Te voltál az, te tetted! Te ölted meg! – egyre inkább visszhangoztak fejemben a szavak, minden egyes pillanattal hangosabban szólalva fel gondolataim között, sulykolva belém a tényeket, melyeket egyszerűen képtelen voltam felfogni. Zilálva riadtam fel a hallucinációból – ki tudja hányadikból már –, homlokomon verejtékcseppek gyöngyöződtek, lábaim bizseregtek, mintha ezernyi és ezernyi tűt szúrnának épp beléjük. Kezeimet arcom előtt tartottam, úgy szemlélve ujjaimat – a gyilkos ujjakat –, melyek néhány perce még egy ember nyaka köré fonódtak, vagy talán, nem is néhány perce, hanem néhány órája, és nem is fonódtak, csak... Mit is tettem én pontosan?

Az egész annyira különös volt, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan. Az álomkép, mely minden kamrai látogatásomkor kísért, új részletekkel bővült, s emellett egy eddig ismeretlen látomással is, melynek eredetéről és kilétéről fogalmam sem volt. A libabőr a másodpercek törtrésze alatt kúszott fel bőröm felszínére, minden egyes momentumban, mikor újra éltem a jelenetet, ahol az aranyszemű nyakára illesztve ujjaimat fojtogattam, nem ismerve lehetetlent és kegyelmet. Miért tettem? Miért öltem meg?

Zavarodott voltam. – tényleg megtörtént, tényleg én voltam, egyáltalán a szimulációs kamrában tartózkodtam épp, vagy a másvilágon? Ha valóban megöltem volna valakit – márpedig, ennek a szobának az lett volna a lényege, hogy a múlt démoni kísérteteit rád uszítsa -, nem kellene már rég egy magánzárkában forgolódnom, arra várva, hogy kimondják halálos ítéletemet?

Biztos voltam benne, hogy a lelki szemeim előtt lejátszódott jelenet - amelyben '927-eset taszítottam vesztébe -, valójában nem történt meg, de közben mégsem. A valóság és a szimuláció ördögi egyveleget alkotott elmémben, s nem tudtam, hogy épp most keltem-e fel, vagy pont most álmodom, aludtam-e valaha is, létezik-e egyáltalán ez a kegyetlen intézet. Volt-e egyáltalán polgárháború, és ha volt, részt vettünk-e benne, vagy csak fiatalkori csalfa elmém játéka volt mindez csupán, és a harcok sosem léteztek, kalandvágyú figurám volt csupán, ki megalkotta eme szerepjátékot, mely valójában nem volt több, mint gyermeki szenvedély.

Egy pillanat erejéig bízni akartam abban, hogy ez az egész valójában – sosem létezett.

Gondolatmenetemből a zár kattanása hozott vissza, s nehézkesen tornásztam elgémberedett tagjaimat ülőhelyzetbe, lapos pislogások közepette várva – vagy nem várva –, hogy kinyíljon az ajtó, s nevetve dugja be rajta valaki a fejét, boldogan pillantva rám, azt üvöltve; „Szabadság! Végre, felszabadítottak bennünket!".

- A büntetés lejárt! Most visszaszállítalak a lakószobádba, további elbírálásokig pedig ugyanúgy folytathatod nyomorult életedet, mint eddig! – egy gúnyos hang, melyhez néhány másodperccel később egy gunyoros mosoly is társult, ezzel a maradék reményt is kiölve belőlem aziránt, hogy míg én ebben a kamrában rostokoltam, egy isteni felmentősereg érkezett megsegítésünkre.

Taeyong két hatalmas lépéssel szelte át a kettőnk közt elterülő távolságot, aztán kattant is két kezemen a bilincs, mintha valami bűnöző lennék, egy gyilkos, kit megaláztatva kíván végig húzni a folyosókon. Kivételesen nemigen ejtett felém semmilyen undorodó megjegyzést, a szokásos, néhány megvető megjegyzésén kívül viszonylag békésen és csendesen telt az utunk, mindketten gondolatainkba révedve tettük meg azt a tízpercnyi – kellemesnek semmiképp sem mondható – sétát az épület, különböző szárnyaiban bolyongva, hol felfelé tartva a lépcsőkön, hol pedig lefelé.

