A megkapott szobát elfoglalhatjuk a környék feltérképezése után, egy szobába hárman vagyunk, én Johanne, és Juliane. Már a zuhanyzáson is túl vagyok már, éppen a fürdőhelyiségből jövök ki, már átöltözve, pizsamába, amikor a két lány összenéz.

- Isidore! Mond, milyen a kísérő? Gondoltál-e már úgy rá, mint fiú? Az osztályban mindenkinek tetszik, lehet az iskolának is. – kérdezi Julianne, érdeklődve.

- De Julia! Gondolom csak az osztály tagjainak! Úgy kell rá gondolnom, mint barátra, és kísérőre. Én is kérdezhetném, ti mit gondoltok róla. – válaszolom, de kérdezek is.

- Isi! Jó kérdést tettél fel! Tényleg kedves fiú, remélem, összejössz tök az út végére. Ha megkedveled és megtetszik, a korkülönbség nem számit. – válaszolja Johanne, meglepődött arccal.

Másról kezdünk beszélni, Juliane szavából azt veszem ki, a felsősöknek tetszik, hiába kevés idő telt el. Inkább a munkámra kell gondolnom, akár két év múlva gondolhatok fiúbarátkozásra. Kezdtem alváshoz készülni, a két lány azért susmusolt, de nem foglalkozok vele.
Elérkezik a következő nap, mindenki reggel hat órakor kezd kelni, első vagyok, így hamar elfoglalhatom a fürdőhelyiséget. Arra gondoltam, hogy lezuhanyozok, így felfrissülhetek, a két lány is kezd ébredezni.

- Isidore, már fent vagy? Hány óra van? – kérdezi Johanne, ásítva egy kicsit.

- Hat óra öt perc, én a fürdőhelyiséget elfoglalom, amit még meglehet tenni, azt megtehetitek a toaletten. Azután amit lehet, azt megbeszélhetitek, nyugodtan. – válaszolom.

- Rendben van, a mellékhelyiségbe mennék, azután a fürdő szabad. – válaszolja Julia, ásítás közben.

A két lány indul, addig az ágyamat el tudom rendezni, nem sokáig vannak, a ruháimmal indulok is a helyiségbe.

- Nyugodtan mehetsz, addig az ágyat elrendezzük. – mondja Julia.

- Most már azt tehettek, amit akartok, folytathassátok az esti megvitatást. Julia! Neked tetszik Jérome. – mondtam.

- Honnan tudtad meg? Nem mondtam el! – válaszolja, döbbent arccal.

- Ki találtam, ha már kérdezősködsz felőle, így gondoltam, hogy tetszik. Még nem lehet mondani rá, hogy szerelmes vagy, mert együtt kell lenned vele, kis időt, hogy megismerd.

Tovább folytatjuk az utunkat a következő város Chinon felé, a célunk meglátogatni azt a helyet, ahol a királyi udvar székelt. Nem tudom, miért van így, néha előtörnek álmok, egy másik korban vagyok. Talán kapcsolatban van az úti céllal. A buszon mindenki a megszokott helyét foglalja el, én a kísérő mellett, aki az ablaknál ül.

- Aki hallja a nevét, az igent mondjon, a csomagok biztosan a buszon vannak? – mondja a kísérő Jérome.

A névsort a fiú kezdi mondani, percek múlva meg lesz, rögtön indul is.

- Kísérőtökként ugye megkérdezhetem, hogy érzitek magatokat, az első nap után? Én igen! Legalább az út során megismerhetem az osztályt.

Az után látom, hogy kezdi megkérdezni, arra gondoltam! Megkérdezek pár lányt, ők mit szólnak hozzá. A fiú nem sokára visszaül a helyére.

- Mond Isidore! Számodra milyen volt az első nap? Remélem készítettél pár képet, és jegyzetet is.

- Igen, jól érzem magam! Az út végén készítek egy közös képet, ugye benne leszel? Chinonba legalább meg nézzük a királyi udvart, ami maradt belőle. – válaszolom örömmel.

- Én is kíváncsi leszek arra! Tudjátok mi történt a királyi udvarba? – válaszolja, a kísérő.

- Én tudom! Vannak előtörő álmaim arról a korról, magam előtt látom azt, amikor Jeanne a király előtt van, bezárt ajtók mögött.

- Nekem is néha előjön egy álom, de valahol a lelkem mélyén az bánt, amikor Jeanne szeretné, hogy kimentség az Angoloktól, és VII. Károlyt megkéri. Sokszor azt kívánom, bárcsak engedte volna. – válaszolja bánatosan a kísérő.

Mit mondhassak neki.

