Hát, eljött ez a nap is. Költözünk.

A leendő házat ma is néhány ezerszer megnéztem, és még mindig ugyanolyannak tűnt. Nagy, oldalt lépcső vezet fel az ajtóhoz, belül pedig nagy. Három szobás, egy közös fürdő, egy szobában pedig saját fürdő, ami az enyém lesz. Plusz egy konyha, ami pont odaillett. Aztán visszanéztem a szinte már teljesen üres házra. A néhány bútor, ami maradt, anyuék rokonai adják el, majd a pénzt nekünk küldik. A többit már eladtuk.

A többi értékesebb cuccot megoldottuk, így azok már lassan ott vannak.

Az utazás kb. 13 óra körül lesz, így aztán elöl hagytam egy koreai sorozatról írt könyvecskét képekkel.

Nagyon szeretek olvasni, ám kicsit rákattantam a k-drámára. Is.

A bőröndömmel mentem anya felé, aki mosolyogva megsimította a vállam.

- Örülsz? - kérdezte, mire bólintottam.

- Csak kicsit hiányozni fognak a barátaim... De egyébként nagyon várom. - szóltam.

- Jaj, kicsim! Majd sokszor jöhetsz látogatóba ide, és őket is szívesen fogadjuk, ha véletlenül erre sodorja őket az élet. Tartjátok a kapcsolatot, de új barátaid is lesznek. Hidd el! - mondta, mire bólintottam.

- Tudom. Akkor enyém lehet az a szoba, aminek külön mosdója van? - tereltem a témát, mire felnevetett.

- Persze, kicsim. Bár a szobád színe zöld, ha megfelel.

- Jó, nekem jó az is. - rántottam meg a vállam, majd arra vártam, hogy végre itt legyen Josh. Nem is kellett sokat várnom, ahogy kinyitottam az ajtót, ő állt ott és elvette tőlem a bőröndöt, mondván, csak ne cipekedjek, amíg van, ki vigye.

- Bocsánat! - mosolyodtam el, mire megrántotta a vállát. - Anyudék is itt vannak?

- Itt vannak. Amúgy ez van. Izgulsz? - kérdezte, mire bólintottam.

- Nagyon izgulok. Tizenhárom órát utazok. És nem nagyon vagyok fáradt. Ki tudja, ki mellett ülök majd. - sóhajtottam, mire megölelt. Ám nem tudom miért, kissé feszengtem az ölelés miatt. De visszaöleltem.

A tegnapi óta valamiért furcsán érzem magam. Ne legyenek félreértések, nem az, hogy szeretem Josht, hanem valami kellemetlen kissé. De nem tettem szóvá.

- Majd ha valaki mellett ülsz és zavar, vedd ezt fel. - vett elő egy fejhallgatót.

- Te... odaadod a fejhallgatódat? - lepődtem meg, mire mosolyogva bólintott.

- Hát... bármit, hogy a barátom ne érezze magát rosszul.

- Várj, adok valamit. - szóltam, majd elkezdtem turkálni a zsebemben. Megtapintottam a képet, majd felé nyújtottam. - tudom, hogy te sokkal nagyobb dolgot adtál, de...- akartam szólni, ám nem tudtam, mert kikapta a kezemből a képet és szorosan megölelt ismét, ám ezt nem éreztem kellemetlennek. Boldogan öleltem vissza.

- Nagyon szeretlek! Nagyon fogsz hiányozni! Soha nem találok egy hasonló legjobb barátot! - zokogott föl, amitől meglepődtem.

A képen egyébként az első találkozásunk volt megörökítve. Nálam is megvolt az a kép, ám lemásoltattam és az eredetit odaadtam neki.

A képen én, mint egy kis hét éves, kezet fogok a drága Joshsal, aki mosolyog. Ez volt az a pillanat, amikor megegyeztünk, hogy legjobb barátok leszünk.

Én is kissé elkönnyeztem, de megígérve, hogy nem sírok, durván letöröltem a szememből.

