A fejem eszeveszett zúgásba kezdett, s hirtelenjében erős hányinger tört rám. Fogalmam sem volt, mi történik, a szemeimet szorosan összezártam, úgy görnyedtem össze, hevesen kapkodva az éltető levegő után. Talán percek is elteltek ebben az állapotban, mikor a fájdalom és az összes velejáró kellemetlenség egyik pillanatról a másikra eltűnt én pedig nehézkesen nyitottam fel pilláimat, eleinte sokat pislogva és erősen hunyorítva a hirtelen jött sok fény hatására.

Nehézkesen tápászkodtam fel a kemény fapadlóról, s egy kicsit meg is inogtam, de végül szerencsésen megkapaszkodtam egy polcban, ezzel visszanyerve átmenetileg elveszett egyensúlyomat. Kíváncsian fordultam körbe az aprócska, de annál otthonosabb szobában, mely felettébb ismerősnek hatott, de egyelőre képtelen voltam beazonosítani, mikor is járhattam itt. A padlót sötétbarna burkolat fedte, s a kicsiny helyiség közepén egy mindenféle színekben pompázó szőnyeg terült el, rajta néhány játék; két kisautó, egy picinyke faház és egy kosárlabda hevert. Utóbbihoz rögtön oda is sétáltam s ujjaim közé véve kezdtem el forgatgatni, miközben mellkasomat ismeretlen eredetű melegség járta át.

„ – És a nagyszerű, lenyűgöző Jungkooktól újabb bravúros dobást láthattunk! A közönség őrjöng, vajon a fiatal csillagnak sikerül megismételnie gyönyörű hárompontosát?

- Apa, ne viccelődj már! Az összes szomszéd minket néz.

- Nézzenek is, nem mindennap találkozni ekkora kosár tehetséggel! Elnézést, asszonyom, Jisoo asszony, csak egy pillanatra! Ugye, milyen nagyszerű sportpalánta a mi kis Kookie-nk?"

A hirtelen jött emlékfoszlány hatására gyomrom összeugrott, így inkább visszatettem a labdát a helyére, elszakítva róla tekintetemet, s szemeimmel ismét körbe kémleltem a szobát. A falak olívazöld színben pompáztak, a plafont azonban fehérre meszelték és csillagok tarkították. Voltak nagyobbak és kisebbek, egy viszont mindegyikben közös volt; a Napot vették körbe, mely jelen esetben a lámpát jelentette, egy viszonylag nagyobb méretű, sárga gömböt.

Az egyszemélyes, kisméretű, fakeretes ágy a sarokban pihent, mellette közvetlenül pedig egy nagyobb ablak volt – mely a szoba méretéhez képest hatalmasnak tűnt – s melynek köszönhetően, az egész szoba megtelt napfénnyel. A polcos szekrényhez lépkedtem, mely az egész - ablakkal szembeni - falat elfoglalta, s melyen – első ránézésre – megszámlálhatatlan mennyiségű könyv foglalt helyet, helyenként néhány magazinnal és képpel kiegészülve. Szemeimet végig vezettem a könyvsokaságon, mire tekintetem egy fehér, vastagabb könyvön állapodott meg, melynek címe idegen nyelven íródott, még is annyira megragadta a figyelmemet, hogy automatikusan léptem hozzá közelebb, hogy kihúzzam társai közül.

Ujjaimmal óvatosan simítottam végig a vastag keményborításon, mintha csak egy ereklyét tartanék, mely egyszer valóban az én tulajdonomban állt, ma azonban már csak egy múzeumban tekinthetem meg, üvegládikába zárva. Lélegzetvisszafojtva nyitottam fel a könyvet, s azon nyomban fel is gyorsult szívverésem, ugyanis a lapok között egy megsárgult fénykép pihent.

Remegő kezekkel nyúltam érte, mintha csak bármelyik pillanatban szerte foszlhatna, s egy megkönnyebbült sóhajt eresztettem meg, amint megfogtam s örömmel konstatálhattam, nem valószínű, hogy eltűnik az ujjaim között. A kép rossz minőségű volt és nagyon apró, így – hiába volt kiváló a látásom –, majdhogynem az orromig emeltem fel, hogy megállapíthassam, mit is ábrázol.

