Ezt az egész hónapot velem töltötték a barátaim, ami baromira jólesett. Kinek ne esne jól, ha a barátai kihasználják az utolsó perceket is az éppen készülődő barátjával? 

A mai nap volt az utolsó, így az utolsó óránkon (ami nem mellesleg ofő volt) elmondott néhány dolgot a tanár.
Bevallom őszintén, a végén nem nagyon figyeltem. Elfoglaltak a gondolataim. Igazán nehezen eszméltem fel a sok gondolatból. Igazából drága tanárnőnk hangja volt az.

- Rendben gyerekek, - szipogott a tanárunk. – akkor úgy tűnik, elballagtatok.

Egyébként nálunk már mindent lerendeztünk, csupán volt egy utolsó ilyen sulis napunk, amikor minden diák még egyszer bejön az iskolába. Tudom, furcsa, de ilyen iskola voltunk.

- Szeretjük, tanárnő! – kiáltottunk fel valamennyien. A tanárnő elsírta erre magát, majd széttárta karjait. Mindenki odasietett egy hatalmas ölelésre.

Nagyon jó diákok voltunk, de komolyan. Néha rosszak voltunk, de szerethetők.

- May, akkor menjünk együtt haza! – szólt Josh.

- Oké. – mosolyogtam rá. – végül is ez volt az utolsó napunk. – sóhajtottam fel, mire értetlen fejet vágott.

- Miről beszélsz? Holnap még jövünk egy napot! – szólt. Csodálkozva figyeltem rá.

- Hogy mi? De ma van június 15. – néztem a telefonomon lévő naptárra.

- Nem figyelsz? Ejnye! A tanárnő mondta, hogy holnap még egy búcsútalálkozás így az osztály.

- De már volt osztálykirándulásunk.

- Nem, ez úgymond végső osztálybuli. Szépen kell öltözni... - kezdte, majd fejét fogva nevetett. – tényleg nem figyeltél.

- Jól van, na! Tehetek én róla, hogy nem megy ki a fejemből a költözés? – hajtottam le a fejem, mire magához ölelt. Egy kis idő után visszaöleltem.

- Hánykor kell jönni? – motyogtam végül a vállába.

- Délután kettő. Egészen hatig leszünk itt.

- Értem. – öleltem magamhoz kicsit szorosabban, majd elengedtem. – Irány haza!

- Irány. – mosolygott, majd belé karoltam, hogy hangulatosabb legyen és elindultunk. Míg a legtöbb diák arra vágyik, hogy végre végezzen a sulival, nekem boldogság töltötte el a szívem, hogy holnap is be kell jönni. Hiszen holnapután már indulunk...

- Egyébként meg kell, hogy ígérj nekem valamit... - mondta, miközben sétálgattunk hazafele.

- Igen? – néztem rá, ám ő nem nézett rám. Arca komoly volt, amitől én is komolyra váltottam.

- Élvezd. Attól, mert mi nem vagyunk ott, élvezd. Szerezz ott barátokat, de ne felejts el minket. – mondta.

- Én... - kezdtem, de közbevágott.

- Szeretném, hogy jól érezd magad, hogy mindenképp boldog legyél. Bárhova mész, add magad és mindenki veled akar majd barátkozni. – mondta. Köpni-nyelni nem tudtam. Most arról beszél, hogy lépjek rajtuk túl?

Soha nem voltam ennél boldogabb. Hogy nem szomorúsággal válunk el. Hogy mind a ketten tudjuk, hogy az elváláskor biztos, hogy minimum én sírni fogok, de bíztat a boldogságra és a legjobbat akarja nekem. Ez... igaz barátság. Nincs kérdés, ezt nem lehet megcáfolni.

Ekkor megállítottam és megöleltem. Ez az ölelés nem olyan volt, mint a többi. Ebbe mindent beleadtam. A szeretetemet, a fájdalmamat, a boldogságomat és a barátságomat.

- Köszönöm! – szorítottam magamhoz.

***

Másnap felvettem az egyik kedvenc ruhámat. Egy egyberuha, ami világoskék, és egy fehér öve van. Hozzá jár egy kék magassarkú.

Sminket hanyagoltam, mint általában. Nem szoktam magam soha sminkelni, talán nagyon ritkán, ha valami nagyon fontos dologra mennék. De az is csak egy szempillaspirálból áll és egy szemceruzából.

