Napok múlása felváltja a hetek, ami megtörténhetett az első alkalomkor, megtörtént újra. 1981 nyarán, gyengéd volt, nem készültem fel rá, hirtelen történt. Elérkezik az 1983-as év, a munkámat végzem a női klubba ugyan úgy. Vannak jelentkezők, így örülök neki, még többen leszünk. Szombat van, éppen egy beavatási ceremóniáról érek haza.

- Szüleim! Felmegyek a szobámba, pihenek egy kicsit, viszek fel pár újságot, ma nincs találkám a szerelmemmel, így a kedvesem is tud pihenni. – mondom, kedves mosolyt megragyogtatva.

- Egyetlenem! Szerencsének mondható, rátaláltál egy fiúra, aki szeret, kedves veled. Bármilyen problémád van, szívesen segít! Akkor is, ha az női, a te szavaid szerint mondva. – válaszolja anya, örömmel az arcán.

- Igen anya, rájöttem! Hiába lány vagyok, ha megmondom a bánatomat, segít szívesen.

- Jól teszed! – mondja apa.

- Fellépek a szobámba, elviszem az egyik újságot.

- Rendben van! Itt a mai. – válaszolja anya, és át is adta.

Azt követően kezembe veszem az asztalról, és indulok.
Először a fürdőhelyiségbe lépek elvégezzem, ami fontos. Nem sokáig vagyok, majd belépek a szobámba, az ágy szélére leülök.

- Szombat van, nézzük mit ír a mai újság? Először a végét kezdem a sport oldalt.

De valami azt súgja, az elejétől kezdjem az olvasást, így az elejétől kezdem, a főcímeket olvasom, a szemem megakad egy különleges cikken, így olvasni kezdem. Ahogy olvasom, egy tragédiáról ír, ami éppen öt évvel ezelőtt történt meg.

A cikk olvasása után meg sem tudok szólalni, mert hatással volt rám a leírtak. Lehet a szüleim az újságot még nem olvasták, így leviszem, ők is megtudják, mi történt évekkel ezelőtt, most közlik.

- Ami Guineában történt, nem lehet elmenni szó nélkül, van hozzá fűzni valóm, hogyan történhetett meg? Annyi év után most írnak róla, a halottak zöme még gyerek. – mondom kedvetlenül.

Az újsággal le is megyek, a szüleim éppen a konyhában vannak, éppen megbeszélnek valamit. Anya látja rólam valami bánt.

- Lányom! Mi van veled? Mintha valami rosszat olvasnál. – kérdezi anya, érdeklődve.

- Igen anya, jól látod! A mai újságban olvastam egy tragédiáról, ami öt évvel ezelőtt történt meg, ha elolvassátok, érezni fogtok valamit. – válaszolom.

Apának át is adom, elveszi, addig anya mellé ülök.

- Ez tényleg szörnyű tragédia! A vezetőjűk is meg hallt, ahogy életét vesztette az is borzasztó lehetett. A legfiatalabb még csak két éves volt, a legidősebb nyolcvan körüli, ahogy írják, az anyja is ott volt.

- Én is elolvashatom? – kérdezi anya.

- Lehet nyugodtan! – válaszolja apa.

Anya is olvasni kezdi.

- Ez tényleg tragédia! Ahogy írják, nem tudják miért történhetett meg! Vajon a többiek, hogyan tudtak megmenekülni? Azt sem tudom elképzelni, vallási felekezetnek, hogyan lehet, fegyveres őrsége! – kérdezi anya, értetlenkedve.

- Nem tudom, hogyan lehetett ez! – válaszolja apa.

Azt követően a szüleimről látom, a csodálkozást, amit olvastak, nem tudják, mit is mondhassanak.

-----

Napok múltával arra az elhatározásra jutok, hogy a három barátnőmnek elviszem a cikket, a megbeszélésre. Legalább elolvassák, biztosan lesz véleményűk. Jó idő kezd lenni, így a találkozó a régi megszokott hely, a község szélén lévő rom.
El kezdődött a megbeszélés.

- A megszokott megbeszélés van, a mai azért különleges! Elmondhassam azt a hírt, amit olvastam az egyik újságba. Egy tragédiáról, ami öt évvel ezelőtt történt meg. Azért elhoztam az újságot. – mondom.