- Ne sírj, hallod? Örökre veled maradok, itt. - töröltem le krokodilkönnyeit, majd a szívére mutattam. - meg a neten. - szóltam, mire végre elnevette magát.

- Örökké barátok. - mondta, majd kisujjesküt tettünk.

- Örökké. Amíg csak élek. - bólintottam, mire elmosolyodott, majd elindultunk a repülőtér felé.

Ott még egy ölelést kaptam tőle, majd felszálltam a gépre. Josh arcát könnyek áztatták, azt láttam. Azt is, hogy zokog, azt is, hogy az anyja szorosan öleli magához. És én ott hagytam a legjobb barátomat...

Egyből eszembe jutott a fél deszka, amit jól elraktam.

Egy hang azt súgta, most már ne gondoljak másra, csak arra, hogy új helyre kell beilleszkednem. És én ezt tettem.

A repülőn jól sejtettem, hogy nem édesanyám fog ülni mellettem, így felévéve a Joshtól kapott fülest, elkezdtem olvasni.

Egyébként a mellettem ülő lány néhány évvel lehetett nálam idősebb, ázsiai volt és az első két óra után elaludt. Bárcsak én is el tudnék aludni!

Az első néhány órában olvasgattam és felvettem a fülest, hogy úgy tűnjön, zenét hallgatok.

Aztán Selfieket kezdtem csinálni, persze közben végig kilesegettem az ablak másik oldalán található gyönyörű tájra.

Aztán odamentem a következő néhány órában anyához és apához, hogy odaadnák-e a vizemet/szotyimat/szendvicsemet/másik könyvemet.

Aztán a mosdóba mentem, ám néha csak azért, hogy járkáljak kicsit.

Aztán kicsit elfáradtam, így ledőltem. Mármint amennyire engedte az ülés a ledőlést. Tudni illik, nem éppen első osztályos repülőgépre ültem. Még csak tévé sincs.

Amikor felébredtem, anyu lökdösött.

- Hm?

- Kislányom, már csak a fele van az útnak.

- Ezért keltettél fel? - néztem rá kialudt szemekkel. Most már nem fogok visszaaludni.

- Tegnap azt mondtad, hogy majd szóljak olyankor.

Igaz. Tényleg szóltam. Hát, mindegy, most már. A mellettem szunyókáló lány eltűnt.

- Hova lett a lány? - néztem anyura.

- Mosdóba ment. - mosolygott. - megyek, visszaülök a helyemre. - mutatott hátra, mire bólintottam ő meg szaladt is apához.

Egyébként nem árultam el, de az anya felőli nagyim nagyija félig koreai volt, így lehet koreai állampolgárságim.

Egy ideig ültem, mire a lány végül beült mellém. Egy ideig dobolt a combján, aztán elővett egy rágót és rágni kezdte. Aztán felállt és kidobta. Aztán visszajött.

Egyre jobban izgett-mozgott, mire megszólalt.

- Egyébként, szia, a nevem Nam Cho. - köszönt koraiul, mire visszaköszöntem.

- May Turner. - köszöntem, mire meglepődött.

- Szóval tényleg érted, amit mondok? Egy pillanatra azt gondoltam, hogy nem érted, mit mondok. - nevetett fel. - amcsi vagy?

- Az voltam. Most költözök Koreába.

- Korea nagyon jó hely. Én az egyik távoli barátnőmnél voltam, ő is amcsi. - mosolygott, mire bólintottam.

- Az jó. Hallod, mit csináljunk még hat órán át? - sóhajtottam fáradtan, majd fejem a falnak döntöttem. Elnevette magát.

- Beszélgethetnénk. Milyen költözni, mondjuk? - nézett a szemembe Cho, mire elnevettem magam kínosan.

- Hát, jó is, meg nem is. Tudod, ott hagytam a legjobb barátomat.

- Ú. Az nehéz eset. De gondolom majd ír meg ilyenek. A lányok sokszor összetartanak. - mosolygott, mire elnevettem magam.