Josh úgy szerette volna, hogy értem jöjjön, így hát értem is jött.

Ha nem tudnám, hogy holnap utazok, akkor tuti, hogy úgy gondolnám, megfojt a barátságával. Ha nem mennék, szólnék neki, de így jólesik, hogy velem van az utolsó óráimban is. Ez most úgy hangzott, mintha meghalni mennék. Upsz!

Végignéztem legjobb barátomon. Egy zacskó volt a kezében, azt nem láttam, hogy mi volt benne. Nagyon kiöltözött, szmokingban feszített, ami nagyon jól állt neki.

Boldogan indultam el Joshsal az utolsó osztálybulinkra. Nagyon fog hiányozni ez a pillanat. Ahogy az iskolába mentünk együtt nap, mint nap. A barátainkkal találkoztunk minden hétvégén. Ezek lesznek a legszebb emlékek.

Josh szerencsére elterelte a búcsú érzését azzal, hogy végig beszélte az utat.

Alig vettem észre, hogy odaértünk, mivel tényleg végig beszéltük az utat. Ami egyből kizökkentett a beszélgetésből, Rachel barátnőm szoros ölelése volt.

- Amy! – ölelgetett szorosan, amitől majdnem megfulladtam, ám mégis viszonoztam.

- Szia, Rachel! – mondtam boldogan, majd elengedett.

- Menjünk be együtt! – szólt kisség túlzott örömmel, mire kérdőn tekintettem rá.

- Milyen eddig a buli? Vagy még el sem kezdődött?

- Most kezdjük! Pont jókor jöttetek! – mosolygott, majd beindultunk az iskolába. Ahogy a termünk elé értünk, kinyitottam az ajtót.

Teljes sötétség volt bent, de amint kettőt pislantottam, feloltódtak a fények és az egész osztály ott állt egy hatalmas tortával a kezükben.

- Boldog búcsúbulit, May! – kiáltották egyszerre, majd kiszúrtam az osztályfőnökömet is. Nagyon megleptek. Teljesen felvidítottak.

- Szóval mégis jól figyeltem órán! – ütöttem bele gyengéden Josh barátom kezébe, mire elnevette magát.

- Tudod, te vagy az egyetlen az osztályban, aki elmegy. A többiek elméletileg nem költöznek semerre. Így hát megünnepeljük az utolsó napodat Amerikában! – szólt mosolyogva a tanárnő.

- Ezt el sem hiszem! – szóltam kezeimet a szám elé téve. Majdnem elsírtam magam. Komolyan.

Ilyen jó osztályom soha nem lesz és nem is volt. Ha az általános iskoláról beszélünk, talán észre se vették volna, hogy nincsen meg egy tanuló. Még arra sem lennének az osztálytársaim kíváncsiak, hogy hova is tűnhettem vagy ki is a hiányzó.

Ez az osztály teljesen más. Ez nagyon boldoggá tett. Mint ahogy ezt már elmondtam vagy százszor.

- Akkor bulizzunk! – kiáltott fel Rachel, majd nekilendültünk a tortának.

***egy jó bulival később***

Már pakolászni kezdtünk, mivel vége lett a bulinak.

Mindenkitől kaptam valami kis tárgyat, ami rá emlékeztet majd ott. A lányoktól mind képet kaptam, amit együtt csináltunk egy igazán emlékezetes napon. Joshtól viszont nem csak képet, hanem egy fél gördeszkát.

Ezt kettőnkön kívül senki nem értheti. Tudni illik, kiskoromban túl sok filmet néztem, így el akartam kezdeni deszkázni. Josh már akkor rég tudott, így megkértem rá, hogy tanítson meg.

Hozott egy deszkát, majd gurult vele és irányította. Háromszor próbáltam meg, de nem sikerült.

Az ottani gördeszkások jól kinevettek és nem akartam felállni még egyszer rá.

Aztán Josh olyat hazudott, amin még ma is elnevetem magam.

Azt mondta, hogy balesetem volt, és az óta nem tudok jól egyensúlyozni. Hiszen régen elvileg én tanítottam meg őt deszkázni.

Aztán mondta, hogy megtanítottam egy nagy lépcső melletti korláton lecsúszni. Nemcsak a fiúk, de én is meglepődtem. Josh mondta, hogy megmutathatja, mire a fiúk beleegyeztek. Aggódtam érte, de tudtam, hogy olyat nem mond, amit már nem tud. Na, tévedtem.

