Van, akinek teljesülnek az álmai, ám az életéből elveszik valami. Vagy valaki. A szüleim már nagyon régen vissza akartak költözni Koreába, Szöulba. Tudni illik, hogy születésem előtt a szüleim hírtelen felindulásból Koreába költöztek, és ott is éltek jó néhány évet. Aztán anyukám terhes lett, és visszautaztak. Hogy miért nem ott születtem? Nem tudom. A szüleim biztos úgy gondolták, hogy jobb, ha itt születek Amerikában.

Ez az egész tizennyolc éve történt. Azóta végeztem a gimnáziummal, majd anyu, apu és én azt beszéltük meg, hogy ha már annyira szeretem a koreai nyelvet (mert már kiskorom óta tanítják a szüleim, és magamtól is sokszor tanultam, így már szinte tökéletesen beszélek koreaiul), akkor költözzünk Szöulba. Ők már egy ideje oda akarnak költözni, csak arra vártak, hogy végezzek a sulival.

Először teljes szívemből akartam menni, csak belegondoltam a barátaimba, akiket itt szereztem. A házra, ahol felnőttem. Az országra, amiben éltem. És egyre nyomasztóbb lett.

Néhány napig még csak K-Popot sem hallgattam, annyira elszorult a szívem.

Aztán úgy döntöttem, hogy a barátaimnak is el kell, hogy mondjam.

- Figyeljetek, nagyon fontos hírem van. - mondtam, majd lefojt az arcomon egy könnycsepp.

Josh, a legjobb barátom aggódva állt fel.

- May, mi a baj? - jött hozzám, majd megölelt. Megéreztem a már teljesen megszokott illatát, amitől jobban rázendítettem. Mindenki Joshon kívül kérdő tekintettel nézett rám. Josh is kíváncsi volt, de megvárta, hogy megszólaljak. Addig el sem engedett.

- Fontos bejelentésem van. - sóhajtottam végül fel.

- Mondjad, szivi, mert nagyon megijesztesz. - szólt Rachel, majd kivette a szájából a rágót és a kukába dobta.

- A nyáron... - kezdtem, de felzokogtam. Josh szorosan ölelt a derekamnál, majd egy apró puszit nyomott a halántékomra. - a nyáron elutazok.

Mindenki mosolyogva bólogatott.

- Na, az király. Ezért miért aggódsz? Talán egész nyárra? Hova? - kérdezte Sarah is kíváncsian. Egy hatalmas könnycsepp fojt le.

- Koreába, Szöulba. - nagyot nyeltem. Ám nem tudtam befejezni, mert most Stella szólt.

- Na! Hiszen az volt minden álmod! Mit rinyálsz? - mosolygott őszintén. Ekkor megráztam a fejem.

- Örökre. Elköltözünk a nyáron. És többet... Nem jövünk vissza. - mondtam, amitől egyből zokogni kezdtem. Josh átölelt, és egy rövid idő után rázkódni kezdett a válla. Nem, nem a nevetéstől.

A többiek mind felálltak és megöleltek.

- Nem! Miért? - sírt fel hírtelen Sarah.

- Anya... és apa... már nagyon rég... el akart... menni. Megvárták, hogy... végezzek a sulival. - zokogtam dadogva.

- Már csak egy hónapunk sincs veled! - akadt ki Rachel.

- Nincs. - rázkódott a vállam a zokogástól. Vártam, hogy Josh mondjon valamit, de nem tette. Csak ölelt védelmezően, és úgy tartott, mintha bármelyik percben eltűnnék. Megértem. Mert tényleg bármelyik percben eltűnhetek.

A barátaim sokáig beszéltek velem, majd lassan menniük kellett, így mindenki sorra megölelt. Akkor még mindig sírtam. Ahogy majdnem mindenki. Kivéve Josh. Már egy könnycsepp sem volt az arcán.

Josh csak maga elé meredt és úgy ült. A végén már csak ketten maradtunk.

- Szóval elmész? - szólt kissé rekedtes hangon, miután mellé ültem, és én is elbambultam a vállára hajtva a fejem.