Sok ember, akik fehér köpenyt viselnek magukon. – ez volt az első - elég szembetűnő dolog -, mely megfogalmazódott bennem, s amelynek kapcsán rögtön rengeteg kérdés felvetődött. Egy - szintén fehéres - épület előtt készült a fénykép, melyről nem tudtam megállapítani, mi is lehet, mivel a képen csak a „Je" feliratrészlet volt elolvasható, a többi része pedig el volt satírozva. A képen szereplők boldogan mosolyogtak, egymást átkarolva, mint egy nagy, büszke család, s melegség öntötte el a szívemet, ahogy vidám arcukat figyeltem. Hirtelen ötlettől vezérelve, megfordítottam a fotót, s egy ideig figyeltem – a látszólag – üres oldalt, mikor is szemem megakadt az alsósarokban található aprócska, majdhogynem macskakaparásnak tűnő betűkön.

Együtt az alapítókkal. – 1970

„ – Fiam, fontos dologra szeretnélek megkérni. Bízhatok benned? – bizalmas pillantásokkal illet, de ajkain szokásos mosolya ül, az, amellyel megnyugtat, s amellyel bármire képes rávenni. Például, hogy ne okozzak anyának gondot és ne szedegessem ki a levesből mindig a sárgarépát, mert akkor sosem fogok meg tanulni fütyülni.

- Igen, természetesen – lelkesen kalimpálok aprócska kezeimmel, mire nevetve kap fel ölébe, mintha még mindig csak három éves lennék és pehelykönnyű. Kuncogva karolom át nyakát, kíváncsian várva, vajon mi lehet a következő küldetése számomra.

- Van egy kép, amelyet nagyon fontos, hogy elrejtsünk a rendőr bácsik elől. Emlékszel, apáék már mesélték, hogy a hétvégén elég sokan át fognak hozzánk jönni vendégségbe, de ezt a fényképet semmiképpen sem találhatják meg – emlékszem. Apu már két hete szólt róla és arról is, hogy lehet, néhány dolgot majd ajándékba kell adnunk neki, de ne szomorkodjak, a játékaimat biztosan megtarthatom. – Szóval, azzal a küldetéssel bízlak meg, hogy gyorsan fuss fel a szobádba és rejtsd el egy olyan helyre ezt a képet, ahol még édesanyád és én sem fogjuk tudni meg találni, rendben? "

Összezavarodtam. – az emlékképek sorban tértek vissza, mégis oly' kuszán. A fejem ismét őrült zsongásba kezdett, s ahogy minden tudatosulni kezdett bennem, szívem egyre hevesebb verdesésbe kezdett, ismét levegő után kapkodtam, lábaim megremegtek, s a földre zuhantam. A könyv nagy csattanással terült el mellettem a padlón, de nem foglalkoztam vele, ahogy a kihullott fényképpel sem, zilálva próbáltam kivonszolni testemet az aprócska szobából – a szobámból –, azt remélve, hogy amint kijutok innen, vége lesz ennek az egésznek, vége lesz az emlékáradatnak, mely gondolataimat lepte el.

Félig már a folyosón térdeltem, lábaim azonban még a fényes kis helyiségben voltak, mikor elmosódott, tompa hangfoszlányokat hallottam meg a földszintről. Eszembe ötlött a gondolat, talán jobb lenne meghúzódni a fal mentén, behunyva a szemeimet, és csak várni, mikor lesz vége ennek az egésznek, de kíváncsiságom – mint mindig –, döntött helyettem is, lábaim pedig maguktól indultak meg a kissé már rozoga falépcsők irányába. Elmém egyrésze hiába kapaszkodott görcsösen a korlátba, a falba, bármibe – ami megálljt parancsolhatna öntörvényű végtagjaimnak –, lábaim megállíthatatlanul vittek előre, felfedve ezzel előttem, gyermekkorom egy újabb, s talán legmeghatározóbb helyszínét.

Kopottas, fakósárga kanapé – melyen egy aprócska, talán hét, nyolcéves forma, ébenfekete hajú gyermek üldögélt, egy sápadt arcú, vékonyka férfi ölében, ki bár már elfogyóban volt, haja pedig jócskán őszült, nem lehetett több mint harminc, s leharcolt külleme ellenére is, volt a szemeiben egy behatárolhatatlan felsőbbrendűség és dominancia.

Egészen a falhoz simulva lépkedtem hozzájuk egyre közelebb, miközben kissé kusza párbeszédjüket hallgattam, amiből egyelőre nem túl sokat sikerült kivennem fülem zúgásától, s szívem őrült dobbanásaitól mellkasom üregében.

Miután biztosra tudatosult bennem, hogy nem látnak és nem is hallják nyikorgó lépéseimet az öreg fapadlón, megembereltem magamat, s közelebb sétáltam hozzájuk, közvetlenül megállva előttük. Immáron tudtam, hogy valójában nem látnak, nem érzékelnek engem, mégis teljességgel úgy éreztem magam, mint egy háttérbe szorult szereplő egy olyan történetben, ahol ő nem tehet semmit, csak figyelheti az előtte lezajló események sokaságát.