- Ő fiú. - néztem a szemébe, mire megrázta a fejét.

- Akkor nem legjobb barát. Tuti, hogy valamelyiketek többet érez. Ritka a fiú-lány barátság.

- Hát, igazából utolsó nap szerelmet vallott nekem... - vallottam be, mre elkerekedett a szeme.

- Nem csoda. Nagyon szép vagy.

- Köszi. Te is szép vagy. - néztem rá. Egyébként tényleg nagyon széplány. A haja olyan hosszú, mint nekem, teljesen fekete lenne, ha nem festett volna néhány tincset kékre. Szemei feketék, mosolya állandóan ott volt a száján.

- Á, ugyan! - rántotta meg a vállát, mire tovább beszélgettünk ilyen nagyon értelmes beszélgetésekről.

- Amúgy hány éves vagy? - kérdeztem meg, mire mintha el kellett volna gondolkoznia. Nagyon vicces volt.

- Tizennyolc. Miért? Te mennyi? - kérdezte.

- Én is tizennyolc. Akkor nem kell suliba járnod?

- Nem, ahogy neked sem. - vigyorgott.

- Hát, ja. Amúgy milyen Szöul? Mivel én oda költözöm. Gondolom, főváros létére nagy, zajos, hatalmas, zajos, és szép. Ja, és zajos. - magyaráztam mindent, amit tudok Szöulról. Ezt jól kinevette.

Majd magyarázott, hogy ő is ott lakik, és hogy talán közel fogunk lakni egymáshoz. Talán. Örültem neki, hogy találtam magamnak ilyen hamar barátot. Bár egyet nem csípek benne: nem is hallgatta eddig a BTS-t. Jól le is szidtam. Annyira kihisztiztem, hogy majd ha hazaér, hallgat tőlük számot.

- Remélem is, kishölgy, mert ha nem, megtalállak. - néztem rá halálkomoly képpel, mire egyszerre nevettünk fel.

Aztán jöttek a beszélgetések, hogy ki melyik fiút tartja a leghelyesebbnek itt-ott.

- Nekem bejön Sehun, de Baekhyun sem rossz, na, meg Bambam is, meg G-Dragon, meg Onew, Lay és az amerikai Luke Hemmings is helyes... azt hiszem, most per pillanat ennyi jut eszembe. Neked?

- Nekem régen nagyon bejött Luke Hemmings, Dylan O'brien, egy évig Josh, a legjobb barátom, és egy kicsit Kim Taehyung. De mivel vele még soha nem találkoztam, nem bíztam el magam, így háttérbe szorítottam. De mindig is éreztem valami kellemeset, amikor megláttam valahol. Komolyan, ha valahol valamiben egy V betű külön volt rakva, gyorsabban dobogott a szívem.

- Egy V betű miatt? - kérdezte meglepetten.

- Bocsi, nem mondtam el, Kim Taehyung művészneve V. - ekkor elnevette magát, ám komoly arckifejezésemet látva elhallgatott.

- Biztos jó fej. - bólogatott, csak hogy ne öljem meg. Ekkor elnevettem magam.

- Még én sem tudom. Milyen jó is lenne, ha találkoznánk... - mosolyodtam el. - persze csak azért, hogy megismerjem. Nem mondom, hogy bele vagyok zúgva, csupán helyes és vicces elvileg. Na, meg a kedvenc énekesem. Szóval persze, hogy találkozni akarok vele. - kezdtem el mentegetőzni, bár szegény Cho nem is mondott semmit.

- Aha. Na, majd valamikor együtt megnézzük őket koncerten. - mosolygott. Egyből szorosan megöleltem.

- Köszi, köszi, köszi, köszi! - örültem meg nagyon.

Ezután aludtunk, mentünk anyuhoz, hogy megmutassam az új barátnőmet, aztán aludtunk még egy kicsit, majd kártyáztunk. Aztán hirtelen megszólalt a hang.