Az asztalra helyezem, majd Veronique kezdi olvasni.

- Olvasás után alig jutottam szóhoz, mert lennének válaszolásra lévő kérdések. Ahogy olvastam, a tragédia mellett nem lehet elmenni szó nélkül. – mondom ezzel tovább a mondanivalómat.

- Tényleg tragikus! A vezetője valami Jim Jones, az anyukáját is elvitte Guineába. A tragédia helyszínén sokan voltak, annak, nyomának is kéne lenni? Ezer embert átszállítani Amerikából, oda nem csak gépek kellettek, hanem sok pénz. Fizetni a fegyveres őröket. – válaszolja Veronique, de a hangjában érzékenységet érzek.

- Tényleg! Oda sok pénz kell, elkezdeni minél hamarabb a munkálatokat, vajon ki pénzelte a vezetőt. Megépíteni egy kis falút a dzsungel közepére, oda nagy terület is kell, hogy annyi embert befogadjon. – jegyzi meg Yvette.

Amikor Veronique elolvasta, a szemében könnyeket veszek észre.

- Sajnálom az áldozatokat! Hittek a vezetőjűkben, jó sorssal hitegették, megtanulták a gazdálkodást, vallási felekezetté vált! Felmerül mindenkiben, aki olvassa! Milyen vallási felekezet az, akiket fegyveres őrök őriznek. – mondja Veronique, szomorú arccal kifejezve a véleményét.

- Szerintem nem vallási felekezetnek kellene hívni az ilyet! Hanem másnak, mert a vallási felekezetben nincs fegyveres őrség. – válaszolom.

Azt követően a három lány arcán pillantok meg szomorúságot, az olvasottak meghatották.
Javaslattal fordulok.

- Az lenne a jó megoldás, egy másik időpontra hagynánk a megbeszélést, azért is! Ma nem tudnánk a feladatunkra gondolni.

A szavamat nem tudom tovább mondani.

- Jól mondod! Nem tudnánk figyelni, inkább pár nap múlva lenne jó, újra itt. – válaszolja Patrícia.

Egyetértek az ötlettel, majd indulunk is hazafelé, elérve a község első házát, találkozok a kedvesemmel.

- Sziasztok, lányok! Remélem megvolt a megbeszélés a romnál? Mit fogtok megvalósítani? – kérdezi érdeklődve.

A kedvesemet egy puszival köszöntöm.

- A mai megbeszélésen, nem volt döntés semmiről, mert a tragédiát beszéltük meg, ami egy újságban jelent meg. Lehet, hogy olvastad már! – mondom lehangoltan.

- Igen, olvastam! Guineában történt, szomorú tragédia, olvasás után el kellett gondolkozni pár dolgon. Remélem egy napon, megtudja mindenki, kik voltak ott, és miért tették azt, amit! – válaszolja a barátom, szintén lehangoltan.

Azt követően indulunk tovább.

- Ha már gyönyörű lányok között lehetek, biztosan hazafelé indultok, akkor ugye haza kísérhetlek titeket? – kérdezi Jérome, érdeklődve.

- Miért ne! – válaszolom.

A lányok arcán pillantok meg egy kis mosolyt, lehet, örülnek ennek, haza kísérhet minket.

Pár perccel később.

- Már csak mi vagyunk! – mondom.

- Adja a karját hölgyem! – válaszolja.

A karúnk összefonódik, úgy gyalogolunk tovább, nem sokára ismerős ház köszönt.

- Megérkeztünk! Itthon vagy. – mondja a barátom.

- Köszönöm, hogy haza kísértél! A szobámba írok pár sort a tragédiáról, olyan vélemény félét, hiszen, a legtöbbje még gyerek volt. – válaszolom.

- Jól teszed.

Azt követően én adok egy puszit az ajkára, majd viszonozza gyengéd csókkal. Léptem be a kapun, ő indul tovább.

-----

A szüleim itthon vannak, eszek pár falatot az ebédből, azután az újsággal indulok is fel.
Fél órával később.
A szobámba vagyok, írok pár sort, az olvasottakra. – mondom.

A szöveget újra kezdem olvasni.

Percekkel később.