- El. - sóhajtottam.

- Elvesztem a legjobb barátnőm? - kérdezett ismét.

- Majd tartjuk a kapcsolatot, és majd néha ellátogatok hozzád. - vigasztaltam.

- Az már nem ugyanaz. És még nektek sincs annyi pénzetek, hogy állandóan Korea és Amerika között utazzatok, csak, hogy öt percre láthassalak. - rázta a fejét dühösen.

- Sajnálom. - szóltam elhaló hangon.

- Én sajnálom. - rázta a fejét. - csak felidegesítettem magam.

- Nem gond.- simítottam meg a karját. Ekkor megint beült a hatalmas csönd.

- Nagyon-nagyon ritkán fogunk találkozni, ugye? - kérdezte szomorúan.

- Igen. - bólintottam.

- De azért tartjuk a kapcsolatot?

- Persze, létezik a skype meg Facebook, meg ilyenek. - mondtam, bár elcsuklott a hangom, így utána nem szólaltam meg, hogy ne sírjak.

- May... - fordult felém, majd megint megölelt.

Josh és én már több, mint tíz éve legjobb barátok vagyunk. Hét éves korunkban találkoztunk és már akkor nem hagytuk el egymást. Volt, amikor teljesen belezúgtam, majd egy év múlva rájöttem, hogy az messze nem volt szerelem.

Csupán elértem azt a részt, amikor annyira megszerettem, hogy összetévesztettem a szeretetet a szerelemmel.

- Önző lennék, ha azt mondanám, hogy nem akarom, hogy elmenj? - kérdezte halkan.

- Nem, mert én is nehezen megyek. Mindig is ez volt a vágyam, de nem gondoltam bele, hogy elvesztelek titeket.

- Nem, te nem fogsz hiányozni. Majd a legjobb barátom lesz Rachel, vagy Sarah, vagy Ana, vagy Stella, vagy... - hülyült, mire meglöktem nevetve.

- Nagyon fog hiányozni a bénaságod. - löktem meg nevetve.

- Elhiszem. Te!

- Igen? - lepődtem meg hirtelen.

- Ázsiai férjed lesz! Nagy eséllyel! - nézett rám.

- Lehet, igen. Miért?

- Nem furcsa? Gondolom kiskorod óta egy amerikai férjre gondoltál. Mondjuk Luke Hemmings, Dylan O'brien... - gondolkozott el.

- Legtöbbször tényleg Luke Hemmings meg Dylan volt a leendő férjem. - gondoltam bele. Még a k-pop-os Kim Taehyungra gondoltam. De nem mertem soha férjemként tekinteni. Nem azért, mert nem annyira vágyok arra, hogy szerelmet valljon nekem, hanem ő más. Távolibb. Lukekkal már találkoztam koncerten, Dylannel pedig már nem is tudom, hol, ám semmi különleges nem történt. Autogram és egy közös kép. Na, meg azért képzeltem őket férjemnek, mivel ők sokkal közelibbek és elérhetőbbek. Így hát Taehyungot csak úgy ismertem meg: vicces, helyes. Az a gond, hogy hiába vagyok nagy BTS rajongó, nem tanultam meg az életét. Semmit nem tudok szinte róla. Így inkább háttérbe szorítottam. Bár már rég nem az esetem se Dylan, se Luke.

Ekkor rájöttem, hogy Josh elterelte a figyelmem. Nagyon hálás voltam neki. Már nem is akartam sírni. Nem akartam nagyon rágondolni. Nem akartam elmenni. Nem akartam őket itt hagyni. Senkit.

- Mostantól le sem fogsz tudni minket kaparni, azt tudod, ugye? - szólt, mire elnevettem magam.

- Nem is akarnálak titeket többé lekaparni magamról. Soha! - mondtam, majd szorosan megöleltem.

Az élet sokszor ad apró ajándékokat. Van, amikor olyan nagy ajándékot kapsz, hogy ahhoz, hogy megkapd, veszítened kell. Bár így már nem is annyira nagy ajándék.

