Lassan teltek a percek, teljes csendben. Ahogy egyre inkább kezdett visszaállni a korábbi izgalmaktól felgyorsult légzésem, úgy halványult el egyre csak ez a mámoros vonzalom is, valószínűleg mindkettőnké. Az ajkaimat összeszorítva figyeltem, ahogy körülbelül negyedórányi kézfogás után Minhyuk nagy lendülettel húzta el kezét, részben miattam izzadt tenyerét morcos tekintettel törölte nadrágjába, majd egy szót sem szólva vette elő fülhallgatóit, bekapcsolt egy hosszú lejátszási listát, szemeit lehunyva helyezkedett szundizáshoz. Akkor rendben…

Nem igazán tudtam elrejteni enyhe csalódottságomat, de igyekeztem úgy tűrni, mint amikor… Egy egyszerű hétköznapon csinálja ezt. Nem ritka ám, hogy egyik pillanatról a másikra úgy dönt, hogy levegőnek néz, így egyébként nem szokott már rosszul érinteni, csak… Kezdtem beleélni magam, hogy most kimutatja felém a szeretetét.

Üres gondolatokkal, mozdulatlanul az ülésbe süllyedve bámultam ki a fejemből. Ahogy csak így léteztem, akaratom ellenére is oldalra pillantottam, Minhyuk alvó arcára nézve pedig rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó ez a kis csönd. Legalább… Nem piszkálódott, egyébként is az agyamra ment volna. Valamivel próbáltam elütni az időt, így a mi sorunk mellett elhaladó stewardesstől vásároltam egy finom süteményt reggelire. Ráérősen fogyasztottam el, majd hosszas hezitálás után elfogadtam egy pohár pezsgőt is. Ahogy lassan belekortyoltam az alkoholos, drága italba, jólesően hunytam le szemeimet. Olyan mesés volt nem csinálni semmit, csak pihenni és belegondolni, hogy milyen gyönyörű hely felé tartunk éppen, ahol szintén ennyi lesz a „feladatunk”. Lazítani.

Minhyuk nagyon mélyen elszundított, így még sokáig nem élvezhettem a társaságát, addig előpakoltam a kézipoggyászomba csomagolt fényképezőgépemet. Mivel úgy gondoltam, a csodálatos óceán, az egész táj tökéletes alapanyag lesz a következő kiállításom néhány potenciális képének, elkezdtem szelektálni a gépem memóriájában tárolt ezernyi darabot. Meglehetősen sok időt vett igénybe, amíg a végére értem, elégedett mosolyra húztam ajkaimat. Jó munkát végeztem, sikerült annyi tárhelyet felszabadítani, hogy akár az utazás minden percét tudtam volna dokumentálni, ha akartam volna. Amikor ismét nem volt semmi teendőm, a rossz éjszakámnak köszönhetően el is kezdtek leragadni szemhéjaim. Mivel a párommal ellentétben én még mindig kicsit jobban ragaszkodtam hozzá a mosdóban történtek után, fejemet vállára hajtva adtam fel a küzdelmet az álmossággal szemben.

Az ülés sokkal kényelmetlenebbnek hatott hosszútávon, mint gondoltam volna, de a fáradtság miatt sikerült aludnom majdnem két órát is. Amikor legközelebb kinyitottam szemeimet, Minhyuk telefonjának képernyője tárult elém, éppen játszott a szokásos játékával. Beletelt néhány másodpercbe, amíg eljutott az agyamig, hogy nem lökött el magától, nem is zavarta, hogy vékony vállára támaszkodtam, ez pedig kicsit megmelengette a szívemet.

- Te ettél már valamit? – kérdeztem rá szükségleteire rögtön, bizonyára kicsit meglepődött, hogy ezzel kezdtem, amint felébredtem álmomból.