- Kedves utasok! Szöulhoz öt perc múlva megérkezünk!

Egyből lekötötte mindenki magát, majd szépen leszálltunk.

Amíg apa és Cho beszéltek, hogy merre is lakik, és akkor majd lehet, hogy fogunk találkozni, addig én anyával álltam külön és beszélgettünk.

- Örülök, hogy ilyen hamar barátra tettél szert. - mosolygott.

- Én is. Tényleg, írnom kell Joshnak, hogy megérkeztem. - vettem elő a telefonomat, kikapcsoltam a repülő-üzemmódot, majd már hívtam is.

- Szia! Megérkeztem, nagyon hiányzol! - szóltam neki.

- Szia... - mondta halkan, ám mégis hallottam a megkönnyebbülést. - nekem is. Te, ott hány óra van most?

- Hét órával több, mint ott. - nevettem fel.

- Az jó. Csak tudd, itt hat óra van. Hajnali hat. - nevetett fáradtan.

- Ó, bocsi, most nézem én is. Egy óra van nálunk, szóval megyek járkálni, remélem, kialszod magad. Puszi! - akartam letenni, mire Cho odaért hozzám.

- Várj! Nekem is nagyon hiányzol, és remélem, hogy majd írsz! Vagy levelet, vagy bagollyal, vagy galambbal, vagy interneten, de valahogy írj, mert ha nem, kiakadok, puszi, szia! - mondta, mire elmosolyodtam. Letette.

- Ki volt az? - nézett rám kíváncsian.

- A legjobb barátom, Josh. - mosolyogtam rá.

- Á, aki szerelmes beléd. Gondolom olyasmiket mondott, hogy hiányzol, szeretlek, puszi. - mélyítette el a hangját. Elnevettem magam.

- Igen, nem, igen. - válaszoltam. - a legjobb barátom és ebbe ő is beletörődik, remélem. - sóhajtottam, mire új barátnőm karon ragadott.

- Akkor itt a búcsú. Ott jönnek anyuék az autónkkal. A számodat elraktam, ahogy remélem te is. - bólintottam. - akkor majd hívj, ha úgy van. - ölelt meg szorosan, mire én is átöleltem.

- Szia, akkor majd úgyis találkozunk. - intettem, mire beszállt az autóba és elhajtottak.

- Akkor induljunk is. - mosolygott rám anyám és apám, mire elindultunk a legközelebbi busszal.

Az út a repülőtérről rövid, kb. 10 perc. A házunkat természetesen két okból is egyből kiszúrtam. Egy: már vagy kilencvenezerszer láttam képen. Kettő: a költöztető kocsi még ott áll és most hordozgatja ki a cuccokat. Ja, és mert ott volt anya egyik barátnője (koreai természetesen), aki a házunknál írta alá a költöztetőknek, hogy átvette. Ám ahogy meglátott, szinte futva jött felénk. A lánya (aki nálam négy évvel kisebb) még mindig ott állt az ajtónkban és minket figyelt. De ahogy összetalálkozott a tekintetünk, elmosolyodott és intett nekem. Visszaintettem, mire ő is szaladni kezdett. Csak ő hozzám. Amikor elém ért, felemeltem (sovány, én meg kicsit gyúrtam... khm) és megforgattam, mint valami kisgyereket.

- Na, hány évesnek nézel engem? - háborodott fel, ám mégis szorosan ölelt.

- Szervusz, May! - köszöntött az anyja is. Egyébként az anyja neve Sang Sun, a lánya pedig Sang Chin-sun. Én csak Chinnek szólítom. Nagyon aranyos kiscsaj.

- Üdv! Örülök, hogy látom! - öleltem meg.

- Jaj, úgy beszélsz, mintha először találkoztunk volna. Pedig egyszer voltunk kint Amerikában. - nevetgélt, majd újra a szüleimhez fordult. Én addig dögönyöztem a kis Chint.

- Hé, nyugi! May! - próbálta lefogni a kezem, amely az arcát húzogatta.

