Sufjan Stevenstől a The mystery of love című számmal érdemes hallgatni... Talán egyszer írok majd Alexander szeretőjéről is. Egyszer.

Látott minket, hallott, a képzeletében lefestett. Tudom, hogy milliószor kontúrozta a kedvesem arcélét, számtalanszor pingálta ki szebbnél szebb árnyalatokkal a bőrét. A csizmája sarkát is lecserélte, előbb tölgybarna, később gesztenyeszínű lett. Pont olyanra alkotta meg, amilyenre csak egy isten tehette. Pont annyi festéket fújt rá, amennyit a szél tud, mértékletességgel, de nem kegyelmezve. Az álmaiban összetörte a jácintokat, aztán a fiú bőrére fújta a szirmokat, a por pergett, hamuként fedte be a sóhajtozó Hüakinthoszt. Kékben, lilában csillogott, ahol az éjjeli gyertyafény megvilágította a szendergő ifjút, a mester lenyűgözve szemlélte alkotását, a tincseket, melyeket ő libbentetett meg. Olykor megcsókolta az arcát, de az ajkain én csüngtem, nem hagytam, hogy azt tegyen vele, amit akar. Nem engedtem elrabolni tőlem, pedig mindig megpróbálta a szárnyára ültetni, de visszahúztam őt, legyűrtem és minden kétségbeesésemmel együtt magamhoz szorítottam.

Egyszer megkérdezte, mit jelent nekem Hüakinthosz.

– Szereted? – a Nyugati Szél a szájában egy fűszálat rágva a szemembe nézett, haragosan méricskélt.

– Nem tudom – vallottam be őszintén.

– Én viszont szeretem. Add nekem.

Nem adtam.

Akkor még azt hittem, egy egyszerű kaland meghódítani a spártai királyfit. Mindössze csak egy játék, hogy sikerül-e halálosan magamba bolondítanom. Magamnak akartam, és miután sikerült célt érnem, nem szerettem volna elengedni. Udvarlásként éjszakákon át zenéltem neki, amíg az ujjaimat a húrok véressé nem sebezték, rekedésig fújtam a világ legszebb dalait. Egyik éjjel, amikor letettem a lantot, és már csak a tücskök ciripeltek, kinyitotta az ablakát, és kihajolt rajta. Éppen elkezdtem az ujjaimat kötözni, csak a lantozás idejére vettem le a fehér vászondarabokat.

– Megsérültél?

Kimászott, majd mellém ereszkedett, a lábamhoz ült. Csillogó szemekkel bámult rám, a tekintete elfelhősödött, habár lehet, csak a hold előtt suhant el egy felhő.

– Szeretlek hallgatni, s habár elálmosodom a hangodon, sosem tudok igazán elaludni tőle. Mindig az az érzés kerít hatalmába, hogy ki kell jönnöm, és mindezt illően meg kell köszönnöm neked. Mondd, mit tehetek érted?

– Kösd be a kezem! – nyújtottam felé őket, a fiú pedig térden állva, óvatosan, pólyába tekerte őket. Le sem vette a szemét az ujjaimról, és amikor felszisszentem, bűnbánóan szabadkozni kezdett.

– Nem akartam fájdalmat okozni – nézett fel egy pillanatra, közben a kezeimet szüntelenül szorítva.

– Pedig bántasz.

Ijedt arcot vágott.

– Magam is éjszakánként mindig lefekszem, de képtelen vagyok elvándorolni az álmok mezéjére. Az ébrenlét és a kábaság mezsgyéjén csónakázom, a tenger pedig annyira határtalan, hogy nem tudok kiérni és kikötni. Végül megadom magam, felkelek, aztán idejövök, hogy mindent elfelejtsek. Szeretek rab lenni ebben a kertben. Talán az álmok istennőjéhez kéne fordulnom, de félek, csak Aphrodité segíthetne. Nem szeretem Agapét, csak Erószt vágyom, pedig őt is gyűlölöm.

A fiú elvörösödött, zavarában lenézett a földre, a ruhám szegélyét nézte. Az ujjbegyeimmel megpróbáltam az állánál fogva magamhoz húzni, de megint elfogott a fájdalom.

– Megint bántottalak... – Végre felnézett. – Sajnálom.

A karjaim nem fájtak, így lehajoltam hozzá, és magamhoz öleltem gyenge testét. Hagyta.

– Vékony vagy. Miért? – kérdeztem, amikor megéreztem szálkás tagjait a hálóruha alatt.

– Gyenge az egészségem, sosem bírtam az erősebb harcosokkal való küzdelmet. Még mindig így van. A spártai király fia vagyok, de még diszkoszt vetni sem tudok, nem hogy karddal vívni – szomorkodott.

– Ha az enyém leszel, egy nap megtanítalak...

Bárgyún, kisfiúsan rám mosolygott, amiből tudtam, sikerülni fog. Az enyém lesz. Nem hittem volna, hogy közben már a Nyugati Szél is érte epedezett.

