Néha meglepően rémisztő tud lenni az egyedül lét. Amikor magányosan fekszel az ágyban, lassan minden gond felrémlik. Emberek akik átgázoltak rajtad, akiken te átgázoltál, gondok, problémák, amiktől régóta nem tudsz megszabadulni, érzések, amik belülről marcangolnak szét. Fogalmad sincs róla, hogyan felejthetnéd el ezeket. Olyan ez akár az éjszaka lámpa nélkül. Semmit nem látsz, fogalmad sincs róla, hogy merre a kiút, csak egy helyben toporogsz és reménykedsz benne, hogy valaki majd megmondja az irányt. Pirkad. Az éjszakát mindig a nappal követi.

A kávézó csendes és kihalt volt. Mindössze négy ember iszogatta csendben az italát, három különböző asztalnál. Az egyiknél egy középkorú férfi ült, gőzölgő eszpreszóval, újságot olvasva. Meglehetősen morcos ábrázata volt, még a feszolgálóra is olyan szemeket meresztett, amitől lehervadt a meleg mosolya. Egy másik asztalnál egy szerelmes pár ült. Szinte látni lehetett körülöttük a rózsaszín szíveket, ahogy az asztal felett áthajolva adnak egymásnak forró csoki és Chapuchino ízű csókokat.

A harmadik asztalnál egy fiatal, tizenéves lány ült. A Latte-ét kavargatva meredt az előtte lévő laptopra, még akkor sem vette le a szemét róla, amikor az ajtó fölé akasztott csengő megszólalt. Ujjai hangosan kopogtak a klaviatúrán, látszott rajta, hogy valami olyasmit ír, amibe felettébb bele van merülve.

Dió szőke haja egy pillanatra a szeme elé csúszott, de szinte azonnal hátra is dobta. Hiába ért csak a lapockájáig a haja, mindig az arcába hullott, ami kezdte nagyon bosszantani. Legszívesebben levágta volna, csak hát az ő telt karcsú alakjához, és ovális arcához nagyon nem illett volna, meg hát szerette is.

A kávézó csendje egy pillanat alatt megtört, ahogy a nem rég érkezett vendég a pulthoz sétált. Már ránézésre se volt szimpatikus a számára, tipikus szépfiúnak nézett ki, aki ha leugrana az egojáról az IQ-jára, szörnyet halna.

Sejtése beigazolódott, mikor az első mondatával az ágyba invitálta a pultos lányt, aki feszengve próbálta meg vissza utasítani, anélkül, hogy megsértené.

Melody White soha nem volt az a típus aki csendben nézi az igazságtalanságot. Mert ez mi volt, ha nem az? A lány nem lehetett bunkó vagy kirúgják, ismerte már ennyire a főnökét, hogy ezt tudja, de a fiú nem hallgatott az udvarias szóra.

Lehajtotta a laptopja fedelét, és hátrahagyva az érintetlen italát a fiúhoz sétált. Vékony ujjaival megkocogtatta a vállát, mire kajánul felé fordult a srác. Melody undorodva húzta el a száját. Legszívesebb behúzna neki egyet.

- Mit szólnál ahhoz, ha békén hagynád Katniss-t? Egyértelműen elmondta, hogy nem akar veled sehova se menni.

- Ez maradjon a nagyok dolga, törpe. – köpte gúnyosan a szavakat – Menj és játsszál tovább a Minecrafttal.

- Nagyjából egyidősek vagyunk, szóval ne merj még egyszer letörpézni vagy betöröm az orrod. – morogta mosolyogva Melody.

A válasz egy harsány nevetés volt, amit követett egy halk kuncogás a sarokból és egy horkantás a pár felől. A kávézó mind három férfi vendége nevetett a kijelentésen. – Te? Betöröd az orrom? Nagy a szád, kislány. Húzz vissza szépen a ki laptopodhoz, és ne üsd bele az orrod a dolgomba, vagy én leszek az, aki eltöri.

- Milyen lovagias valaki. Nemhogy nem érti a nemet, még egy „kislányt" is megütne?

- Ha fenyegetsz valakit, akkor viseld a pofonokat, törp...

Reccs.

Melody, olyan lendülettel csavarta orrba a fiút, hogy az hátra tántorodott, és elterült a padlón. Katniss döbbenten hátra lépett, a pár női tagja felvisított, a két férfi, akik igyekeztek kimaradni a balhéból döbbenten hördültek fel. Egyedül a vérző orrú fiú volt, aki megtudott szólalni.

- Te normális vagy?! Eltörted! - sipította valami furcsa hangon, ami leginkább egy patkány vincogásárra hasonlított.