Amikor megtudtam, hogy anya és apa Koreában éltek néhány évet a születésem előtt, csodálkoztam. Akkor rájöttem, hogy anya és apa azért támogatott a koreai nyelv tanulásában. Azért segítettek. A barátaim is hozzászoktak a K-Pop őrületemhez, sőt, meghallgattak néhány számot.

Még azt is megszokták, hogy néha koreaiul beszélek. És ezt mind el kell engednem, mert egy nagy ajándékot kapok. De annyit elmondhatok, hogy ez mind nem nagyobb, mint a barátság. Így rohadtul fáj, hogy el kell, váljak a lányoktól és Joshtól.

Végül Josh felállt, leporolta magát, majd nyújtózott.

- Menned kell? - néztem az órára. Este nyolc. És holnap suli. Upsz!

- Sajnos. De attól még rád leszek tapadva. Ahogy a többiek is. Pihend ki magad, mert holnap fárasztó napod lesz. - hadart, miközben felvette a kabátját. Fáradtan nekidőltem az ajtófélfának, és néztem, ahogy készülődik.

- Holnap találkozunk. - intettem a szememet félig lecsukva a fáradtságtól. Odajött hozzám és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.

- Álmodj szépeket, hercegnő. - intett, majd elment. Még egy ideig néztem, majd visszaszaladtam a szobámba, és ahogy lefeküdtem, elfogott az álom. A szememet hatalmas kövek húzták, majd végül elaludtam.

Álmomban már Koreában voltam. Boldogan járkáltam a sok ember között, amikor szembe találtam magam egy hatalmas koncerttel. Egy lány vállát megkocogtattam, mire az kérdőn felém fordult.

- Bocsi, de ez milyen koncert? - kérdeztem.

- Nem hallod? BTS! - őrjöngött, mire elkerekedett a szemem. Ám amikor odaértem, nem ők énekeltek. Hanem az EXO. Ezen a koncerten Sehunnak még mindig szivárványos haja volt.

Aztán valaki hirtelen megragadta a vállam, amitől kipattantak a szemeim.

Anya rázogatott.

- Anya? - néztem rá kérdőn.

- Kicsim, mindjárt elkésel.

- Miért nem szólt az ébresztőm? - motyogtam, majd a telefonomra néztem. 7:40. Ó!

Hirtelen felugrottam, a szememből ki is ment az álmosság, majd gyorsan arcon csókolva anyát elkezdtem készülődni.

Talán mert szomorú vagyok, vagy csupán túl fáradt, de nem készültem el időben. 7:50 volt, amikor elindultam a suliba és futva véve a métreket sem értem be sehogyan tíz perc alatt. Pedig máskor olyan hamar beértem.

A folyosókon már senki nem volt, egy-két takarítón kívül, így gyorsan befutottam a kémia terembe. Mindenki ott ült, beleértve Josht is. Ms. Jenkins nem kiáltott le, miután bocsánatot kértem, mintha tudta volna, hogy nem vagyok jó hangulatba, csak leültetett. Már úgysem tanultunk túlzottan semmit. Így hát csöndben gubbasztottam a padomban. Nagyon zavart, hogy minden egyes szempár a tanárnőt is beleértve legtöbbször engem talált meg. Valaki talán elmondta nekik a költözést. Hát, igen. Ez sem túl könnyű.

Szinte könyörögtem magamban, hogy vége legyen az órának, mert már tényleg nagyon zavart az a sok szem, ami rám tekintett fél percenként.

Amikor kicsengettek, én voltam az első, aki kihúzott onnan, így elindultam az udvarra a kedvenc padomhoz. Lehunytam a szemem és vártam, hogy elmúljon a fájdalom, hogy költözök. De nem múlt. Csak amikor közeledni láttam a barátaimat.

Sokat jelentett nekem, hogy ezt az egy hónapot velem fogják tölteni. Nagyon fognak hiányozni. A legtöbben ugye közel laknak, és én is ebbe a részbe számítódtam bele, ám így még nyáron se találkozhatunk többé. Amit nem akarok.