Ahogy ráugrott, jól siklott. Egy néhány másodpercig, mert utána olyat esett, hogy kettétört. Mármint a deszka, nem Josh. Neki semmi különösebb baja nem lett, csak néhány horzsolás. Csoda.

A fiúk menőnek tartották, így bocsánatot kértek tőlem.

Az a nap volt gyermekkorom egyik legszebb napja. Ki gondolta volna, hogy még megvan a másik fele?

- Nálam van a másik fele, tied ez. Majd legalább örökre emlékezni fogsz rám. Mert ha nem, nagyon kiakadok és odautazok, hogy rávágjam a fejedre a deszkát. – mondta, mire mind a ketten elnevettük magunkat.

- Igenis! – tisztelegtem, mire röhögve ellökte onnan a kezem.

- Kicsit bolond vagy. De azért még maradhatsz mellettem. Tudod, nyilvánosság, meg minden...

Az osztályfőnöktől egy olyan hatalmas A4 méretű osztályképet kaptam, aminek a hátuljára az osztálytársaim neve volt ráírva a tanárnő nevével együtt.

Ám ezek a meglepetések semmik voltak, ami iskolán kívül történt. Meglepő, furcsa, és váratlan volt.

Josh és a lányok mind elkísértek hazáig, mivel holnap délután indulok, és aludnom kell délelőtt is, így ma találkozunk utoljára. Kivéve Joshsal, mivel ő elvileg elkísér a reptérre.

A kapu előtt még pletykáltunk egy kicsit, majd mindenki megölelt és mondott pár kedves búcsúszót. Tanácsot is adtak bőven a lányok. Elővettem a telefonomat, majd lefotózkodtam velük és Joshsal. Aztán sírva hazamentek.

Bevallom, nekem is hullott néhány könnyem, ám már szinte kiszáradt a könnycsatornám. Aztán be akartam menni, de valaki megragadta a csuklómat.

- Állj! – szólt Josh, mire megálltam. – mondanom kell valamit...

Ekkor megfordultam. A szemében valami ismeretlen égett, majd szőkésbarna hajába túrt.

- Igen? Mondjad csak. – mosolyogtam, mire felsóhajtott.

- Figyelj, tudom, hogy holnap is elintézhetném ezt a ciki dolgot, ám nem tudok várni és akkor az utadat is lehet, hogy tönkre tenném, így ma szeretném.

- Mi lenne az a ciki dolog? – nevettem fel. – talán nem tudok rólad minden cikit? – löktem meg kicsit, mire megrázta halvány mosollyal az arcán a fejét.

- Van egy, amit soha nem mondtam el neked, és úgy is terveztem, hogy soha nem is fogod megtudni. Csak aztán elköltözöl, és nem akarom magamban tartani, mert akkor belehalnék. – váltott komolyra. – figyelj, mindig is legjobb barátok voltunk, a legelsők óta, ugye?

- Igen. – bólintottam.

- Tudod, amikor elmondtad, hogy volt egy olyan bolond időszakod, hogy szerelmes voltál belém, még semmi sem volt. Aztán belegondoltam, hogy te meg én... - mondta, mire elkerekedett a szemem. Ez meg miről beszél? – én már az óta többet érzek irántad, mint legjobb barátságot. Minden napom boldog volt, mert veled lehetek, ám mégis fájt, mert tudtam, már nem szeretsz. – ekkor felnevetett. – búcsúzni akartam, de végül elég nyálas kis szerelmi vallomás lett belőle.

Nem tudtam megszólalni. Josh szerelmes... belém? És nem esett le?

- Nagyon lesokkoltalak, mi? – nézett a szemembe, mire kissé megráztam a fejem.

- Bocsi, csak ez... fú. – vakartam meg a tarkómat. – nem gondoltam volna. Tényleg legjobb barátként tekintettem rád, ahogy most is. – mondtam, mire elhúzta a száját.

- Figyelj, csak egyet kérek tőled. Hiszen az érzéseim viszonzatlanok, csak engedd meg, hogy megtudjam, igazán viszonzatlanok-e. – szólt, mire egyből bólintottam. A legjobb barátomtól kell, búcsúzzak, és azt szeretném, hogy tudjam, én is szeretem-e. Bár bevallom, szerintem én tényleg nem érzek iránta semmit. De hátha ezzel jót cselekszem és talán... én is szeretem, csak még nem tudom. Csak egy lepke... csak egy lepke a gyomromban és akkor bevallom neki, hogy valamit érezhetek iránta. De ha nem, akkor nincs mit erőltetni.

