Ősz van, kezdik a lombok lehullajtani a leveleiket, egy szép napos délután az utcákban alig járnak automobilok, mert kevés embernek adatik meg, e találmány használata. Az utcák délután elhallgatnak, mindenki otthon várakozik, azért is, mert így akarnak segíteni, azon lakosoknak, akik önszántukból fogtak fegyvert.
A naptár 1941-et mutat, a környék utcáiban tudja mindenki, Európában háborús helyzet van.
A történet egy eldugott helyen veszi kezdetét, az Egyesült Államokban, annak is Randolph megyének neveznek, egy kis városába, amelynek Indianának hívnak, a kis városban éli mindenki a megszokott életét, van köztük olyan is, aki megélte már a Nagy háborút is, sok év telt el attól. Így kezdetét vehette a családalapítás, akik részt vettek, nem tudják elfelejteni, hiszen szívesen kitörölnék az emlékezetükből.
E kis városban éli életét a Jones család, nem élnek jó módban, de a minden napi falat megvan, a családfő földműves, a Nagy Háborúban már részt vett, a neve: James Thurman Jones, az édesanya egy vegyes kereskedési üzletben kisegítő, otthon teszi a fontos házi teendőket, az édesanyát: Lynette Putman Jonesnek nevezik, a szülőknek egy gyermekük van, aki a keresztségben a Jonest nevet kapta. A kis fiúk már tízéves éretté lett, már felismeri mi a jó, és a rossz.

1941 Októberén, szombati napon, a szülök, dolgoznak, a kis Jones otthon van.

Még tízéves vagyok, a szüleim a házat rám bízták, nem szeretnék most itthon lenni, úgy döntöttem, a barátaimat meglátogatom, még az iskolából ismerem. Először is megreggelizem, az óra nyolcat mutat, azután kezembe veszem a kulcsot, és a környéket bejárhatom.
Készen állok, végre pár osztálytársamat meglátogathassam, olyan helyen lakunk, ahol távol vagyunk a fekete bőrű lakóktól, azt a környéket elkerüljük.
A házból kilépek, az ajtót kulcsra zárom, a nyakamba helyezem, és indulok is Chuckékhoz.
A községünkben még nincsen olyan nagy készülődés, a háború miatt.
A rövidített úton megyek, pár perc elmúlt, amikor is, velem szembe jön három nagy, akiktől tartok, azért is! Azt gondolják, tudnak mindent, mert az egyiknek már van kapcsolata lánnyal, nem tudom, hogy igaz, vagy talán mondani akarnak valamit.
Megállnak előttem hirtelen, még nem volt olyan, hogy megvertek, biztosan akarnak valamit.

- Szia, Jones! Az iskolából ismerlek, talán valamelyik barátodhoz mész? – kérdezi az egyik, talán az lehet a vezér.

- Igen, Chuck Wilmorekhoz, mert megbeszéltük, a lány testvérével hármasban, feltérképezzük a környéket. – válaszolom, kicsit megszeppenve.

- Szóval Wilmorékhoz!

Azt követően a három nagy, közeledni kezd felém, amikor pár lépésre vagyunk, megállnak, majd int a kezével. A vezér kezd végig mérni, nem csak a tekintetével, hanem körbe sétál.

- Ha jól tudom, Chuck lány testvére két évvel idősebb, mint te vagy! Gondoltad-e már azt, Phylissel megbarátkozol? – kérdezi fennhangon, a szaván kezdek csodálkozni, mit akar ezzel mondani.

- Mit akarsz ezzel mondani? Ahhoz, hogy barátja lehessek, meg kell, ismerünk egymást, a szülei nem engednék meg úgy se. Hiszen tudod a szokást, a szerelmes párok kísérővel mennek, ha nem tudnád, még nem értük el azt a kort. – mondom, csodálkozva.

- Ez igaz! De kilehet a szülőket játszani.

A két fiú elneveti magát.