Egyikünknek sem volt kedve nézelődni, bennem még mindig a feltépett és újonnan keletkezett sebek okán tomboló fájdalom és kételyek milliói tomboltak, ám – ami felettébb meglepett –, az a mellettem haladó, engem kísérő őr sóhajai voltak, melyeket minden lépésekor megejtett, s bár halkak voltak, alig észrevehetők csupán, annál fájdalmasabban csengtek, mintha minden egyes mozdulatakor épp csontjai törtek volna szét – vagy valami hasonló.

Mi történhetett? – talán érdekelt is, talán nem is, hogy mi okozott Taeyongnak ekkora fájdalmat, mindenesetre, rákérdezni semmiképpen sem óhajtottam. Másfél éves ismeretségünk során, feltéve, ha lehet annak nevezni egy felé-és alárendeltségi viszonyt, melyben én voltam az állandóan megalázott fél, ő pedig az állítólagos felvigyázom – valójában bántalmazóm – soha egy emberi cselekedetet nem ejtett meg irányomba, soha nem érdekelte, mennyire fáj így is mindenem, vagy mennyit szenvedek szavai és tettei nélkül is éppen, ott bántott, ahol csak tudott, annyiszor, amennyiszer csak lehetősége adódott arra. Emiatt sem éreztem iránta aggodalmat, vagy legalább egy cseppnyi szánalmat, végtére is, a mi kapcsolatunkban sosem volt semmi emberi.

Nem voltam boldog, nem örültem minden egyes fájdalmas nyikkanásánál, vagy mikor oldalra lesve eltorzult arcát pillantottam meg, nem töltötte el melegséggel szívemet, hogy kivételesen a bilincset sem olyan szorosan fonta csuklóim köré, és hogy nem rángatott félőrült módjára, hagyta, hogy saját tempómban támolyogjak mellette. Átmeneti pillanatnak éltem meg az egészet, nem igazán fordítottam a momentumoknak nagy jelentőséget, talán csak rossz napja van, nekem meg szerencsés – gondoltam –, azonban, kár lett volna tagadni, hogy a publikumtól jól elrejtett emberi mivoltomban aprócska kérdőjeleket képezett állapota.

Ez volt az első olyan alkalom, mikor egy őrt láttam ilyen megtépázottan és meggyötörve, előtte még csak eszembe sem jutott, hogy talán néha rajtuk is csattanhat az ostor, és ha nem is olyan módon és akkora kegyetlenséggel, de őket is kényszerítik dolgokra, dolgokra, melyeket nem szívesen tesznek meg.

Oldalra sandítottam, félszemmel a mellettem haladót figyelve, kinek egykoron tűzpirosan izzó tincsei lenőttek, s most fakófeketén álltak fejbúbján, rendezetten, egyoldalra fésülve, nevetséges látványt nyújtva ezzel. Sötétszürke, szűkebb fazonra tervezett vászonnadrágja elállt combjaitól, s míg a legtöbb felvigyázó pantallója úgy tapadt idomtalan combjaira, mint ami, bármelyik pillanatban elszakadhat, Taeyong majdnem elveszett az óriás ruhadarabban, mely valójában nem is volt olyan óriási, csak ő volt túl aprócska benne. Nem is volt ő igazából alacsony, talán még nálam is magasabb volt néhány centiméterrel, s erő is volt benne bőven, talán erősebb volt, mint az intézetben bárki, végig mérve őt, nem mondtam volna többnek ötvenöt kilónál, de már ez is elég túlzásnak hatott, miközben sötét íriszeimmel vizslattam.

- Mit bámulsz '629? – idegesen mordult rám, mire újra a padlóra szegeztem tekintetemet – nem azért mert féltem, egyszerűen, gyomrom még az évek alatt sem volt képes megszokni az egykoron fehér falak díszítését; karmolás nyomokat, vért, bemélyedéseket, kétségbe esett bevéséseket –, van, amihez még ennyi idő után is képtelen voltam hozzászokni.