A kisfiú halkan felszipogott – ezzel kizökkentve engem is gondolataim tengeréből –, s görcsösen markolta meg a férfi vállait hanyagul fedő, kissé már foszlott, halványkék színű inget, miközben egészen halkan és érthetetlenül motyogott valamit.

- Kookie, kérlek! – a férfinek mély, öblös, határozott hangja volt, de mégis olyan lágy és kedves, mintha csak a Nap cirógatná meleg sugaraival az ember arcát egy kellemes, tavaszi napon.

Gyomrom összezsugorodott a becenév hallatán, s nem bírtam megállni, letelepedtem közvetlenül melléjük a kanapéra, közelebbről is szemügyre véve őket. A kisfiú ónix íriszeiben könnyek gyülekeztek, melyek felszántották pirospozsgás arcát. Aprócska ujjai már-már elfehéredtek, úgy kapaszkodott – minden bizonnyal – apja ingjébe, ki feltűnően nem tekintett fiára, helyette inkább a bejárati ajtó felé tekintgetett. Ideges volt. – karján megfeszültek az erek, arca szigorú grimaszba torkollott, de azt nem tudtam eldönteni, miért lehetett a hirtelen hangulatváltozás, talán csak a fia miatt.

- N-nem akarom, hogy i-itt hagyj! K-kérlek, ma-maradj velem! – az aprócska gyermek hangja többször is elcsuklott beszéd közben, s ugyan, könnyeit továbbra is patakokban ontotta, határozottan nézett fel az őt karolóra, reménnyel telt íriszekkel, bízva apja engedékenységében.

Ne reménykedj, nem érdemes. – csakhogy, abban a pillanatban még nem ismertem fel a szituációt, s annak rémisztő valóságát. Talán az elmém az utolsó másodpercekig próbált harcolni a lehetetlen ellen, talán csak igyekezett, minél tovább védeni engem a kivédhetetlen elől.

- Ez nem így működik, te is jól tudod. Ráadásul csak néhány hónap az egész, aztán vissza is jövök – meggyötört volt a hangja, de a fiának nem tűnt fel, ajkaira rögtön boldog mosolyt varázsolt a kiejtett – meggondolatlan – szavak után, és kikászálódott apja öléből.

- Ígérd meg nekem, hogy csak – azonban nem tudta végig mondani, amit szeretett volna, mert a bejárati ajtó bevágódott, s nagy nyekkenéssel dőlt el a csíkos szőnyegen. Egy csapat fegyveres férfi rontott be rajta, s ezek után úgy érzékeltem, mintha minden lassított felvételben történt volna.

Három erős, unott képű katona fogta le a gyászoló arcú férfit, térdre kényszerítve őt, míg az ébenfekete hajú gyermek rémülten szedte lábait a lépcső felé, megbújva a fal mentén, onnan figyelve a történéseket. Egész testében remegett, a még fel sem száradt könnyei helyét pedig újak vették át szépen ívelt arcán, miközben rémülten húzta fel térdeit mellkasához, kétségbeesetten karolva át azokat, olyan erősen, mintha csak az utolsó mentsvárába kapaszkodna bele épp.

- Ne, ne tedd ezt! Menj fel, ezt nem szabad látnod! – a másodpercek törtésze alatt ugrottam a fiú elé – amint tudatosult bennem az egész, úgy vágva bele elmémbe, mint a villámcsapás –, de ő átnézett rajtam, s egyre nedvesedő íriszekkel figyelte az előtte zajló események sorozatát.

Bíztam magamban, bíztam ebben az egész elcseszett helyzetben, azt reméltem, ha megakadályozom, hogy végig nézze az elkövetkezendő történéseket, akkor majd a múltamból is törlődni fog ez az egész, hiszen olyanra nem emlékezhetsz vissza, amit sosem láthattál tulajdon szemeiddel.

Csak azt az egyet felejtettem el, hogy ez az egész csak egy szimuláció volt a múltból, amelyet sosem leszek majd képes kitörölni elmém zugaiból.

Kellett ugyan némi idő, míg magam is rájöttem a rémisztő valóságra; az ébenfekete hajú gyermek nem volt más, mint én, a földön térdelő férfi pedig az apám, tizenöt évvel ezelőtt.

- A Koreai Állam tizennyolcadik alaptörvényének harminckettedik paragrafusa alapján önt, Jeon Jeonghyunt, azonnali kivégzésre ítélem despota úrunk felhatalmazásával – a szívem pont ugyanúgy hullott kismilliónyi darabjára, mint tizenöt évvel ezelőtt, s hiába próbáltam lehunyni pilláimat, vagy elfordítani fejemet – ne kelljen ismét végig néznem, mint akkor –, végtagjaim ismét nem engedelmeskedtek nekem.