Melody fürge mozdulatokkal az asztalához sétált, és felhörpintette a kávéját, ügyet sem vetve a mögötte nyöszörgő fiúra. Felkapta a laptopját és az ajtóhoz sétált. Egy pillanatra hátranézett és alaposan végig mérte az alkotását. A szája szegletében egy pillanatra mosoly villant, majd rögtön le is lohadt.

- Mondtam, hogy ne hívj törpének, vagy betöröm az orrod. Legközelebb gondold meg, hogy mit csinálsz. – kinyitotta az ajtót, de ott megint megtorpant – Még valami. Ha véletlen találkozunk, és megint azon kaplak, hogy erőszakoskodsz valakivel, nem úzod meg egy törött orral.

- Rád küldöm a zsarukat, te elmebeteg szuka!

- Egy megrovás már nem oszt, nem szoroz a többi között.

A döbbent hápogást maga mögött hagyva kiment az utcára, és elindult a park felé. Teljesen nyugodt volt, annak ellenére, hogy pontosan tudta, ha fiú tényleg hívná a rendőrséget, komolyan megüthetné a bokáját. Az ehhez hasonló idióták soha sincsenek tisztábban a törvényekkel és elég nekik egy kis kamu.

Az emberek között cikázva, egy pillanatra sem lassított, amíg el nem érte a parkot. Nem nézelődött a sűrű lombú fák között, a kilátást se akarta most megcsodálni. Egyenesen a törzshelye felé ment, ahol leülhet és nyugodtan befejezheti a regénykezdeményének megkezdet fejezetét.

Legalábbis ezt hitte.

Mikor oda ért, furcsa meglepetés fogadta, egy szipogó korabeli lány képében. Felhúzott térdekkel neki dőlt a fának, és lehajtotta a fejét. Mélybarna, egyenes haja szinte teljesen eltakarta, épp hogy nem érte el a füvet, amit vékony ujjaival tépkedett. Egyszerű, de drágának tűnő ruhába volt öltözve. Fekete farmer, sport cipő, és egy Avanger-es baseball sapka.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, leguggolt mellé, és a vállára tette a kezét. – Hé, minden rendben?

A lány rá nézett. Különösen szép arca, és meleg, csoki barna szeme csillogott a könnyektől. Néhányét még szipogott, majd halványan biccentett egyet. – Ismerjük egymást?

- Nem. Legalábbis még, de ha gondolod, akkor bemutatkozok, aztán mint ismerősnek kisírhatod a bánatod.

A lány elmosolyodott. - Én nem is...

- Ha azt mondod, hogy nem is sírsz, akkor beleugrok a tóba. – Melody egy könnyed mozdulattal leült a lány mellé, felé fordult – Hallgatlak.

- Nem is ismersz.

- Az talán probléma?

- Hát, nem éppen előny.

- Akkor mutatkozunk be, és nem leszünk idegenek.

A lány szomorkás mosollyal megrázta a fejét. – Éppen a nevem miatt van bajom.

- Gúnyolnak? – vonta fel kíváncsian Melody a szemöldökét.

- Nem. A vezeték nevem miatt.

- Na jó. Összezavarodtam.

A lány szemeiből egy pillanatra eltűnt a szomorúság és jóízűen felnevetett. Ahogy Melody értetlen arcát nézte, nem tudott nem kacagni. – Nem lényeges. Ne is törődj vele.

- Ha sírtál miatta, akkor csak nem olyan lényegtelen. – látva a lány hezitálását, sóhajtott egyet. Kezdte tényleg érdekelni, hogy mi baja is van. – Oké, akkor mit szólnál hozzá, ha csak a kereszt neveinket árulnánk el. Semmi mást.

A lány biccentett, úgy tűnt tetszik neki az ötlet. – Diana vagyok.

- Mint a vadász istennő? Ez menő. Én Melody vagyok.

- Miért érdekkel, hogy mi bajom?

- Nem tudom. – felelte lezseren Melody – Egyszerűen csak láttam, hogy magad alatt vagy, és gondoltam, ha már úgy is a törzshelyemen vagy, akkor megkérdezem.

- Törzshelyed?

- Aha. Mindig itt írom meg a történeteim nagy részét.

Diana szeme felcsillant, olyan volt, mint egy kiéhezett oroszlán, aki prédát talált. Az előbbi szomorúság szerte foszlott és a helyét kíváncsiság vette át. – Te írsz?

Melody mosolyogva bólintott.

- Miket?

- Hát, regényekkel próbálkozom, de még nagyon nem vagyok profi. Fantasykat, Sci-fit és romatikusat próbálok elsősorban írni.