Meglepődtem. – nem illetett szitokszavakkal, sem valami rendkívül kreatív, de annál sértőbb gúnynévvel, csak a „nevemen" hívott, melyet már három éve tudhattam lassan magaménak, s mely szépen lassan felejtette el velem az eredetit.

Nem válaszoltam kérdésére, nem tudtam, mit kellene mondanom, így hallgatag maradtam, s a továbbiakban még csak felé sem pillantottam, gondolataimba temetkezve, s ő is csöndesen sétált mellettem tovább, csak elfojtott, kíntól meggyötört sóhajai törték meg néha a már-már idillinek ható némaságot.

*****

A hosszú perceken át tartó vánszorgás után, végül megérkeztünk a lakhelyemül kijelölt szoba elé, a fakó fekete hajú pedig szó nélkül szedte le rólam a bilincset, tudva, erről a részlegről – a Z kasztosok részlegéről –, úgysem tudok kijutni, s miután megvált a fémkarikáktól, egy apró biccentés után ott is hagyott minden szó nélkül, rám se pillantva, nehézkesen sántítva a kijárat felé. Néhány szekundum erejéig még figyeltem egyre távolodó alakját, újabb kérdőjeleket alkotva ezzel elmémben, de aztán, nem szenteltem neki túl sok figyelmet, egy aprócska, megkönnyebbült sóhajt eresztettem meg magamnak, majd lenyomtam a kilincset, s egy jó nagyot szippantva az „otthon" illatából léptem be az aprócska helyiségbe, tekintetemmel rögtön azt a személyt kutatva, kivel mindennapjaimat osztottam meg.

- Szóval még élsz – jött az aprócska, kissé cinikus megjegyzés a hátam mögül, mire egy apró szisszenés kíséretében fordultam meg, íriszeimet az emeletes ágy felső matracán pihenő illetőre kapva, ki derűsen pillantott le rám, s bár nem mosolygott, szemeiben huncutság ült meg, s látszólag, épp egy újabb korszakalkotó, megváltó ötleten törte a fejét.

- Szóval még te is – vontam fel szemöldökeimet, úgy figyelve a fehér ruhákba bújtatott mivoltát, mely egy pillantás alatt került elém, nagy lendülettel ugorva le az ágyról. Szigorú tekintettel lépett hozzám még közelebb, mandulavágású szemeivel arcomat vizslatva, majd egykoron izomtól dagadó kezeimet tanulmányozva át alaposan.

- Azt hiszem, nem mosták át az agyadat, de azért, a biztonság kedvéért megkérdezem. Mi a jelszó, Jeon? – közelről szuggerálta arcomat, s más esetben biztosan kellemetlenül éltem volna meg, hogy valaki ennyire az aurámba mászik, most kimondottan örültem közelségének, hiszen a szimuláció alatt átéltek még mindig intenzíven éltek bennem, s kellett valaki, aki megnyugtat és elfeledteti velem néhány nyugodalmas perc erejéig a történteket.

- Jó tudni, hogy amíg távol voltam, nem lettél a szokottnál is hülyébb, Wonwoo – egy gonosz kacsintás kíséretében kerültem ki őt végül, s fáradtan rogytam le az ágyunk alsó részére, onnan kémelve körbe a szobát.

A berendezés megszokottan szegényes volt, a tábori vaságyat leszámítva nem is helyezkedett el benne más, csak egy aprócska, rozoga faszekrény, melynek valódi funkciója nem volt, ugyanis nem tudtunk mit helyezni bele, de legalább az aprócska helyiség kinézetét feldobta valamelyest. Az összes fényt jelenleg a plafon-közeli meglehetősen kicsi, talán húsz centiméter szélességű ablak biztosította, melyen vasrács pihent, de ennek sem volt sok haszna, hiszen innen lehetetlennek bizonyult megszökni, és hiába volt a legtöbb bentlakó alultáplált, egy ekkora ablakon azért mégsem tudott volna senki sem kimászni.

Talán '927...