Közelebb jött, derekamra siklott a keze, majd a másikkal a tarkómat ragadta meg. A szívem nem vert gyorsabban, pedig azt vártam. De nem.

Aztán felém hajolt, és lágyan megcsókolt. Viszonoztam, hogy mindent biztosra tudjak, de nem. Egy árva rovar sem repkedett ott bent. Még csak járkálni sem járt.

Ám Joshon megéreztem, hogy a szíve sokkal, de sokkal gyorsabban ver.

Aztán amikor elhajolt, lehajtottam a fejem.

- Sajnálom, de... semmit nem érzek. – suttogtam, mire éreztem, hogy bólintott.

- Hát, egy próbát megért. Azért soha ne felejts el, rendben? Mint legjobb barát. – törte meg a kissé hosszúra nyúló csendet.

Felnéztem rá. Mosolygott, ám a szemei a csalódottságát sugározták felém. Bólintottam.

- Soha nem felejtelek el, Josh. Ígérem.

- Örülök neki. – mondta, majd intett és elindult haza.

- Azért holnap jössz a reptérre? – kérdeztem félve, mire megfordult.

- Ne nézz idiótának! Legjobb haverok vagyunk, az a legkisebb, hogy elkísérlek. Örülj, hogy nem ülök be a bőröndödbe és megvárom, hogy Koreába érkezzünk. – nevetett, mire visszaintettem és nevetve elindultam vissza a szobába.

Igen, Josh szerelmet vallott, majd megcsókolt. Komolyan, jobban örültem volna, ha legalább valami kis szikrát, vagy izgatottságot érzek. Akár valami undort vagy nem is tudom. De nem. Nem undorodtam, mert ő Josh és a legjobb barátom. Érezni sem éreztem semmi jót, mert... olyan, mintha a bátyám lenne. Erről egyszerűen se ő, se én nem tehetünk.

Végig mosolyogtam rá, ahányszor megfordult, majd ahogy beértem, felszaladtam a szobámba és sírtam.

Most kivételesen nem az utazás miatt. Vagyis részben igen, de másrészt azért, mert hiába hunyunk szemet felette, Josh szívét megfájdítottam. Akárhogy is váltunk el, neki hatalmas fájdalmat okoztam, csak mert igazat mondtam. Ilyenkor nagyon tudom utálni magamat. Josh, miért vallottál? Miért gondolkodtál el rajtunk? Miért... miért nem maradtam a szemedben legjobb barát?

Ezek a kérdések kavarogtak bennem végig.

Miután kisírtam magam, írtam Joshnak, majd FaceTime-on dumáltunk.

Ahogy láttam, kissé belenyugodott, ám picit még nem találta meg magát.

Ám már elálmosodtam, így próbáltam nyitva tartani a szemem.

- Meséljek neked altatót? – kérdezte nevetve, mire bólintottam.

- Mesélhetsz. – mosolyogtam, miközben megdörgöltem a szemem. Elnevette magát.

- Várjál, hozom a mesekönyveimet.

És igen. Tényleg esti mesét mesélt nekem. A telefont az asztalra tettem, majd felállítottam, hogy lásson engem. Majd addig mesélt, amíg el nem aludtam.

Hiszen a barátok már csak ilyenek. A legrosszabb pillanataikban is velük vannak a barátaik. Ahogy a legutolsó pillanatokig megtesznek mindent, hogy a barátságuk örök legyen. És úgy gondolom, hogy Josh és én igazán szoros kapcsolatban vagyunk. És abban is maradunk. Az egy dolog, hogy többet érzett irántam, mint én. De volt olyan időszak, amikor én is így voltam. Így hát remélem, hogy ezt kinövi, csakúgy, mint én. Kérlek, nője ki! Nem akarok neki fájdalmat okozni semmiképp sem...

Így hát mosolyogva aludtam el. 

Josh pedig mint egy gyereknek, mesét mesélt nekem.

Hiszen mire valók az igaz barátok?

Hát, Sziasztok, itt a második rész is ^^ majd hamarosan jövök a harmadikkal is. Addig is Sziasztok :*