Diana félénken beharapta az ajkát, és leszegte a fejét. Látszott rajta, hogy valamit meg akar kérdezni Melodytól, de nem meri.

- Igen. – mosolygott kedvesen Melody rá – Elolvashatsz párat, ha gondolod. Ne várj túl sokat.

- Honnan...

- Az arcodra volt írva. Te is egy könyv moly vagy.

Diana mosolygott, de hamar eltűnt a jó kedve. Kíváncsian nézte, ahogy Melody kinyitja a laptopot és megnyit egy két dokumentumot. Volt valami furcsa benne, ami nem hagyta nyugodni.

...

Az eső erősen kopogott az ablakon, de a két nevetgélő lány, nem nagyon törődött vele. Egyszerűen a jó kedvüket semmi nem tudta elrontani.

- Dia, csak hogy tud. Abban a kávézóban ülsz, ahol nem régibben betörtem egy srácnak az orrát.

Diana köhögve rakta le a forrócsokis csészéjét, alig kapott levegőt hirtelen. – Mit csináltál?

- Betörtem az orrát.

- És erre te büszke vagy?

- Nem, de szégyellni se szégyellem. Egy tapló volt. – rántott vállat lezseren Melody – Csak azért mondom, hogy tud. Ha valakit meg kell verni, én itt vagyok.

Dia jóízűen felnevet, ami betöltötte az egész helyiséget. A csilingelő nevetése elbűvölő volt, ez bizonyította a pultos lány, Katniss apró mosolya is, ahogy őket figyelte.

- Ezt megjegyzem. Te leszel az én külön bejáratú verőlegényem.

- Hölgyem, kitől kell hogy megmentsem? – tisztelgett játékosan.

Egészen késő délutánig kacarásztak és beszélgetek a létező összes témáról, ami csak az eszükbe jutott. Már zárt a kávézó, amikor ők indulásra szánták el magukat, és összeszedelőzködve kimentek.

A hűvös levegő lágyan cirógatta mindkettejük arcát, amíg ők sétálva a park felé mentek. Diana minden áron megakarta nézni a tigriseket, amik állítólag kaptak egy új ketrecet. Egészen elképesztő módon bezsongott tőle.

Melody nevetve irányította az állatkert felé, miközben Dia vadul magyarázott. – Na, jól van már, Vasmacs. Nem kell azt is tudnom a tigrisekről, hogy mikor ürítenek.

- Vasmacs? Ez honnan jött.

- Imádod a macskákat, nem?

- Igen, de a vas...

Melody harsányan felnevetett, ahogy barátnője értetlen arcát nézte. Tényleg nem tűnt fel neki? Pedig ő vette fel.

- A fülbevalód egy Fe minta.

...

- Ez a te lakásod?

- Aha. – nevetett fel kínosan Melody – Nem nagy cucc, tudom.

- Szerintem aranyos.

Dia kíváncsian nézte végig az egész szobát, minden apró zugot alaposan megfigyelve. Ujjaival végig simított a krémszínű falak, érdes felületén, majd megnézte a falnak tolt, kissé durva tapintású kanapét, ami barna huzatot kapott. Közvetlen előtte, egy egyszerű, világos barna dohányzó asztal kapott helyet, néhány pohárral és tányérral kiegészítve. A szoba másik végén egy régies Tv és egy könyve szekrény volt, amin elszórva porosodtak a könyvek.

- Nem kell ezt mondanod. Nekem se tetszik, de nem telik túl sokra, mióta – Melody hangja megcsuklott és nem tudta folytatni a mondatott.

Dia hátrakapta a fejét a kanapén görnyedő lányra, aki bár próbálta takarna, a padlón látszódtak sós könnyei. Hangtalan léptekkel oda ment hozzá, és leült mellé, hogy gyengéden átölelje. Az alatt az egy hónap alatt, amióta ismeri, egyszer nem látta ilyen megtörtnek még, és nem is nagyon tudott hirtelen mit kezdeni a helyzettel. Ez fordítva volt eddig.

- Sajnálom. – szippogta halkan – Régen borultam ki ennyire, csak... túl sok emlék tört fel.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte bizonytalanul.

Melody csendesen megrázta a fejét. Még nem állt készen rá, hogy elmondja, még nem bízott meg annyira Diában. Talán majd máskor.

- Tudod egyedül kell fenntartanom ezt a lakást. A szüleim örökségéből.

Diában bennrekedt egy pillanatra a levegő. Eddig bele sem gondolt, hogy miért egyedül lakik Melody. – Részvétem. – suttogta csendesen.