- Hány napig voltam távol? – Wonwoo időközben mellém telepedett, s felhúzva csontos térdeit karolta át azokat, az iménti jókedv-látszat pedig teljesen kiszállt belőle. Hetek óta ilyen volt, az egyik pillanatban még a szokásos önmagát adta, bolondozott, aztán szidta a rendszert, az őröket, a betegeket, de legalább olyan élettel telinek tűnt – a következő pillanatban azonban magába gubódzott, alig beszélt, de ha igen, akkor is csak tőmondatokat lehetett kihúzni belőle.

Most sem volt másképp. Gesztenyebarna tincsei homlokába omlottak, éjfekete íriszei halványan csillogtak csak csupán. Ruhái piszkosak voltak, s néhány helyen szakadásnyomok voltak fellelhetők rajta, emiatt biztos voltam abban, ismét balhéba került az őrökkel, ezt a bal szeme alatt meghúzódó feldagadt, lilás monokli is mutatta, mely szinte lüktetett arcán, teljesen elcsúfítva ezzel a fiú jellemes bőrét.

- Három és fél napig. Aggódtam, senki nem tudott semmit a többiek közül – meggyötört arccal pillantott fel rám, kissé dühösen ráncolva szemöldökeit, mire bűntudatosan fordítottam el róla tekintetemet, lassan fújva ki az eddig bent tartott levegőt.

- A szimulációs kamrában voltam. A felvigyázók rám kenték egy új Z kasztos megverését. Azt sem tudom, él-e még egyáltalán. Olyan rémisztően halottnak tűnt, mikor megérkeztek az orvosok. Minden bizonnyal, már alulról szagolja az ibolyát – a különös hasonlattal éltem, melyet egy – már szintén – halottól idéztem. Arcom halvány grimaszba rándult a szavak kiejtése közben, de nem foglalkoztam vele, ahogy a mellkasomba költöző szorító érzéssel sem. Megrémített a tudat, hogy emberi mivoltom és érző lelkem talán nem is sikerült olyan mélyre ásnom magamban, mint ahogyan azt gondoltam, s hirtelenjében számtalan képkocka rohamozta meg elmémet a megtépett hajú arany szeműről, és a fiúról, ki azt mondta rá, hogy hamarosan alulról szagolja majd az ibolyát, s mégis ő volt az, ki néhány órával később ezt megtette.

Vajon, milyen lehet az ibolya illata?

- Egy új Z kasztos? Még nem hallottam róla. Mondjuk, az elmúlt napokban kintre osztottak be munkára, és örültem, hogy még napfelkelte előtt ágyba estem – Wonwoo érdeklődően fordult felém, tekintetében újra gyermeki kíváncsiság lapult meg, én pedig gyengéd arcvonásokkal pillantottam rá, minden gondomat leűzve arcomról, a bennem tomboló kételyeket és aggodalmakat meghagyva magamnak későbbre.

Hiába volt Wonwoo az idősebb – bár alig volt egy év közöttünk –, mindig olyan volt, mint egy nagyra nőtt kölyök, s bár tudtam, szívében több fájdalom lapul, mint itt a legtöbbünknek, mindig igyekezett pozitív lenni velem szemben, s bár egy igazi morgózsák volt néha, kétségtelenül is a legjobb barátommá vált ezen az elfuserált helyen. Gyakran hangoztattam, hogy mennyire bánom, hogy ilyen körülmények között kellett megismernünk egymást, de ilyenkor mindig csak gúnyos nevetést hallatott, és azt felelte, ha ez az intézet nem lenne, valószínűleg már ő sem. Sosem értettem őt teljesen, de mindig ráhagytam, voltak ilyen pillanatai, mikor ilyen meg nem értett mondatok hagyták el ajkait, de megtanultam az itt töltött idő alatt, az ilyeneket jobb ráhagyni.

Régebb óta volt itt, mint bárki, az elsők között érkezett ebbe az intézetbe, s az egyetlen volt, aki azok közül, a mai napig életben is volt, s bár sosem mesélt nekem okokról, családról, és az érzéseiről is csak vajnyi keveset, annyit sikerült megtudnom, hogy tizenhárom éves kora óta tartózkodott itt, és már az első perctől kezdve a Z kasztosok táborát erősítette, azóta sem mozdulva ki onnan, de, hogy miért? – azt sosem tudtam meg. Persze, voltak ötleteim, a ritkán előtörő, de hatalmas pusztítással járó dührohamainak és állandóan jelen levő megjegyzéseink hála, melyekkel rendszerint magát bántotta, azonban, tiszta kép sosem állt össze a fejemben arról, mi is lehet itt létének valódi oka, az, amiről még nekem is hallgatott.