- Jó, bocsi, csak úgy örülök neked. Mindjárt elevenen megeszlek. - mosolyogtam rá.

- Csak azt ne! Még eléggé fiatal vagyok ehhez! Egyébként nagyon fogod szeretni ezt a házat. Mi tegnap óta itt várunk titeket, hátha meglepetésből előbb jöttök, így a költöztetőktől a cuccokat mi írtuk alá.

- Köszönjük, Chin! Egyébként mesélhetsz nekem.

- Miről? - értetlenkedett, mire félrenéztem és köhögést játszottam.

- Oppa. - köhögtem ki, mire elpirult.

- Nincs. - merte hazudni.

- Persze, én meg vagyok maga a Jeti. - bólogattam komolyan.

- Úgysem ismered. - legyintett.

- Szóval van. Na, akkor el is mondhatod ki.

- De nem ismered! - tiltakozott.

- Majd megismerem. - biccentettem nevetve.

- Az anyja amerikai, az apja koreai, így ő Thomas.

- Ó, szóval Thomas. - mosolyogtam rá.

Megrázta a fejét.

- Ez tök ciki.

- Mióta tart? - faggattam, mire épp mondani akart valamit, de nem tudott, mert a költöztetők kivették az utolsó bútort is.

- Akkor vigyük is be. - szólt mosolyogva apu. Na, igen. Ő nagyon örül a költözésnek, nem szeretett Amerikában élni. Csak tudnám miért nem. Jó, mondjuk Ázsia nagyon király.

- Amúgy majd elviszel az ezer ajtó házához? Kíváncsi vagyok, hogy néz ki élőben. - súgtam oda Chinnek, miközben bevittem két széket. Bólintott.

- Rendben.

Miután bepakoltunk, megbeszéltük Chinnel, hogy megmutatja az egyik boltot. A kedvenc helyéről volt szó, így anyja és a szüleim egyből elengedtek.

- Vigyázz Chinre, May! - szólt anyu, mire bólintottam.

- Vigyázok rá. Bár itt igazából ő kell rám. - nevettem, majd karon ragadva a majdnem egymagas barátnőmet, elindultunk. Én nem tudtam megjegyezni, hogy merre kell odamenni, de majd biztos megtanulom. Azt tudom, hogy sok ember között értünk oda, ahol.

- Majd beszerezel nekem is olyan maszkot? - kíváncsiskodtam, mire elnevette magát.

- Melyikünk is fiatalabb négy évvel? Egyébként beszerzek neked, rendben. - mosolygott rám kedvesen.

- Most jön egy döntő kérdés, ami megváltoztatja az életed. - szóltam hirtelen.

- Igen? - nyelt nagyot.

- Hallgatsz BTS-t? - néztem rá, mire elkerekedett a szeme.

- Army vagy? - ekkor elsikkantotta magát.

- Igen!

- Ki a kedvenced? Nekem Kim Namjoon! Tudod, Rapmonster. - olvadozott, amitől nevetnem kellett.

- V a kedvencem. - szóltam szerényen. - még mondjuk nem nagyon találkoztam velük. - nevettem.

- Én viszont találkoztam már velük koncerten és beszélgettem velük, amikor aláírást osztogattak. Akkor már nagyon kedveltem Rapmonstert. - folyt el az úton szinte.

- Nem felvágni! Majd én is megyek! Talán... - vágtam „csalódott" arcot. - az összes zene, amit hallottam tőlük, szegény memóriahiányos telefonomon van. Komolyan. - vigyorogtam büszkén.

- Ja. - mondta, mire nekimentünk valakinek. Maszk volt rajta és nem nagyon volt ismerős. De férfi volt.

- Sajnálom. - szóltam. Ő szomorúan nézett.

- Semmi gond. Tudnátok segíteni? - nézett ránk, mire én bólintottam.

- Persze. Attól függ, hogy mit.