-----

Délre értűnk Chinonba, először a vendéglátóhelyen fog ebédelni az osztály, tudják, hogy kik vagyunk. Az étkező asztalnál nincs sorrend, bárhová ülhetünk. Olyan helyre ülök, ahol egyszerre négy lány van, így én vagyok az ötödik. Hallgatózni kezdek, vajon mit beszélnek meg.

- Helyes fiú Jérome! Amit a névsorolvasásnál tett, elfogadnám barátnak, ha a lány szerelmes, a korkülönbség nem számit. – mondja Lisette.

- Lisette! Tudod, még tízen négy vagy, ő öt évvel idősebb, és, ha van barátnője? – válaszolja Florence.

- Szerintem még nincsen, mondta volna, helyes, és kedves, ha kettesben vagyunk, jó beszélgető társ. Ha elérkezik az idő, megkérdezem, esetleg a csók lehet-e köztűnk! – válaszolja Stephanie.

- Stephi! Hogyan csókolnád meg? Még nem tudod, hogyan kell!

- Florence! Először utána járnék, mit kell tudni a szerelemről, esetleg a csókról is. Ha minden jól megy, akkor egyedül lehetnék, és megtörténhetne! – válaszolja Stephanie, boldogan.

Amit hallok, nem akarom elhinni, úgy döntök, hallgatok tovább, mit beszélnek, az az érzésem, elkezdik a barátkozást, hirtelen Lisette rám néz.

- Isidore is itt van! Vajon beszélne az érdekünkbe, a kísérővel! Ismerkedni szeretnénk vele, hátha neki mondana pár szót!

- Szerintem is meglehetne kérni! Mellette ül az egész úton, hátha elmondja, nekünk ez is jó lenne! – válaszolja Florence.

Úgy döntök, megszólalok, körülöttem csak lányok ülnek.

- Véletlenül halottam a beszélgetéseteket, mellette ülök, kedves fiú, ha akarjátok, meg próbálhatom. Nem lehetne esetleg még három évet várni a fiúzásra? – válaszolom.

- Szerintünk most jött el az idő, hogy fiúkról beszélgessünk, mert a testűnk most kezd változni. Az is lehet! Így készít fel valamire. – válaszolja Stefi.

A lányokon látom, örülnek a hírnek, a fiúval beszélni fogok, hátha...
Meg ebédeltünk, tovább indulunk ahhoz a helyhez, ahol a királyi udvar van, ami megmaradt belőle. A várnál kísérő várja az osztályt, és indulunk vele tovább, elmondhassa, mit kell tudni. Valami arra késztet, egy másik helyiségbe lépjek.

- Azt sugallja valami, lépjek a terembe. – mondom gondolatba.

Körül nézek, nem figyelnek-e, így lépni tudok, mert a sor végén vagyok, így könnyű. Az ajtó nyitva van egy kicsit, beljebb nyomtam, hogy beférhessek. Nem akartam elhinni, amit láttam, látom az egészet, ami a király és Jeanne között van, amit a zárt ajtók mögött tesznek.
Valaki a nevemen szólít, így oda nézek, meglepetésemre az udvaros.

- Szia Isidore! Ugye te is látod azt, amit látni kell? Ami a beszélgetést illeti, azon az Orléansi találkozón! Késztetett valami jöjjek ide. – mondja a fiú.

- Igen, a beszélgetést látom, engem is késztet valami. Az is lehet! Mi nekünk kell megbeszélni a fontos dolgot, de vajon mit?

Közeledni kezd felém, hirtelen megváltozik minden, mert rajta, egy királyi ruhát pillantok meg, majd én is érzek valamit.

- Úgy látom, megváltozott a ruha! Ahogy tovább figyelem a többieket, még nem érzem, miért van ez így? – válaszolom.

- Azért! A két lélek találkozhasson, tovább beszéljük meg a fontosakat, amit nem mondhattunk tovább. Meg kell történnie annak, amit Jeanne tett az Orléansi csata előtt, a sors így írta meg. - mondja

- Vajon mit kell megbeszélni? Talán az érzéseinket! Még érintetlen voltam, még barátom sem volt. Vajon azért vagyunk itt, elmond az érzéseidet, amit akkor éreztél irántam. – válaszolom.

Amit kimondtam, nem tudom így lehet-e.

- Igen, azért vagyunk itt! Megbeszélhessük, amit meg kell.

Csodálkozva hallgatom Jéromet.

-----

Ugyan úgy történik, ahogy előtte láttam, ő ott áll ahol a királynak a helyén, a trón előtt, én pár lépésre tőle, a helyiség nem romos, látszanak a díszítések.