- Igen, ma, vagyis – ezek szerint – három napja érkezett az intézetbe. A beszélgető körön már részt is vett – szűkszavúan ejtettem csak meg információkat az aranysárga szeműről, hiszen magam sem voltam tisztában azzal, mi is a valóság vele kapcsolatban, s mi az, melyet csak csalfa elmémnek és a kamrában tartózkodásomnak köszönhetek.

- Rögtön Park asszonnyal kellett szembesülnie? Lesújtó lehetett. – hangosan horkantott fel, szórakozottan pillantva felém, de komor arcomat látva ő is megkomolyodott, majd folytatta –És mi miatt került be ide a jómadár?

- Haldoklik – halkan suttogtam ezt az aprócska, de annál több jelentésű szót. Hiszen itt mindenki haldoklott, s ő mégsem, mégsem úgy, mint mi, mint itt mindenki, ő sokkal másképp haldoklott, talán mert valójában már halott is volt.

Félszemmel láttam, ahogy kikerekedett íriszeit felém kapja, de hang már nem jött ki a torkán, ugyanis a következő pillanatban, egy magas, szélesvállú férfi jelent meg az ajtóban, hosszú, fehér köpenyben, és egy vastagkeretes fekete szemüveggel az orrán, majd tekintetével kettőnk között pislogva szólalt meg.

- Melyikük Z97_629? – hanyagul böktem feléje egy „Én vagyok." szókapcsolatot, a következő percben pedig már mögötte haladva tartottam a szokásos, kéthetente tartandó, egészségügyi ellenőrzésre.

Ez itt megszokott volt, minél alsóbb szintű kasztba tartoztál, annál több kötelező ülésen és vizsgálaton kellett részt venned, és ezek annál rövidebb időközönként voltak megejtve is. Sok értelmét nem láttam e vizsgálatnak sem, hiszen a fizikai kínokon csak a fájdalomcsillapító segíthetett volna, de azt nem engedték az orvosoknak, hogy ilyet adjanak nekünk, mondván, ha fájdalmunk van, az biztos csak ezért, mert megérdemeltük. A sok lelki terroron pedig már valóban nem volt, mi segíthetne, így ezek az egészségügyi ellenőrzések rendszerint csak abból álltak, hogy megmérték a súlyunkat, valami tűrhető külsőt adtak nekünk, kérdeztek egyet-kettőt, majd engedtek is utunkra, hiszen, két hét alatt az ember általában nem változik meg gyökeresen.

- A doktornő jelenleg elfoglalt, majd szólni fogunk, amikor bejöhetsz. Addig ülj le valahova, az őrök az ajtó előtt állnak, de addig békén hagynak, míg te sem csinálsz semmi gyanúsat – nem néztem a széles vállúra, bármennyire is volt szelíd a hangja, fáradtnak éreztem magam és borzasztó tompának, napok óta üres volt a gyomrom, a torkom is borzasztóan kiszáradt, s most kezdett el bennem igazán tudatosulni, hogy milyen elviselhetetlenül is éhezem már.

Esetlenül botorkáltam el a kopott, foszladozó anyagú, narancsos fotelekig, félig lehunyt pillákkal, s hiába érzékeltem, tartózkodik még valaki rajtam kívül a várakozó helyiségben, nem szenteltem neki figyelmet egészen addig, míg kellemes, mély tónusú hangján meg nem szólított, hirtelenjében elfeledtetve velem minden azelőtti bajomat.

- Szia.

Szia, arany szemű.

——

Nagyon megvárakoztattalak titeket? Sajnálom!:( Minden esetre, nagyon bízom abban, hogy ezzel a fejezettel is sikerül majd elnyernem a tetszéseteket!
Véleményeknek most is igazán örülnék!<3