Melody kibontakozott az ölelésből és magára erőltettet egy hamis mosolyt. Nem akarta ő elrontani a hangulatot. – Menjünk, nézzük meg a konyhát és főzzünk valamit.

Melody felállt, de Dia a csuklója után kapott. Felhúzta a jobb ezén a hosszú pólót, és megnézte a csuklója alját. Szemei elkerekedtek, egy pillanatra a levegő is bent rekedt a tüdejében.

Melody rémülten rántotta el a kezét, mintha égette volna Diana érintése. A mellkasához szorította a végtagot és elhátrált némire tőle.

- Ezt te csináltad?

Melody nem felelt.

- Válaszolj!

- Nincs közöd hozzá. – morogta ellenszenvesen, és már kész volt rá, hogy elküldje Diát, de megakadt, mikor meglátta a tekintetét. Nem ellenséges, vagy undorodó. Nem. Aggódik érte és félti. – Nem. – motyogta lehajtott fejjel – De nem akarok róla beszélni. Talán majd később.

- Amíg el nem mondod, addig hópihének foglak hívni. – Melody értetlen tekintetét látva elmosolyodott – Nekem is van egy becenevem, akkor neked is kell.

- De miért pont hópihe? Úgy hangzik, mintha valami macska lennék.

- A seb miatt. Olyan alakú, mint egy hó pihe.

Melody felvonta a szemöldökét, és alaposan megvizsgálta. Akárhányszor ránézett, neki mindig a pókokat jutata az eszébe, nem egy hópelyhet.

Elmosolyodott. Tetszett neki ez a név.

...

A parkban ültek, mindketten egy fának döntötték a hátukat és olvastak. Valami apró feszültség pattogott kettejük között, ami miatt mindenki igyekezte elkerülni őket.

Melody egy pillanatra felnézett a könyvéből, valahogy megérezte, hogy Dia is őt nézi. Már nem is emlékezett min kaptak annyira össze, de valamiért mégsem hagyták faképnél egymást. Három hónap alatt annyira egyben nőttek, hogy az valami félelmetes.

Egy hirtelen mozdulattal becsukta a könyvet, és közelebb araszolt Diához, annyira, hogy a felhúzott térdére támaszthassa a fejét. Nem mondtak egy ideig semmit, csak figyelték a másikat, hol kíváncsian hol dühösen.

- Mivel is sértettelek meg? – kérdezte halkan Melody.

- Nem beszélek veled. – morogta ellenszenvesen.

Melody fáradtan felsóhajtott. – Jó figyelj. Nem emlékszem, hogy mivel haragítottalak magamra, de mit szólnál egy alkuhoz.

Ezúttal már Dia is becsukta a könyvet. – Hallgatlak.

- Én elmondom honnan van a seb, te megbocsátasz és elmondod mi volt a bajod az első találkozássunkor.

Dia egy pillanatig hezitált, majd rábólintott. Valahogy tetszett neki a gondolat, hogy megtudhatja, hogy mi is az a hópehely alakú seb a kezén.

- Nekem, csak annyi bajom volt, amit már mondtam. Mindenki kihasznált, mert pénzes az apám.

Melody bólintott, de nem mondott semmit. Azt hitte, valami nyomósabb oka volt, hisz nagyon megtörtnek tűnt akkor. Azóta nem látta olyannak.

- Kezdjük ott, hogy ez a seb nem egy hópehely, hanem egy pók. Ismered a Hydrát?

Dia gyanakvóan bólintott.

- Ez egy hasonló szervezett. Ők ölték meg a szüleim.

...

- Állj mögém! – utasította idegesen Diát Melody.

Mikor Vasmacs a háta mögé került, a bandára nézett. Mindegyik kezében pisztoly vagy kés volt és mindegyik vicsorgott. Egyáltalán nem tűntek embernek, még a lámpa fényében sem.

Az egyik megindult és leakarta szúrni. Oldalra lépett és elkapta a kezét, majd átvetette a hátán, mintha csak egy könnyed pihe lenne. Fejbe rúgta, hogy biztos legyen benne, nem kell fel, amíg ők el nem húzzák a csíkot.

Vissza fordult a többi támadó felé, akik most kivételesen egyszerre támadtak, nem külön külön. Pisztolyok dördültek, golyók süvítettek át a levegőn, és az egész utcát betöltötte a sikoly.

De egy golyó sem talált célba.

Mindegyik a levegőben állt, közvetlen a lányok előtt. Olyan volt, mintha maga a levegő tartaná vissza őket.

Melody szeme izzott, a kezét ég kék színű köd lengte körbe. Nem bírt mozogni. Túlságosan is koncentrálnia kellett, a támadók pedig ismét feléjük indultak, annak ellenére hogy az előbb még a földön feküdtek.