- Nem. Éhen halok. Azt vártam, hogy felkelj, úgyhogy most már… - mondta az utolsó szót elnyújtottan, miközben gyengéden nyomott el magától, az ülésben felemelkedve kémlelte a folyosót, közeledő légiutaskísérőket keresve.

- Oh, bocsi – sütöttem le a szemeimet egy pillanatra, majd hosszas fészkelődés után lejjebb csúszva tunyultam tovább, igyekeztem teljesen felébredni.

Ekkor még hét és fél óra volt hátra az utazásból, úgy éreztem, hogy lehetetlenség lesz kibírni. Főleg miután Minhyuk is annyira ellenséges lett velem. Vagyis… Csak olyan volt, mint általában szokott. Egy nagy sóhajjal vettem elő mobilomat, hogy valamivel teljen az idő, közben a mellettem ülő csámcsogását hallgattam fülemnél.

Félút. Ennyi órányi unatkozás után már egyre többet ellenkeztünk egymással, meg is állapodtunk, hogy addig nem is szólunk a másikhoz, amíg le nem tesszük a lábainkat az egzotikus sziget talaján. Duzzogva folytatta a zenehallgatást, én pedig csak néztem ki a fejemből. Hirtelen ötletem támadt, tekintve, hogy már egészen elzsibbadtak végtagjaim a végtelen ücsörgés miatt, és egyébként is esedékes volt a dolog, elindultam a mosdó felé, kicsit átmozgatva testemet ezzel a rövid sétával. Persze, láttam ám, hogy erre rögtön odakapta a fejét, amint felálltam… Hát, felesleges lenne tagadni, de tényleg görcsbe rándult a gyomrom, ahogy visszagondoltam, hogy mi is történt ebben az apró helyiségben. Kicsit elidőztem odabent, aztán vissza is sétáltam az ülésemhez, lábaimat keresztbe dobva foglalatoskodtam a telefonommal.

Szerencsére a repülőút hátralévő része érzetre sokkal hamarabb eltelt, amikor a gép ereszkedni kezdett a leszálláshoz, akkor gondoltam bele igazán, hogy mennyire elfáradtam a semmittevésben és az „időutazásban”. Hawaii-i idő szerint délután ötkor érkeztünk meg, valóságos megváltás volt elhagyni a járművet. Amint már a helyi reptér épülete felé haladtunk, nem tudtam visszafogni az izgatott mosolyomat, akkor is, ha most éppen „haragudtunk” egymásra. Lelkesen, nagy lendülettel siettem oda a csomagkiadó szalaghoz, meg is láttam a mi bőröndjeinket.

- Segíts már, na! – nevettem rá páromra, ahogy igyekeztem mindkettőnk poggyászát leemelni, tekintve, hogy Minhyuk semmi erőfeszítést nem tett.

Idegesített, nagyon is, hogy kimutatta mennyire nem akarózik neki, de én inkább igyekeztem pozitívan hozzáállni. Elvégre… Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, együtt, kettesben. Butaság lenne összeveszni, mint amikor otthon külön helyiségben alszunk. Csak egy nagy, bíztató mosollyal bólintottam neki, így végre megragadta saját bőröndjét, el is indultunk a kijárat felé. Természetesen tengernyi taxi várakozott utasaira, így el is foglaltunk egyet, az úti cél pedig a luxusszálloda volt, amit néhány hete már előre lefoglaltam.
Minden egyes megtett kilométerrel izgatottabb lettem, csillogó szemekkel bámultam ki az ablakon, gyönyörködtem az idegen városban. Amint leparkolt az autó a monumentális épület előtt, intéztük a pénzügyeket a sofőrrel, majd a csomagjainkkal együtt átléptük az üdülőközpont hatalmas kapuját. Bár én őszinte boldogsággal torpantam meg egy másodpercre, hogy teljes egészében átadjam magam a pillanatnak (vagyis a vakáció hivatalos kezdetének), addig félszemmel láttam Minhyuk kedvtelen arcát. Őszintén? Most az egyszer tényleg fogalmam sem volt, hogy mi lehet a rosszkedv oka, de úgy voltam vele, majd a szobánkban megtudakolom.