- Jim! Mért kell várni a felnőtté válásig, amikor most is tiéd lehet, csak titokba kell tartani. – mondja az egyik banda tag.

Igen banda, mert a községben a nagyobb fiúk, bandában szervezkednek, nem csak nálunk, hanem a szomszédos falvakban is. Mindenki tudja, de nem mernek ellene tenni.
-----

Út közben a fiú szavain gondolkozom, azon veszem magam észre, Wilmorék közelében vagyok már, mert említette merre laknak. Beléptem volna a kapun, amikor nyílni kezd a ház ajtaja, Chuck édes anyukáját ismerem fel.

- Szervusz Jim! Gyere nyugodtan, a gyerekek említették, talán kirándulást terveztek? – kérdezi érdeklődve.

- Igen, Zimmermannéni.

Belépek a házba, így köszönhetek a családfőnek.

- Nyugodtan felmehetsz, az emeleti részbe, már várnak. – mondja a barátom anyukája.

Ahogy kell, gyalogolok fel a lépcsőn, oda is érek.

- Sziasztok, végre itt lehetek veletek, így hármasban.– mondom boldogan.

- Így a nővéremet is bemutatom, Phyllisnek hívják, három évvel idősebb nálad. – válaszolja, Chuck.

Bemutatkozunk, nem tudom megállni, ne nézem sokáig, mert szépnek tartom, végig mérem, ahogy ő engem.

- Mikor mennyünk piknikezni? – kérdezem érdeklődött tekintettel.

- Menjünk délután, addig édesanyánk elkészíti az útra valót, nem messze van egy kis domb, ott leteríthetünk, akár beszélgethetünk is. Ha Phyllis megengedi, akár meg is ismerkedhetünk. – mondom érdeklődve.

- Jó ötletnek tartom! Nem tudom, a nővérem mit gondol erről, mert vannak hasonló korú lányok, már ismerkednek. Nem akarom erőltetni. – mondja Chuck.

- A környezetünkben van pár olyan lány, inkább aludnék rá egy estét, az iskolába elmondom a válaszomat. – válaszolja, a kérdésemre Phyllis.

Tudom még tízéves vagyok, még pár évet várnom kell, lánnyal ismerkedhessek meg,

el is kezdünk beszélgetni, néha szemezgetek Phyllissel, ne vehesse azért észre. Elérkezik az idő, lemehessünk a konyhához, el van készítve a kosár, arra is gondolok, titokban valahogy beszélek vele..
Hiába október van, még jó az idő, így még lehetünk kint a szabadba.

Szerdai nap van, édesapám a mezőgazdasági területen van, hiába még tízéves vagyok, érdekelnek a gépek, így vele is mehetek. Az iskolában éppen szüneti nap van, a földön a tengerit takarítják be, édesanya a kosárba tesz egy kis ételt, és vizet.

- Gyermekem! Elérkezett az a nap is, amikor édes anyukáddal elmehetsz, és segíthetsz a betakarításban, nagy területen kell dolgozni, sokan lehetnek, de vigyázz a kosárra. – mondja édesanya boldog mosolyával.

- Igen fiam, ahogy anyukád mondja! A munkában azért figyelek rá, tudják, van gyermekem, és ez a második ilyen alkalom. – válaszolja édesapa, boldog mosollyal.

- Emlékszem rá édesapám! Ugye lesznek olyanok is, akik velem egykorú. – kérdezem édesapát.

- Ugye a Pauletta család is ott lesz? A lányuk elkápráztató, beszélni szeretnék vele, ha vége lesz a betakarítási bálnak. – folytatom a kérdezést édesapától.

A szüleim csodálkozva néznek rám.

- Igen gyermekem, ott lesz! Csodálkozom fiam rajtad, tízéves vagy, és már egy kislányon gondolkozol. – válaszolja apa csodálkozva, de észreveszek egy kis mosolyt is.