Rémülten összeszorította a szemét. Még nem állt készen a halálra.

Ezúttal Dia volt, aki meglepve még Melodyt is, kiütötte a maradék támadókat, szépen módszeresen, amíg Melody figyelt rá, hogy egy golyó se érhesse el.

Arc, gyomorszáj, boka, nyak, ágyék és hát. Mindenhova bőven jutott mindegyik támadónak, bár Dia sem úszta meg horzsolás mentesen.

Melody óvatosan kihátrált a golyók elől, és Dia mellé sétált. Egy pillanatra összenéztek, bólintottak, majd futnának eredtek. A központig meg sem álltak, ahol már biztosak voltak benne, hogy nem mernek rájuk támadni, azok akikről fogalmuk sincs kik voltak vagy mit akartak.

Lihegve támaszkodott meg a térdén Melody, míg Dia egy kissé szaggatottan vette a levegőt, és a boltokat nézte. - Nem vagy éhes? – bökött az egyik étterem felé.

- Nincs pénzem. – szuszogta.

- Én fizetek.

- Biztos?

- Aha. Gyere.

Az étteremben leültek, és várták a pincért. Egyértelműen mindketten spagetitt akartak enni. Ha valamiben, akkor abban tökéletesen egyet értettek, a spagetinél nincs jobb kaja a földön.

Dia csendesen nézte maga előtt a virágot, és csak azután szólalt meg, hogy hallotta, ahogy Melody leadja a rendelést.

- Tehát mutáns vagy.

- Te meg tudsz harcolni.

Melody a terítő szélével játszadozva nézte, a többi vendéget, akik valamiért észre sem vették, hogy ők itt vannak, pedig elégé feltűnő jelenségek voltak. Szakadt pólójuk, enyhén véres és zúzódásos arcuk, valamint kócos hajuk azért meglepőnek kellett volna lennie.

- Mi pontosan az erőd?

- Néhány elemet tudok irányítani. Te mit tudsz még a közel harcon kívül?

- Fegyvert használni.

A pincér kihozta a két tál spagetitt. Mindketten piszkálták a kaját, és csak nagy ritkán kaptak be egy egy falatott de csendben maradtak. Nem kérdezte egyikük sem azt, ami igazán nyomja a szívét.

A villa hangosan koppant mindkettejük tányérján, és tökéletes szinkronnal néztek egymásra. – Kém vagy? – bukott ki egyszerre belőlük a kérdés.

Mereven és feszülten nézték egymást. Úgy tűnt ugrásra készek, bármikor.

Először Diából tört ki a nevetés, majd rögtön követte őt Melody. Az étterem nyugalmát megzavarva öklöztek egyet az asztal felett.

- Nem. – vigyorgott Melody – Nem lenne türelmem féléven át kémkedni valaki után.

- Ha az lennék se kémkednék utánad. – felelte Dia.

...

Melody vigyorogva a képeket nézte a falon, amiken ő és Dia volt. Egy évvel ezelőtt még nem gondolta, hogy lesz egy ilyen jó barátnője, akire mindig is vágyott. Most mégis itt van. Pontosan egy éve ismerte meg a lányt, akit azóta is a legjobb barátjának nevez.

A csengő hangja töltötte be a lakást. - Megyek! - kiabálta ki.

Nevetve ment az ajtóhoz, amit gondolkodás nélkül nyitott ki. A mosolya azon nyomban lehervadt, tekintete kissé ellenségessé vált, és legszívesebben abban a percben becsapta volna az ajtót.

Soha nem gondolta volna, hogy az az egy lány, akit egy év alatt közel engedett magához, még több változást hozz az életében. Olyanokat, amik elől menekült eddig, amiket hátra akrt hagyni örök időkre. Olyanokat, amiktől többé nem lesz egyedül, hanem lesz egy családja.

- Mit akarnak tőlem a Bosszúállók? - kérdezte csípőre vágott kézzel, mélyen belenézve azokba a kék szemekbe, amikről már tudta, hogy sok problémát fognak neki még okozni.

____________

Fuh... Hát sok bátorság kellett hozzá, hogy ki rakjam és csak remélni tudom, hogy lesznek ezen a platformon olyanok, akik szeretni fogják az írásaim. Tervezzem folytatni a sztorit, ez még csak a bevezetés volt, ami meglehetősen hosszúra sikerült.

Köszönöm,hogy elolvastad. Ha tetszett, ha nem, nyugodtan leírhatod a véleményedet, nem riadok vissza a nyers kritikától sem.

:3