Nem is gondoltam bele, hogy mit fognak gondolni az emberek, megfogtam a párom kezét, úgy húztam magam után. A bejárat átlépése után nagy kinti medencék, napozóágyak, teraszok tárultak a szemeink elé, illetve a hotel üvegajtaja. Máris imádtam az egész helyet. Mivel egyébként állandóan beszédes barátom most nem volt a helyzet magaslatán, én léptem oda a recepcióspulthoz, elintéztem a bejelentkezést, néhány perc múlva a szobánkat nyitó kártyákkal a kezemben fordultam szembe a szöszivel, biccentettem neki. Már az előtér is elképesztően fényűző volt, így egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy még csupán a lépcsők is borzalmasan luxushatást keltettek. A mi lakosztályunk a negyedik emeleten helyezkedett el, hevesen dobogó szívvel nyitottam ki duplaszárnyú ajtaját. Én… Elámultam. A tágas, világos hálószobában egy fehér, baldachinos franciaágy, vele szemben két fotel dohányzóasztallal és minibárral, a falon síkképernyős tévé volt, a falmentén gardróbszekrény húzódott. Ha ez nem lett volna elég, mindezt még álomszerűbbé tette az óceánra nyíló kilátás a plafontól padlóig érő ablakoknak és a teraszunkra nyíló üvegajtónak köszönhetően. Ha csak belegondoltam, hogy mennyire jó lesz nekünk itt, már majdnem könnyek szöktek a szemeimbe… Reméltem, hogy most már látni fogok némi érzelmet Minhyuk-ah arcán is, kíváncsian figyeltem reakcióját. Szinte tátva maradt a szája. Nagyon aranyos volt.

- El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk – lélegeztem fel örömtelin mosolyogva, miután beljebb léptem egy lépést.

- Pont ezt akartam mondani – szólalt meg hosszú idő után először, amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a cipőiből, bőröndjét begurította a szekrény elé, elterült a brutál kényelmesnek tűnő ágyon, és akkorát nyújtózott, hogy valószínűleg ezzel minden porcikáját át tudta mozgatni.

Kicsit hezitáltam, hisz nem valaki békésen töltöttük az utóbbi órákat, de végül én is megszabadultam a papucsaimtól, szinte rávetettem magam a lustálkodóra, térdeimet csípője mellett támasztottam le, kezeimet feje mellett. Egyértelműen megilletődött, de állta tekintetemet.

- Elmondod, hogy mi a baj? Ha miattam van rossz kedved, akkor bocsánatot kérek – billentettem oldalra a fejemet kérdőn, szemeimmel végigfürkészve gyönyörű arcán. Fáradtnak tűnt.

- Csak nagyon hosszú volt az út. És… Elég kényelmetlen volt így, hogy már az elején megizzasztottál – szusszant fel lehunyt szemekkel, szavaira viszont muszáj volt elmosolyodnom.

- Menj zuhanyozni nyugodtan. Utána… - gondolkodtam el egy pillanatra – Lemehetünk az étterembe, megvacsorázunk, aztán nyugovóra térhetnénk, hogy holnap jól induljon a nap. Mit szólsz? – pislogtam rá nagyokat, válaszát várva.

- Rendben. De most már engedj – fogott rá derekamra, hogy ledönthessen maga mellé, majd egy szemtelen félmosollyal az arcán simította ki a hófehér ágyterítőt, el is indult a szobából nyíló fürdőszoba ajtaja felé. Mosolyogva ültem fel, onnan figyeltem, ahogy megtorpant.

- Na, milyen? – kuncogtam fel, mivel én már a foglaláskor láttam a képeken a meglepettségének az okát.

- Azta! A fürdőkád konkrétan egy jacuzzi is egyben? – kérdezte hitetlenkedve, majd el is kezdte kigombolni az ingjét.