- Kérlek, Kook! Csukd be a szemeidet, kérlek! Menj fel és játssz egy kicsit, de ezt nem láthatod! – hiába minden kétségbeesett próbálkozás, melyekkel, a tizenöt évvel ezelőtti, aprócska énemre próbáltam hatni, miközben a feltörekvő könnyeim fojtogatták torkomat – elkeserítő egy tényhelyzet volt, de meg akartam szabadulni attól a látványtól, ami elém tárult. Úgy éreztem, képtelen vagyok még egyszer végignézni azt, ami már számtalanszor tett tönkre és ölt meg – belülről.

- Fegyvert vállhoz! – ne, ne, ne! Kegyetlenül hasított az idegölő csendbe az egyik katona hangja, s a másik kettő – kik nem éppen az apámat fogták le, az apámat –, rögtön engedelmeskedtek a parancsnak, mintha csak élettelen, érzéketlen, beprogramozott robotok lennének. Íriszeik nem fénylettek, nem csillogtak, nem látszott bennük semmi szánalom, semmi harag, voltaképpen; semmi sem. Csak berögzülten tették a dolgukat, Korea elfuserált törvényei szerint cselekedve.

- Célra tölts! – gondolkodás nélkül emeltem meg lábaimat – melyek végre ismét engedelmeskedtek akaratomnak – s habozás nélkül kezdtem el rohanni apám görnyedő teste felé.

-  Tűz! – úgyis minden teljesen mindegy. A golyók úgy száguldottak át mellkasomon, mintha csak a levegőben repültek volna – én mégis éreztem azt az égtelen fájdalmat, mely szépen, lassan az őrület határára kergetett –, s mire megfordultam volna tengelyem körül, már minden elsötétült, csak gyermekkori énem fájdalommal megtelt, kétségbe esett üvöltését hallottam, s láttam, amint apám élettelen teste mellett térdel, vérben ázva.

Úgyis minden teljesen mindegy. Már meghalt, meghalt, meghalt...

A világ ismét forogni kezdett köröttem, a mellkasom szorított, verejtékcseppek gyöngyöződtek halántékomon, könnyek égették íriszeimet, végtagjaim zsibbadtak, sajogtak, égtek – mintha csak tűzbe mártottam volna őket –, s mire újra tisztán láttam, már az Intézmény falai között voltam, csakhogy, már nem a gyógyszeres kamrában, hanem a Z kasztosok számára kijelölt részlegen, a saját szobámban.

Még fel sem tudtam fogni – nem hogy még dolgozni – az imént történteket, máris egy új, ismeretlen helyzetbe kerültem, s hiába voltam már teljességgel tisztában azzal, ez nem több egy szimulációnál, a félelem – mintha csak vérem részévé vált volna, mintha a részemmé vált volna, ereimben folydogált, nem hagyva ezzel egy percnyi nyugtot sem.

Hiszen, pont ez volt a szimulációs kamra lényege is. Hogy a rettegés a lényed alkotórészévé váljon.

Végül csak néhány, hosszabb pislantás után kezdett el kitisztulni a látásom, de ekkor sem hittem el igazán mindazt, ami szemeim elé tárult.

Alattam az arany szemű, '927 feküdt, erősen ziláló mellkassal, kétségbe esetten meredve fel rám. Bőre fehérsége szinte megvakított, kiálló kulcscsontjai egyszerre taszítottak, s vonzották magukra figyelmemet, de ami a leginkább feltűnt, az az volt, hogy csípőjén foglaltam helyet, miközben vékonyka csuklóit roppantottam össze feje fölött összefogva. Le akartam róla szállni, el akartam menekülni a kialakult helyzet elől, mely úgy sújtott le rám, mint védtelen pornépre a katona kardja, de ismét nem voltam ura önmagamnak, testem megmerevedett, a tetteimet pedig képtelen voltam irányítani.

Szakadt pólójában, ziláltan, könnyesedő íriszekkel pillantott fel rám, testét megannyi horzsolás és véraláfutás tarkította. Ezeket én tettem volna vele? Feminin arcát egy hatalmas, véres vágás csúfította el, ajkai felrepedtek, szemei vörösen égtek a sok sírástól, miközben kétségbeesetten igyekezett menekülni alólam, menekülni tőlem.