- Nem tehetek róla! A múlt évben láttam, felkérem táncolni, lehet a barátnői is ott lesznek. – válaszolom örömmel.

- Jól mondod fiam! Ahogy emlékszem, kedves, bájos teremtés, a szülei is jómódúak, egy év alatt sok minden történt, mert van egy hódolója, akit kiválasztottak számára. – mondja édesapa, mást is érzek a hangjában.

- Mondja édesapám! Talán vőlegényt választottak ki Agnesnek? Ha jól emlékszem így hívják. – válaszolom meglepődve, mert erről nem tudtam semmit.

Azt követően a szüleim kezdik elmondani, hogyan működik ez a leánykérés, kellene valamilyen megoldás, hogy a bálon találkozzak vele.

-----

Apával indulunk a gazdasági területre, ami nagy terület, hátha ott lesz a kis Agnes is.
A kis birtokunk a község külterületén van, át kell mennünk a város azon részén, ahol a fekete bőrűek laknak.

- Alig várom, találkozhassak vele! Már tudom, hogyan működik a házasság a gazdagabb családoknál, amilyen Agnes is. – mondom kicsit szomorúan.

- Igen, kisfiam! Ha engedi a lány barátkozni, addig, amíg meg nem házasodik. – válaszolja édesapa.

Másról kezdünk beszélgetni, addig, amíg el nem érünk a város bizonyos részét.

- Fiam, itt vigyázni kell! Bármi megtörténhet, tudod, hogy vita van közöttünk, és e lakosok között. Évek óta ez megy, de remélem nem lesz háború. – mondja, a hangjában mást is érzek.

Amit apa mond, elgondolkoztat, miért kell tülük félni? Végül megérkezünk, nem volt probléma, azért is, biztosan ismernek minket.
A Pauletta családot megpillantom, így meg könnyebbülök, Agnes hiába lány, segít édes apukájának, elcsodálkozom rajtuk, hiába jobban állnak, még is földet művelnek.

- Fiam! Most itt hagylak téged, segíteni megyek a többieknek, a gyerekekhez oda mehetsz, játszatok úgy, hogy lássunk titeket. Ha kell segíteni, szólni fogok. – mondja apám, aminek örülök.

- Apám-uram, értettem, és így lesz. – válaszolom.

Indul is, a szemeimmel azért figyelni kezdem a többieket, nem érdekelnek úgy, inkább egy bizonyos személy érdekel, éppen pár fiú veszi körbe, az is lehet, megbeszélnek valamit. A kíváncsiság mindig hajt, így kicsivel közelebb lépek, hátha megtudok valamit. Indulok is a kosárral együtt, ne vehessenek észre,. Egy méterre állok meg tőlük, lepedőt terítek le, mintha most kezdenék az evésbe, így hallgatózhatok is.

Négy fiú, szerintem teszik a jót, hogy válassza valamelyiket, de már említette, hogy neki a vőlegényt már kiválasztották.
A négy közül már mindenki felnőtt.
Öt perccel később.
így összepakolok, és indulok a lovas szekérhez, a véleményemet így magamba mondhatom.

- Agnes, szép, kedves, az is lehet, az esti bálon a fiúk ott lesznek, még nem látta a kiválasztott fiút. Inkább a munkával törődök, este ki derül kivel fog táncolni. – mondom sóhajtozva.

A kosarat így felteszem a lovas szekérre, sétálok a lóhoz, simogatni kezdem, beszélni hozzá, nincsenek a közelembe.

- T tudod villám, van egy kedves lány, aki tetszik, minden fiú körül veszi, az is lehet, akarnak tőle valamit, de már egy másiknak oda ígérték. A szokás az, vigyáznia kell a női dolgára, mert azt a dolgot, csak a nászéjszakán veszítheti el, ha hamarabb megteszi, neki sokkal rosszabb lesz. – mondom szomorúan.

A ló nyerít egyet, mintha értené.