- Elvesztettem egy fontos dolgot. Egy karkötő, eléggé színes, így könnyen észrevehető. Ha mondok néhány helyet, segítetek keresni? Csak visszamegyek, hogy hol veszthettem el. De gyorsabb lenne, ha segítenének.

- Természetesen segítek. - mosolyogtam rá. Egyébként nálam szinte két centivel alacsonyabb volt. Megsimítottam a vállát. - merre keressük?

Megmondta a két helyet, ahol volt.

- Tudom, furcsa, hogy ez van, de bárkit kérek, úgy csinál, mintha nem is szóltam volna és elmegy, vagy azt mondja, hogy nem. Ha megtaláljátok, akkor itt találkozzunk, rendben? - mosolygott halványan. - köszönöm.

- Egyébként miért olyan fontos? - kérdeztem kíváncsiságból.

- A kishúgomtól kaptam. Egyébként a nevem Ji-hun. - szólt, majd elindult keresni.

- Ugye nem baj, hogy elvállaltam? - néztem fiatalabb barátnőmre, aki mutatta, mi merre van.

- Nem, ez legalább tök izgalmas. - vigyorgott rám. - először a Karaoke-bár.

- Mutasd az utat, Yoda! - szóltam, mire elindultunk a megfelelő úton.

Hatalmas szerencse, hogy a másik három helyre nem kellett elmenni (ami kissé messze volt innen), mivel itt volt.

- Elnézést, a talált tárgyakat megnézhetjük? Keresünk egy színes karkötőt.

A pultoslány unottan rágózott, miközben belesett a pult alá, majd elővett egy nagy dobozt.

- Ebben kell, legyen, ha itt van. - szólt, miközben a rágóját rágta. - ez? - mutatott fel egy színes karkötőt, amin rá volt írva, hogy Ji. Tuti, hogy ez az.

- Igen, köszönjük. - mosolyogtunk rá, aki megrántotta a vállát és a kezembe nyomta. Majd ott boldogan elindultunk a megbeszélt helyre. Még nem volt ott. Így vártunk.

Összesen negyed óra volt, mire vére megérkezett, bár szomorú volt, reménnyel telve nézett felénk. Felmutattam a karkötőt, mire elmosolyodott.

- Hát megvan! Köszönöm! Mennyit kértek érte? - nézett ránk komolyan.

- Semmit. Ez csak... ajándék. - mosolyogtam vissza. Meglepődve vette el a karkötőt.

- Semmit? Komolyan? - úgy nézett rám, mintha őrült lennék.

- Komolyan. Minek kellene ezért fizetni? Ugyan már! - legyintettem, mire elmosolyodott.

- Mi a nevetek, hőseim? - nézett ránk.

- Chin. - szólt Chin.

- May vagyok. Volt amerikai. - mutatkoztam be, majd nyújtottam a kezem.

- Örülök, May. Még egyszer köszönöm a segítséget! Tessék, ha baj van, vagy kell segítség, nyugodtan hívj! - mosolygott, majd átadta a számát.

- Rendben, köszönöm szépen. Bár kétlem, hogy felhasználnám. - hajoltam meg előtte.

- Rendben, nekem sietnem kell a fiúkhoz... - szólt, mire kérdő tekintettel néztünk rá. Legyintett. - menedzser vagyok. Van egy bandám. Lehet, hogy ismeritek, de nem szeretném elmondani még. Tudod, titokban tartom a bandám, hogy engem ne hasonlítsanak össze az ő tehetségükkel. Majd talán egyszer elmondom. Még egyszer köszönöm, további szép délutánt! - hajolt meg, majd elhúzott.

- De király! Ez egy névjegy. - mosolyogtam Chinre, aki mellettem ugrándozott.

- Tényleg menedzser. - olvasta el. - és nem tűnik hamisnak.

- Kíváncsi vagyok, kik a menedzseltjei. Talán az EXO, vagy BTS, vagy BIGBANG, vagy got7, vagy a BLACKPINK. - soroltam fel néhányat. És akkor még csak bele sem gondoltam, hogy eltaláltam.