- Jeanne D' Arc! Királyként be kell vallanom, amit az országért teszel, azért nagyon csodállak. Fiatal lányként, bátorságod van, mert mit ér a kard és a harc, ha nincs bátor szív! Megteszed azt, amit férfinak kellene, harcolni az idegen katonák ellen.

Azt a pár lépést megteszem, a kardját előveszi, kezdi nyújtani felém.

- Ezt a királyi kardot adom neked, a bátorságodért, mert hittel harcolsz. Mondják! Ha megjelensz, félelmet nem ismerő bátorsággal harcolsz hazáért. A nép mellett cselekszel, az ellenség megfutamodik.

A kardot a kezembe veszem, nagyszerű élményben van részem.

- Királyi fenség! A kardot köszönöm, ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, a katonák a harcmezőn szívből harcolhassanak a hazáért. Az uralkodó, csak is Franciaországból kerülhet ki.

A szavaimon elcsodálkozok, hogyan mondhatok ilyet. Azt követően hátrébb lép a székhez, van egy láda, abból elővesz egy selyemszerű anyagot, kibontja, elcsodálkozok, mert az Oriflamme, az Aranyszínű királyi lobogó. Amelyet évszázadokkal ezelőtt készítették, az összetartozást jelképezte.

- Ezt is neked adom! A harcodban erőt adjon, és vezessen azon az úton, amit a hazádnak való szeretet ad, sok hozzád hasonló harcolhasson e zászló alatt. Neked adom, mert megérdemled. – mondja a király.

Azt követően valami különlegeset kezdek érezni, lépjek hozzá, és öleljem át. A testem minden porcikája ezt kívánja, nem szabadna megtenni, hiszen ő a király! Amikor ki mondom a gondolatomba, visszatért minden, a valóságba, az épület egy rom. Éppen egymással szembe vagyok az udvaros fiúval, valós ruhában

- Isidore! Nem csak szép vagy, hanem bátor is, ezen a helyen szeretnélek magamhoz ölelni, mert megtetszettél. Tudom, még fiatal vagy, de ha rád nézek minden pillanatban a nemzeti hősnő jut az eszembe, nem tudom miért! Elfogadsz barátodnak? – mondja a kísérő.

Amit mondott, a szavai megzavart, nem tudok választ adni, majd az arcomat a két keze közé fogja, közeledni kezd az ajkam felé. Hagyom, hogy megtehesse, az együtt eltöltött percekben, boldogság érzése fogott el.

Jérome csókja megbabonázott, mintha tudná, mit kell tenni, azt a gyengédséget a testemben érzem is.

- Az egész testemben, boldogság tölt el, ettől a csóktól főleg, furcsa helyzetben vagyok! Most kaptam először csókot, ami számomra boldogság. Amit tettünk, ezt titokba kell tartani. – mondom meglepetten.

- Be kell vallanom! Első látásra megtetszettél, nem tudom, hogy miért? Számomra is furcsa, amit tettem, én nem mondom el, bízz bennem. – válaszolja, egy kis mosolyt pillantok meg az arcán.

- Leszek a barátod, és bízom benned, ha már ezt a termet alkalmunk van megvizsgálni, külön az osztálytól. Vissza kellene menni, az is lehet, a túravezetésnek már vége. – mondtam.

- Rendben, menjünk vissza, azt mondom majd, eltévedtél, és a lovagteremben találtalak rád. – válaszolja.

Nem sokára el is hagyjuk a termet, szerencsénkre nem vesznek észre, hogy hiányoztunk, olyan terembe vannak, ahol be tudunk osonni, mint ha, hátul lettünk volna. Amit ígértem a lányoknak, így meg tudom kérdezni.

- Pár lány felőled kérdezősködött, hogy vajon melyiket választanád barátként? Lisette, Rebecca, Stephanie és Florence, ha kell! Megmutatom őket. – kérdezem érdeklődve.

- Tényleg! A név hallatán, és látva, nem lehet elfelejteni, mond meg nekik, alszom rá egyet a döntés miatt. Tudod, hogy megtetszettél, ha ez a választás, akkor legyen. – válaszolja.

- Már barátok vagyunk, a lányok meg akarnak ismerni, az is lehet, már elérte őket az az érzés, hogy fiú társat válasszanak. Mit fogsz tenni? – kérdezem érdeklődött arccal.

- Azt még nem tudom! Ha igen, neked mondom el elsőnek. – válaszolja.

Nem sokára a két kísérővel az osztály kezdi elhagyni a várat, a négy lány azért ránk pillant, a pillantásaiból azt veszem ki, azt üzenik, engem válassz. Az is lehet, mást is jelenthet. Azért képeket tudtam készíteni, és jegyzetet. A buszhoz kezdünk indulni, folytathassuk az utat, tovább.

-----