- „ Hogyan is kezdjek bele? Amit olvastam, nem akarom elhinni, megtörténhetett öt évvel ezelőtt, egy embernek ilyen hatalma lehet? Ezer fő és vegyesen, ott nem szabadságban éltek, hanem fogolyként. Mindenkinek megvolt a maga feladata, sok pénz kellett ehhez, hogy tábort építhessenek. Éppen öt éve, hogy megtörtént, és most tették közre. Volt egy vallási felekezet, ahol a közösség tagjai, abban hittek, valahol egy távoli országban egymás mellett élhetnek, legyen az fekete bőrű, vagy fehér. Nekik is volt álmúk, hittek a vezetőbe, sok száz kiló méterre a hazájuktól, egy ígéret földet teremtsenek maguknak. Miért kellett fegyvereseket alkalmazni? Talán azért! Mást akartak elérni ezzel, azokat tudjuk, amit írnak, de azt nem, hogyan éltek. Több mint 900 személy lett áldozatul, ami történt, nem lehet szó nélkül hagyni, vajon a sok fegyveresekből lett túlélő? Biztosan minden este átélte a borzalmat! Remélem, elérkezik az a nap, amikor a világ megtudja a valódi okát, az áldozatok lelkéért vajon ki mond imát? Ártatlanok voltak mindenben, ott nem voltak szabadok. Remélem lesz olyan valaki, aki meg emlékezik az áldozatokról, tudja meg a világ mi történt 1978 novemberében. Drága ártatlanok! A halálotok nem volt hiába való, mert történnie kell valaminek! Az emberiség elgondolkozzon, mit is akar valójában önmagától. Talán lesz olyan történet, ami róluk szól, akik engedtek a vezetőjűknek és vérűk hullt, 900 ártatlan vér."

Arra gondolok ez elég lesz, sok mindent lehetne írni. Azt követően a papírra helyeztem a tollat, és indulok is a szőleimhez.

A szüleimmel sok mindenről beszélgettünk, így telnek a percek, elérkezett az idő az olvasáshoz, így elköszönök tőlük, indulok is fel a birodalmam felé. Először a mellékhelyiségbe, amit kell, azt elvégzem, inkább csak megmosakszok. Tíz percen belül már a szobámba vagyok, pizsamába öltözve.

- Az ágyamat elrendezem, hallgatok egy kis zenét, szép halkan, azután az ágyba fekszek. – mondom gondolatba.

Először bekapcsoltam a magnót, az OMD zenekar egyik kazettája van benne, így kezdem az ágyam elrendezni.

- Meg nézem, mit tudnék még írni! Ha nem jön szó, esetleg holnap reggel, írok valamit.

Az asztalhoz lépek, újra átolvassam, amit írtam, a fűzet, fedelét felhajtom, akkor veszem észre, a különleges dolgot.

- Ez vajon mi lehet? Nem így hagytam, talán egy üzenet? A szüleim nem írhatták, mert lent vannak. – mondom, csodálkozva

Olvasni kezdem.

- Isidore Dubois! Amit Jeanne D'Arcról tudsz, az nagyszerű dolog, kaptál egy különleges díjat, a becsületrendet. A munkádért csak gratulálni tudok, ezért köszönöm, hogy megemlékezel rólam. Rátaláltál az Oriflammere, csodálatos érzés számomra, amikor te örültél, én is! Segíthettem útadat, amit fent meghatároztak, mert ez a küldetésem. Segíthesselek téged, és a fenti világban megkaphassam azt a rangot, ami kitüntetés minden lélek számára. Ne feledd el! Az elkövetkező időben is segíteni foglak. Köszönök mindent.

Olvasás után különleges érzést kezdek érezni, mintha valaki az arcomra adna egy puszit. Az üzenet után egy aláírás félét pillantok meg, nem akarom elhinni, a hősnő neve az, így boldoggá teheti a napomat. Azt követően a füzetet a fiókomba helyezem, a villanyt lekapcsolom, az ágyamhoz lépek, majd ráülök, elhelyezkedek fekvő helyzetbe, nincs más hátra, mint a mai napra gondoljak.

-----

A történet utolsó oldala, remélem tetszett a történet, hiszen bárkivel megtörténhet, mert hiszem, valakiben ott van a francia nemzeti hősnő, lelkének egy darabja.

-----