- Körülrajongják, akkor hogyan fogok este beszélni vele, fontos lenne.

Hirtelen hallom édesapám hangját, így ott hagyom a lovat, megyek is a többiekhez.

Órákkal később.

Sikerült felszedni a kukoricát, és a szárait kévébe rakni bizonyos távolságonként. Így már megengedhessük magunknak, az esti vidámságot.
Kezdünk elköszönni a munkásoktól, megpillantom a Pauletta lányt, egyedül ül a szekerüknél, így oda léphetek.

- Szia Agnes! Örülök, hogy láthatlak, reggel beszélni szerettem volna veled, de négy fiú társaságában voltál. –mondom érdeklődve.

- Szia Jim! Reggel láttalak, szerettem volna veled beszélni, de négy fiú akadályozott, a táncrendet beszéltük meg, rámenősnek érzem őket. Tudják azt, nekem nem úgy van, mint velük, bárkit választhatnak szerelmi társnak. Nekem ki választják, és azt kell elvennem, nem mondhatok nemet. – válaszolja egy kicsit, szomorúan.

A hangjában érzek boldogtalanságot, ő még csak tizenkét éves, nem választhat magának barátot, de sajnálom is, ezen szempontból.

-----

A napok telnek, titokban remélem, a bálon találkozhatok még a szép Pauletta lánnyal, még az esküvője előtt. A következő évben tervezik, végül bele egyezett, hogy a község külterületén találkozzunk, egy házikónál, ami raktárféleség.

Elérkezik a következő év tavasza 1942-be, a család barátai, és ismerőse, tudok mindent róluk, mikor hová mennek, így tudok időpontot mondani. Az iskolában a tanulásról beszélgetek Agnessel, így nem áruljuk el egymást, tudja, mindenki neki már van vőlegénye, amit a családfők beszéltek meg.

Márciusba lépünk, szünetet adnak minden diáknak, így segíteni tudunk a szüleinknek a gazdaságban, a földi munka igazából most kezdődik, az előkészületektől.
Az óra hatot mutat, amikor ébredezni kezdek, a szüleimet meg szeretném előzni, a mosakodásba és az öltözködésben sietek, nem kell sokat várni, már a konyhában vagyok, anyukámat észreveszem.

- Édesanya! Nem sikerült elsőnek lennem a konyhába, reggelit készítsek, és a kávét lefőzni, édesapa ugye a szobájában van még? – kérdezem érdeklődve, kicsit szomorú is, mert nem sikerült anyukámat megelőzni.

- Nem baj fiam, a következő sikerülni fog! Dicséretes tőled, az iskolai szünetben korábban is felkelsz. Apukád nem sokára itt lesz, biztosan megdicsér. – válaszolja, mosollyal a szája szélén.

Azért örülök egy kicsit, mert apukámat megelőztem, nem baj, amit anyukám mondott, így a reggeli készítésben segíthetek, boldogságot ad, mert a gondolataim Agnesen jár, mert minél hamarabb beszélni szeretnék vele.

- Fiam! Ha meg lesz a reggeli, eljössz velem az üzletbe segíteni? Így a vevőimet is megismerheted, akár ki is szolgálhatod. – mondja öröm arckifejezéssel.

- Édesanya! Örülök nagyon, így megtudhatom, milyen munkát végzel az üzletben, annak örülnék, ha a kis Pauletta lánnyal találkozhatnék, tudom másé a szíve már. – válaszolom kicsit szomorúan.

Az étkezőben az asztal meg is van terítve, a jó illatra édesapám is a konyhába lép.

A reggeli előtt imádkozunk mindig, kérjük imába az istent, áldja meg a Jones családot, adhasson ránk jót is, máshol háború van, de olyan híreket is mondanak, az országunk belépett a háborúba.
A reggeli után indulhatok édesanyával az üzletbe, ahol lakunk, onnan pár utca, megérkezünk, anyukám nyissa az ajtót.