- Engedj el, k-kérlek! – hangja egészen határozottan csengett – gyámoltalan külseje ellenére is –, én azonban nem tudtam megmozdulni. Rémülten próbálkoztam végtagjaimat mozgásra bírni, de mintha nem is az én testem lett volna, mintha nem lettem volna több egy léleknél, aki most valaki más szemein át figyelheti a történéseket. Utáltam. Utáltam a helyzetet, utáltam magamat, amiért ilyen életképtelen vagyok. Utáltam az aranyszeműt, amiért mindent felborított. Öklöm hatalmas csattanással érkezett állkapcsának, én pedig felkiáltottam, de minden hasztalan volt, mert megnémultam, immáron a hangszálaim sem engedelmeskedtek nekem.

Ne haragudj! Nem akartam! Kérlek, küzdj, mássz ki valahogy alólam és fuss! Fuss el! – a szavak, melyeket kétség esetten üvöltve akartam kiejteni ajkaim között, csak gondolataim árnyai jelenítettek meg, kimondásra azonban sosem kerültek.

- Most megtanulod végre, hogy hol a helyed! Kinek képzeled magad? Minden a te hibád! – az én hangom volt az, az én testemhez tartozott, mégsem én voltam, nem én mondtam ezeket a szavakat őrült éllel hangomban. Nem, nem, nem én voltam. Mintha csak, a saját testembe zárt külső szemlélő lettem volna, aki öntudatlanul cselekedett, s hiába akart ellenkezni elméje oly' erősen és kitartóan – mindhiába.

Ujjaimat nyaka köré fontam – nem is én voltam, ki volt az? –, és erősen markolva a selymes bőrű nyakát, fojtogatni kezdtem úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt még engem fojtogattak a saját gondolataim, emlékeim a múltból.

Csinálj már valamit! Nem uralom a testem, kérlek! – fulladozott. Arca egyre csak vörösödött, ahogy hiába kapkodott éltető levegő után, csuklóit egyre erőtlenebbül rángatta, könnyfátyolos aranytükrei pedig le-lecsukódtak. Tényleg haldoklott.

- M-mindenről te tehetsz! Miattad halt meg! – hangom elcsuklott, de kezeim szorítása nem gyengült, jobbommal csuklócsontjait ropogtattam, míg balommal az élettől készültem épp megfosztani őt.

Nem értettem. Mindenről te tehetsz? Miattad halt meg? A saját ajkaimat hagyták el a szavak, mégsem értettem őket, nem értettem az egész helyzetet, és hiába üvöltöztem - saját magammal -, hiába igyekeztem ismét átvenni testem felett a hatalmat, minden próbálkozásom reménytelen volt.

Az aranyszemű fiú alattam feküdt, fuldoklott, haldoklott, az én kezeim által, mellkasomba pedig – eddig nem tapasztalt – fájdalom költözött be. Sírni akartam, elmenekülni, kiabálni, de még erre sem voltam képes. Az élet szépen, lassan távozott el belőle, keze rángatózása is abba maradt, majd végül teljesen elernyedtek végtagjai szorításom alatt.

Ismét ura voltam önmagamnak, de már minden hiába volt. Rémülten tapasztottam fülemet mellkasának, de semmit nem hallottam. Már nem lélegzett, nem dobbant meg a szíve. Olyan gyorsasággal ugrottam le róla, mintha csak méregbe ültem volna, s kétségbe esetten borultam mellé, elernyedt testét rángatva, hátha akkor; visszaköltözhet belé az élet.

- Hé, hallasz engem? Ébredj fel! Ébredj már fel! Kérlek... - erősen zilálva szorítottam magamhoz halott testét, miközben nyaka hátrabicsaklott, karjai pedig elernyedten hullottak maga mellé.

Ez nem lehet! Ez képtelenség. Kérem, valaki segítsen!

Nem is gondolkodva igazán kaptam fel karjaimba, úgy loholva ki vele az aprócska helyiségből – melynek falaihoz immáron vér is tapadt –, s halállá vált arccal kiabáltam orvos után, mint aki megőrült – megőrültem, azért vagyok itt, nem? –, mire két ápoló sietett felém.

- Segítsenek, kérem! Élesszék újra, csináljanak vele valamit! Nem lélegzik, nem lélegzik! – kivették karjaimból, mire esetlenül rogytam össze, legyengülten, gyilkos kezeimre meredve, melyekkel egy ártatlan ember életét ontottam ki.

- Te voltál az, te tetted! Te ölted meg!

——
Itt a négy napos hétvége, ennek örömére pedig meghoztam a negyedik fejezetet. Ez most egy kicsit másabb rész lett, mint az eddigiek, de nagyon bízom abban, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! <3