Egykor egy költő el akarta venni tőlem, Hüakinthosz talán egy kicsit még szerette is. A kerti virágok között hosszú órákat töltöttek együtt, Hüakinthosz nem volt hajlandó megtagadni ezeket az édes órákat Thamürisztől, még apja kérésére sem. De akkor még szinte gyermek volt, és a gyermeki szerelemnek hamar vége is szakadt, mikor a költőt a múzsák megvakították szemtelenségéért. Időtlenül zenéltek, majd mikor a fiú már elaléltan, könnyes szemmel feküdt, várva, hogy ruháját életében először megbontsák, szerelmese sivalkodni kezdett, lehanyatlott, elvesztette szeme világát, majd már énekelni sem tudott. Hiába kapta volna meg, nem láthatta volna Hüakinthosz hófehér, bársonyos testét.

Én azonban igen.

Szerettem a gyengéd kezeit, melyek az enyéimet gondozták. Szerettem a reggelente mellettem ébredő alakot, aki még félálomban is hozzám bújt. Szerettem azt is, mikor a nevemről kérdezett.

– Ha megtanítottalak diszkoszt vetni, elárulom, de nem hagyhatsz el.

– Sosem tenném – mindig így hangzott a válasza.

Nem fogom tudni elfelejteni, hogy mennyire ügyetlen volt az elején, én meg csak kuncogtam rajta. Hevesen, minden erejét beleadva próbálkozott, de nem akart elég messzire repülni a korong.

Zephürosz körülötte legyeskedett, láthatatlanul kiszívta Hüakinthosz nyakát, kigombolta ingét, hozzásimult. Lehűtötte a fiú verejtékező testét, erkölcstelenül kipirosította orcáját. Nem tehettem semmit. Átvettem a diszkoszt, hogy én hajítsak.

Olyan volt, mint egy feldühödött madár, mely csőrét kitátva, előreszegezve szárnyalt. Messzire ment, nagyon messzire...

Nem akartam látni, hogy hol ér célba a korong, de mit sem tehettem. Már a szemem előtt volt a látvány, már patakokban folytak a könnyeim. A Nyugati Szél, Zephürosz végérvényesen magának követelte a fiút, aki immáron halálában forogva vergődött.

Odarohantam hozzá, csókoltam, ahol csak tudtam, hátha még tehetek valamit.

– Fáj... Fáj – tudtam, a nevemet szeretné mondani, de nem ismerte.

– Apollón vagyok, és meggyógyítalak – ígértem neki, de a könnyfüggönyön át mit sem láttam. – Meggyógyítalak, meggyógyítalak szerelmem!

Meggyógyítalak, meggyógyítalak, szerelmem...

– Apollón – rebegte a nevemet.

Sosem utáltam még ennyire magamat.

Annyira szerettem, hogy megöltem.

Meggyógyítalak, meggyógyítalak, szerelmem! – akartam mondani újra és újra, de már nem volt kinek. Lehunyta a szemét. Többé már nem akart az oldalamon felébredni, verőfényes reggeleket, nyarat és őszt, szőlőevéssel teli délutánokat, első tavaszi napokat ígérő reményteljességet velem tölteni.

Már nem fog velem virágot szedni, melyből koszorút fonok neki...

Nem fogja érezni, ha szemérmetlenül megérintem...

Nem fog élettel teli hangon kacagni, hogy a nevetését visszahangozza még a nap és a hold is...

Már csak a habok közé menekülhetek, hogy lássam bennük.

Kék volt a szeme. Még éjjel is, még aközben is, hogy narancssárgán belesütött a napfény. Szeretkezés közben is kék volt, pedig olyankor olyannyira beléhabarodtam, annyi rózsát vittem előzetesen a szobánkba, hogy azt hittem, átszíneződik rózsaszínre az egész világ.

Lecsurgott a vére a földre, most nem a lant, hanem a diszkosz okozott sérülést. Szerettem volna, hogy inkább az én nyakamat vágják el, a lant húrjait húzzák keresztül a bensőmön, szedjenek darabokra a nimfák, áldozzanak fel Zeusznak, csak ne vegyék el őt tőlem.

Most már tudtam, mennyire is volt fontos nekem, de már nem számított, késő volt.

A lelkem sötétséggel telt meg, amint melléroskadtam. Alvilág volt a menny is, démonok szaladgáltak a gondolataim között, tűzszekerek égették fel a mindenséget. Máglyára hajítottam a szelek istenét, aztán utána ugrottam én is. Megöltem. Megöltük.

– Szeretlek – suttogtam csak úgy, utolsó szerelmi vallomásként.

Elöntött mindent a tenger, tűz égette a városokat...

Már nem kell Erósz, se Aphrodité. Még Agapé sem. Az emléked örökre bennem él, én megőrizlek majd, a szívemben létezel tovább, Hüakinthosz. Amikor pedig jácintokat hozok a sírodra, és könnyeket hullatok, bújj ki a szívemből, és fogd meg a kezem. Aztán suttogd azt, hogy nincs semmi baj, egyszer jobb lesz. Akkor majd elhiszem, hogy nem hagytál el sohasem, és a jácintokat a tengerbe dobom.

____________________________________________

Őszintén szólva, engem nagyon megfogott Apollón és Hüakinthosz története, teljesen el tudtam képzelni. Íme, valahogy így játszódott le a fejemben. xd
Remélem, tetszett.^^

Haru Amadare