- Jim fiam! Megkérhetlek arra, amit-ládát elbírsz, azt leteszed az üzlet elé, én addig azokat, ami számodra nehéz, mert nem sokára jönnek a vevők. – mondja örömmel, látom, róla szereti csinálni, mert ekkor mindig boldognak látom.

- Igen édesanyám! – válaszolom örömmel.

Kezdem is a kipakolni, azért anyukámat is figyelem, és az üzlet belső terét, mi minden található a kereskedésben, mert az. Nem sokára végzek, és abban a pillanatban érkezik az első vásárló.

- Szervusz Jim! Talán szünet van az iskolában, hogy itt látlak? Jól teszed, ezt is meg kell tanulni. – mondja a vásárló.

Tovább teszem, amire megkért édesanya, a kiszolgálásban is, a dicséret jól esik, legalább ezt is megtanulom.

- Jim Fiam! A vevőnek a raktárból hozzál ki egy kis szatyor krumplit, minden megtalálsz.

- Jó van anyukám! – válaszolom boldogan.

Indulok is a raktár felé, ahogy mondta úgy is teszek, nem sokára vissza is lépek a vásárlóhoz, amit át is adok, anyukám leméri, majd át is adja a vásárlónak.
Éppen egy másik helyiségbe lép, mert a kereskedésben van jó pár belőle, nem sokára csodálkozásomra a Pauletta lány lép be, látom róla, hogy liheg erősen, mintha futott volna.

- Szia Jim! Segítenél nekem, hogy elbújjak pár fiútól, mert követnek, elfutottam tüllűk, már mondtam nekik ők nem érdekelnek, már foglalt vagyok. – mondja lihegve.

- Gyere velem a raktárba. – válaszolom.

A kezét megfogom, és a raktár felé vezetem.

- Ha szólok, akkor biztonságosan előjöhetsz. – mondom boldogan.

Visszalépek az eladó térbe, mintha arrébb tennék valamilyen árut, amikor belép két fiú, csodálkoznak, amikor meg látnak.

-----

Arrébb teszem a ládát.

- Miben segíthetek? Talán medvecukrot kértek? – kérdezem, érdeklődve.

- Nem tudom, te vagy az a Jim az iskolából! Nem ismertünk meg Nem kérünk cukrot, láttál-e erre fiatal lányt elszaladni. Randevút szerettünk volna, tudjuk, már van választott vőlegénye. – válaszolja az egyik, akinek nem jó híre van az iskolában.

Az üzletben végignéznek, inkább a szemükkel fürkésznek, hirtelen belép édes anyukám.

- Szervusztok, fiuk! Talán vásárolni szeretnétek. – kérdezi érdeklődve.

- Á nem kérünk semmit, azt hittük idelépett be egy lány, de nem, akkor nem is zavarunk.

Az ajtón ki is lépnek, majd lassan kezdik elhagyni az üzletet.

- Fiam, ezek nem az iskoládban tanulnak?

- Igen, édes anyukám! A Pauletta lányt keresik, úgy gondolom, mást szeretnének tőle, nem csak beszélgetni. Abban a korban vannak, lehet barátkozni lányokkal, Agnes már foglalt, vigyáznia kell most már. – válaszolom.

- Jól mondod! Ha elérkezik az idő, megbeszéljük azokat a dolgokat, amit tudni kell a lányokról. – mondja, kis mosollyal az arcán.

Anyu, teszi a maga dolgát, én belépek a raktárba.

- Köszönöm, nem mondtad el itt vagyok, amit halottam, jól gondolod. – mondja szomorú tekintettel.

Látom róla, szomorú, biztosan fél valamitől, a nagy dobozon ül, lehajtott fejjel, hozzá lépek, leguggolok elé. Megfogom a finom kezét, az arcába nézek.

- Bánt ugye valami? Látom rólad, már felnőttnek számítol, hónapok múlva lesz esküvőd, boldognak kéne lenned, helyette itt ülsz velem egy raktárban, szomorúan. – mondom, gyengéd hangot is adok bele.