Kényelmesen elhelyeztem magam, majd Josh ledőlt a padra, fejét a lábamra hajtotta és engem nézett, a többiek pedig ott ültek körülöttünk és beszéltünk. Úgy mindenről. Néha-néha Josh szekálni kezdett, amitől „véletlenül" megpöccintettem az orrát. A lányok ilyenkor sejtelmes pillantásokat váltottak. Már néhány éve megbeszéltem velük, hogy Josh és köztem nincs semmi, csak barátok vagyunk, ám ők attól függetlenül, hogy nem hisznek nekem, nem beszélnek ilyenről előttem. Bár egyszer meghallottam, amikor azt mondogatták, hogy „vajon mikor jön össze a Mosh?". A Mosh egyébként a Josh és a May keveréke. Nagyon ötletes. És szerintem tetszene ez a három évvel fiatalabb Maynek, aki teljesen bele volt habarodva a legjobb barátjába. Hmm... nem is tudom.

Ott ültünk, és amilyen jófejek, állandóan megnevettettek. Aztán Josh megszólalt.

- May, ha Koreába mész, küldesz nekem valamit, ugye? - nézett rám, mire elnevettem magam.

- Mindenképp küldök neked valamit postán. - bólogattam nevetve.

- Kezdetnek egy koreai is elég. - szólt.

- Rendben, küldök majd egy koreait. Vagy majd valami mást, attól függ, hogy hogy ér oda. - rántottam meg a vállam komolyan.

- Nekem küldesz majd abból a zenekarból... na, mi a neve... BTS! Abból a Jintől autogramot? - kérdezte mosolyogva Rachel.

- Jó. - bólogattam. Rachel nem nagyon szereti a K-Popot, de a BTS-ből Jin a kedvence. Követi instagramon, és minden képét kedvelte eddig. Nem is tudom, hogy kire emlékeztet... khm!

Josh megfogta addig az egyik kezemet és azzal játszott. Hát jó.

- Persze, csak ha találkozok vele. Kinek milyen kívánsága van még? - néztem körül.

- Vigyél magaddal! - nyafogott Sarah. Értetlen fejet vágtam.

- Úgy tudtam, hogy nem szereted Koreát.

- Nem is! Én téged szeretlek! - hisztizett, majd készült megölelni, de Joshtól nem sikerült.

- Nekem is már most hiányoztok! - szipogtam, ám sírni nem sírtam. Aztán csöndben voltunk, csak Josh és én suttogtunk nevetve.

- Nagyon bolond vagy, ugye tudod? - suttogtam neki nevetve.

- Tudom, de már megszoktál. Most sem lesz semmi különös. - suttogta vissza, majd kifele fordult, így az arca felfele nézetből oldalra dőlt, mindenkivel szemben. Én meg simán átöleltem úgy. Már megszoktuk. Ekkor előkerült egy telefon és lefotózta. Ana volt az. Mosolyogva csináltunk még néhány képet együtt a csapat, majd külön Joshsal is, mert ő kihisztizte. Aztán becsengettek. Josh átkarolva vitt be az órára én meg belekapaszkodtam a karjába, amivel átkarolt és az arcomhoz nyomtam. Olyan jó illata van! Úgy fog hiányozni...

- Nagyon tetszik neked a karom. - húzogatta a szemöldökét.

- Francba! Miért mondtad ki hangosan? - „háborodtam fel". - most rájött a karod. Na, kösz szépen.

De attól még nem eresztettem. Ott volt a gond, hogy matek órára menet sem engedtem nagyon el.

- Mázlid, hogy padtársak vagyunk! - mondta, miközben leült a padba, én meg a karját szorongatva ültem a mellette levő székre.

Szegényt direkt idegesítettem kicsit, hogy jobb kedve legyen. Végig unott képet vágott, ám láttam, hogy boldog. Igazán nem is zavarta, hogy úgy ölelem magamhoz a karját, mint egy kislány a kedvenc plüssmaciját.

