykedtem, pedig nem is lehettem benne biztos igazán, kapott-e egyáltalán valaha is házi étket.

- Ümm, minden rendben van – halványan elmosolyodott, majd átható szemeit visszavezette a tányérjára, az ebéd végéig pedig fel sem nézett onnan, azt viszont láthattam, hogy az ételt továbbra is csak nézegette, falatot azonban egyet sem evett belőle.

Az étkezés végét jelző csengők hamarosan megszólaltak, mi pedig egy emberként álltunk fel, szépen libasorba rendeződve, úgy véve vissza tálcáinkat, majd kasztok szerinti csoportokba rendeződve lépdeltünk oda felvigyázóinkhoz.

Félszemmel még láttam, ahogy Taeyong lágyan végig simít Ten őrnagy vállán, halkan suttogva neki valamit, a következő pillanatban azonban már az előttem álló őrre figyeltem, aki magasságával kiemelkedve közülünk nézett le ránk, hangosan kiáltva el magát.

- Z kaszt-béliek! A mai délután folyamán épületellenőrzés lesz intézményünkben, így a délutáni és esti munkák elmaradnak, a takarodóig pedig mindenki a saját szobájában lesz. Megértették? – ő volt a kasztunk mellé kijelölt katonák főnöke, mély, öblös hangjával pedig hozzánk is úgy beszélt, mintha a katonái volnánk, de legalább különféle gúnynevekkel nem illetett bennünket sosem.

Egy apró bólintás után szorosabban tömörültünk egymás mellé, majd miután az őrök felhelyezték ránk az ilyenkor kötelezőjellegű bilincset – elindultunk az otthonunknak csúfolt sötét folyosó felé, ahol minden bizonnyal; maradék éveinket kényszerültük eltölteni.

A séta az étkezőszárnytól a mi kasztunk lakhelyéig nagyjából tíz perces volt és rendszerint néma csöndben zajlott – természetesen csak akkor, amikor a felvigyázóink sem találtak bennünk semmi kivetni valót –, engem azonban, kivételesen különösképp idegesített ez a némaság, ahogy az előttem erőtlenül kullogó '927-es alakját vizslattam. Hozzá akartam szólni, meg akartam érinteni vállát, de hosszú percekig csak meredten bámultam a bő fazonú fehér felsőbe bújtatott hátát, mire végre erőt vettem magamon, s mutatóujjamat megemelve – amennyire a bilincs engedte – megböktem derekát, vigyázva, nehogy ezzel az aprócska mozdulattal is esetleg kárt tegyek benne.

Hiába, elmém zugaiban még mindig elevenen élt a kép, amikor tulajdon kezeimmel fojtogattam bársonyos nyakát, majd oltottam ki az életét végleg.

Kérdőn fordította oldalra a fejét, onnan lesve rám hátra, figyelve arra, nehogy magunkra vonjuk az őrök figyelmét. Egy aprót biccentettem neki, mire észrevétlenül megállt néhány másodpercre, megvárva, hogy mellé érjek, majd úgy folytattuk tovább a lépdelést, immáron egymás mellett haladva.

- Hé! – szemeivel a csuklóján lógó bilincset figyelte, mikor nagyon halkan megszólítottam. – Tudom, hogy nem túl finom, sőt, egyenesen visszataszító az étel, amit kapunk, de kötelező megenni, mert különféle gyógyszerek vannak benne. A vezetőség pedig nagyon ideges tud lenni, ha valamelyikünk ezeket nem fogyasztja el – oldalra sandítottam arcára. Ajkain egy halvány mosoly pihent, miközben szemeit továbbra sem emelte rám, de talán nem is kellett, így legalább nem láthatta meghökkent arcomat, amit mosolya váltott ki belőlem.

Ugyanis, egy pillanatra újra megjelent előttem a kép, ahogy ujjaimmal nyakát szorítom, de most nem sírt és nem kiáltott segítségért – ajkain mosoly ült, olyan őrült és gyönyörű, amitől kedvem támadt még nagyobb fájdalmat okozni neki.

- Tudod, szerintem a vezetőség már tudja, hogy nekem a gyógyszerek semmit nem használnak, adhatnak belőlük akármennyit.

——
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok az új fejezetre, de végre megérkezett!
A helyzet az, hogy most egy ideje már eléggé mélyponton vagyok, nem csak az írás terén, hanem az élet számtalan más pontján is, de nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy esetleg abbahagyom az írást, vagy hasonlók. Igyekszem összeszedni magam, és hozni a folytatást minden könyvemből rendesen, hogy ne kelljen már tovább várnotok!
Egyébként, az elmúlt hetekben kaptam néhány nagyon édes kommentet erre a könyvre, és igazán boldoggá tettek; köszönöm! <3

Mi a véleményetek az új karakterekről?:3