- Igen, jól gondolod, örülni kellene nekem, boldogtalan vagyok. Hiába van pár fiú barát, aki biztosan mást szeretne tőlem, a szokás szerint, a nászéjszakára szabad hagynom a női dolgomat, akkor veszíthetem el. – válaszolja kedvetlenül.

Ahogy a szemébe nézek, könnycseppet pillantok meg, valahogy meg kellene vidítani.

A kis Agnes bele megy a találkozóba, ami nem messze van a községtől elhagyott fészer, a raktárból együtt lépünk ki.

- Te lányom! Hogy hogy itt vagy, ugye a fiam nem bántott? – kérdezi érdeklődve édesanya.

- Nem Puttmannéni! Két fiútól szöktem el, ő elbujtatott, mert nem akartam velük találkozni. – válaszolja sóhajtozva.

- Az a két fiú, aki itt volt? – kérdezi anyám.

- Igen, tudják, a barátaimmal nem találkozhatok, és a női énemet nem szabad elveszítenem. – válaszolja a lány szomorúan.

- Ki kísérem, hátha elmentek. – válaszolom örömmel.

- Inkább kísérd haza, így a legjobb, nem bánthatják. – mondja kis mosollyal az arcán.

A hírnek nagyon örülök, így elkísérem, és az úton beszélhetek vele, az ajtónál állok, széjjelnézek, elmentek-e. Nyugodtan inthetek, mert nem látom őket, majd indulunk is, elhagyjuk az üzletet lassan.

- Köszönöm, hogy haza kísérsz, ugye bízhatok benned, tudom nem vagy olyan, mint a többi. Mást akarnak tőlem, nem a táncrendet a bálhoz. – mondja, de megpillantok egy kis mosolyt

Ezek szerint bízik bennem, ez jó nekem.
Út közben beszélgetünk, nem csak a terveinkről, hanem másról is.

- Tudom, jó módúak a szüleid, boldognak kell lenned, helyette szomorú vagy, nekem kellene szomorúnak lennem, az édesapám miatt

- Nagyon jól dolgozik, mindenkinek segít, miért bánkódsz miatta? – kérdezi meglepődve.

Az igazat el kellene mondanom, bíznom kell benne, neki vigyáznia kell, mint minden hasonló korúnak, aki a házassága előtt áll.

-----

Elérkezik az a nap, amikor a találkozót Agnesel titokba megtehetem, ami szombat, édesanyám tudja, a barátaimnál vagyok, biciklivel és egy kosárral, ami meg van rakva kis étellel, kerülő úton indulok a megbeszélt helyhez. Az utat rövidítve hamar megérkezek, kezembe veszem a kosarat, a biciklimet elteszem egy fedett helyre. A helyiséget csak télen használják

- A házba benézek, hátha nincs senki, és amit kell arrébb tenni, azt előkészítsem. Ha jól látom, rendben van minden. Az ülőhelyet elrendezem, a lepedőt leterítem. – mondom boldogan.

Amit kigondolok, azt úgy is kezdem tenni, még nem veszek ki semmit a kosárból, a biciklit inkább behozom, elfér, mert van hely bőven. Nem kell sokat várnom, és a Pauletta lány megérkezik, ugyan úgy a biciklijével, ő is behozza, majd köszöntjük is egymást.

- Mielőtt elmondanánk egymásnak, amit kell, enni kéne egy kis falatot. – mondom boldogan.

- Benne vagyok, látom meg is terítettél! Ugye jól áll rajtam ez a ruha, örülök, itt lehetek. – válaszolja, a kedves mosolyával.

- Igen, gyönyörű a ruhád, éppen dicsérni akartam, ha veled vagyok, boldoggá teszel. Nem vagyok még annyi éves, mint te, de be kell vallanom, hogy tetszel, tudom, már késő, mert már el vagy jegyezve. – válaszolom, kicsit szomorúan.