Igazándiból az egész napom ilyen jó hangulatban telt el, és nagyon boldog voltam a barátaimmal.

Aztán tesin olyan energia nőtt bennem, hogy úgy éreztem, egy szuszra lefutom a maratont.

- Gyerekek, versenyfutás lesz! Mindig kettő ember fut, és aki győz, az fut a következővel. Csak száz méter. Kezdjük, kezdjük! - tapsikolt a tanárnőnk, mire mindenki névsor szerint állt.

Az első kettő (mindketten fiúk) diák már be is állt a pályára, majd tapsra elindultak.

Aztán egyszer csak én jöttem.

Scott, az osztályom legmagasabb fiúja volt. Ővele kellett futnom.

- Felkészülni, vigyázz... - mondta a tanár. Az energia csak gyűlt bennem, és úgy éreztem, képes vagyok őt is megelőzni. Ekkor meghallottam a hangot. - Start!

Úgy futottam, mint az állat. Teljes erőmet beleadtam, annyira, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy lefutottam a száz métert és Scott néhány másodperccel utánam ér be.

Kicsit gyorsan kapkodva a levegőt éljeneztem.

- Ügyes, Ms. Turner! Csak így tovább! - büszkélkedett velem a tanárnő.

- Köszönöm. - vettem mély levegőt. Scott is odajött és lepacsizott velem.

Majd ezután négy embert futottam le, a negyediknél már teljesen kifáradtam és az ötödiknél már meg sem tudtam előzni az ellenfelemet.

- Turner, nagyon sajnálom, hogy ekkora tehetség megy innen el. - simította meg a hátam a tanár, mire lehajtottam a fejem.

- Még én hogy sajnálom. Bár ez volt az utolsó évem itt, nagyon fog hiányozni a gimi. - mondtam, mire mosolyogva magához ölelt néhány másodpercre, majd otthagyott.

Az óra további részében lefutották a többiek, amit le kellett, majd játszottunk. Nagyon nagy keserűséggel töltött el, ahogy visszagondoltam erre a négy évre.

És alig van emlékem!

A nap végén Joshsal mentem haza, mivel, mint kiderült, ma is nálunk tanyázik estig.

- Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy le sem vakarhatlak magamról. - röhögtem hirtelen.

- Persze. Baj? - nézett rám, bár látszott, hogy bármi is a válaszom, nem mozdul mellőlem.

- Nem, nagyon boldoggá teszel. Ahogy a lányok is.

- Majd, ha kigyűjtöttem elég pénzt, elutazok hozzád. - szólt.

- Majd én is utazgatok haza.

- Rendben. De figyelj... - kezdte annyira komolyan, hogy egyből lekonyult a mosoly a számról.

- Igen?

- Lenne egy fontos kérdésem. - rágta a száját.

- És mi lenne az? - néztem a szemébe.

- Instagramon kitörölhetem a követéseimből a BTS-t? - kérdezte teljesen komolyan.

- Attól, hogy nem leszek ott, nem jelenti azt, hogy nem örülök neki, ha több követőjük van. - nyújtottam ki a nyelvem.

- Értettem, főnök. - húzta el a száját, de végül elnevette magát.

Amikor elment, gyorsan elmosogattam a mosatlanokat, a szennyest bedobtam a mosógépbe, kicsit rendet raktam, majd elindultam a szobám fele. Az álmosság ma is meglátogatott, én pedig szívesen fogadtam. Még átöltözni sem volt nagyon erőm, mivel ahogy az ágyba helyeztem magam, ellustultam. Egy ideig csak gondolkodtam, elképzeltem Koreát, majd az itteni megszokott helyeket, majd megint Koreát, majd ekkor lehunytam a szememet. Bármennyire is nehéz volt számomra, mosolyogva aludtam el.

Igen. Én nagyon boldog voltam velük.

Joshsal.

A lányokkal.

A tanáraimmal.

Mindenkivel. De észbe kaptam és rájöttem, hogy Koreába utazok. Ami picit jobb kedvre derített.