- Igen, szívesen választanálak, mert segítettél, és egy kínos helyzetben megmentettél. – mondja örömmel.

Amit válaszolt, nagyszerű érzésnek érzem, boldog vagyok, a szénára ülünk, a kosárból kezdek pakolni.

- Látom, van minden finomság, ugye nem baj, ha arrébb lépnék, mert megnéznék egy női dolgot, mert minden hónapban át kell élnem, ugye nem baj? – kérdezi egy kicsit szomorú hangon.

- Nem baj, nyugodtan nézd meg, addig megterítek. – válaszolom.

Feláll, és lépni kezd azon helyhez, ami takarva van, mert a szénák fel vannak halmozva.

- Ugye nem baj, ha megkérdezem, mióta van ez a helyzet neked, a hónapban történő valami? Olyankor mit érzel? – kérdezem érdeklődve.

Megpillantom a felső ruházatát, hogy a szénán lóg, mert úgy van elrendezve, akár öltözni is lehet.

A terítőre kezdek kipakolni mindent, az illedelmesség az, ha megvárom, és együtt kezdhetünk falatozni, a szénából készült falhoz pillantok, amikor elcsodálkozok a látottan, ott áll egy szál öltözékbe, a testét most látom olyan vonzónak, mert amilyen ruha van rajta, kiadja minden női alakját, combja közepéig ér. Felállok, és megteszem azt a pár lépést.

- Agnes, még nem láttalak ilyen ruhában! Miért nem öltözöl fel, és miért nézel rám olyan furcsa pillantással? – kérdezem csodálkozva, az alakját gyönyörűnek látom.

- A havonta történő dolgom megjött, van fájdalmam, de tűrhető, furcsa érzést érzek, ilyen öltözékbe te láthatsz. Nem tudom, mit tegyek, nőnek számítok, te férfinak. – válaszolja furcsa hangon.

A lány szaván elcsodálkozok, felajánlja magát, bámulom nagyon, ahogy előttem áll lengén, ahogyan az idomai kidomborítják a szoknyaruháját,- igen, hiába még tizenéves, már tökéletes alakkal rendelkezik, és a nőiessége, amiért megbámulja az akinek adták- ami fehér színű. Szavakkal nehéz elmondani, az érzést, végig mér, megfogja a kezemet, megtesszük azt a kis lépést a ház falához, ami merev, és ahhoz simul. A kezemet a derekához teszi, majd a szemembe néz, közeledni kezd felém, biztosan csókolni akar.

- Nem vagyok még annyi idős, amennyi te, nekem még várnom kell. – mondom.

- Nem számít! – válaszolja kis mosollyal, ami jól áll neki.

Az ajkunk éri egymást, várom, mit szeretne tovább tenni, így hagyom magam, a nyelve hirtelen elkezdi feltérképezni az enyémet, úgy teszi, mintha már tudna a szerelemről valamit. Különleges érzést kezdek érezni, mintha azt súgja, tedd meg, itt a lehetőség.

- Ha nem számít, hogyan tovább? – kérdezem.

A kezemet megfogja, a szénákhoz lépünk, kezd lassan leöltöztetni, együtt dőlünk a szénára, a hátamra fektet, majd az ölembe ül, megtámaszkodva, kezd felém hajolni.

- Csodásan nézel ki! Van vőlegényed, akivel házasságot fogsz kötni, ami fontos a nászéjszaka, és most itt vagy velem. – mondom boldogan.

Ha már ő kezdte, akkor belemegyek, csókolózásba kezdünk, akkor megadom neki a boldogságot. Még nem láttam olyan szép lányt, mint Agnes, az alakja tökéletes. Amit együtt teszünk, nem fogom elfelejteni, és ez lesz a mi kettőnk titka. Biztosan az a valami kényszeríti, amit minden hónapban megy át, nem számít mennyi éves vagyok.

-----