- De van egy zuhanykabin is – somolyogtam magamban még mindig, miközben feltápászkodtam a matracról. Azt már most tudtam, hogy elképesztően jókat fogunk ezen az ágyon… Aludni.

Szavaimra már nem érkezett válasz, mivel becsukódott a helyiség ajtaja, de kihallatszott, hogy végül a másodjára említett lehetőséget vette igénybe a tisztálkodáshoz. Ennek kifejezetten örültem, mivel… Szerettem volna együtt kipróbálni a kádat, mondjuk holnap este. Amíg Minhyuk zuhanyozott, addig kipakoltam néhány fontos dolgot a bőröndjeinkből, például a töltőinket, alsóneműket, pár ruhadarabot is, fürdőnadrágokat. Amikor ezzel elkészültem, visszahuppantam az ágyra, az interneten pedig utánanéztem, hogy milyen éttermek vannak a földszinten, a szőke szépség éppen ekkor érkezett vissza a fürdőszobából. Az ajkaimat összeszorítva, diszkréten vezettem végig rajta szemeimet, csak egy fehér, szállodai köntöst viselt, karjaiban voltak a ma viselt ruhái.

- Gyorsan öltözz fel szivi, aztán eszünk egy finomat – mutattam felé a mobilom képernyőjét, amin egy igazi ételkülönlegesség volt látható. Hát… Én biztosan nem azért utaztam ennyit, hogy spóroljak az ennivalón…

- Hmm, már nagyon éhes vagyok – vigyorodott el ő is, miközben már elő is keresett a csomagjából egy tiszta, kék színű inget és egy térdnadrágot.

Ahogy sétáltunk a földszint felé, az egyre jobban lemenő nap miatt a hely esti fényárban úszott. Talán még csak ezekben a pillanatokban fogtam fel igazán, hogy tényleg itt vagyunk, egy ilyen neves, drága szállodában… Ez a felemelő érzés pedig csak még tovább erősödött, ahogy a hangulatos étteremben finomabbnál finomabb, különleges helyi ételeket, desszerteket kóstolhattunk. Az egészben mégis talán az volt a legjobb, hogy Minhyuk is sokkal kiegyensúlyozottabbá vált, ami egyet jelentett azzal, hogy be nem állt a szája. Szerintem… Bepótolta azt az időintervallumot, amíg önkéntes csendkirályt játszott egymagában. És most, ebben a környezetben idegesítőnek sem találtam.

Elég sok időt eltöltöttünk odalent, egy órácskára még a medence melletti asztalokhoz is kiültünk meginni egy-egy jeges limonádét, közben folytattuk a társalgást. Olyan kellemes, frissítő volt a koraesti levegő, szívesen maradtunk volna még, de egyetértettünk abban, hogy most már ez a hosszú nap győzedelmeskedett felettünk. Ráérősen sétáltunk fel a szobánkba, Minhyuk már nem szándékozott még egyszer megfürdeni, így amíg én neki láttam az esti rutinomnak, addig párom átöltözött pizsamájába, ami az alsónadrágjából és egy szürke pólóból állt. Én körülbelül húsz perc után tértem vissza, egymáshoz illő fehér rövidnadrágomban és pólómban. Minhyuk-ah éppen lehúzta az ágyterítőt, elnagyoltan összehajtotta, és betette a szekrény felsőpolcára. Mivel így már csak arra várt az a pihe-puha ágyikó, hogy ez a két fáradt utazó kipihenje magát benne, le is ültem a szélére az ablakfelőli oldalról.

- Kihyun-ah, hova gondolsz? – szólt rám haragosan partnerem, amire értetlenül kaptam hátra a fejem, hisz elképzelésem sem volt, hogy mi rosszat tettem. Jól ismertem már… Ez nem a játékosan sértődött hangja volt, hanem a komoly…

- Mi a baj? – kérdeztem rá kicsit félve, szemeimmel lekövettem, ahogy az ágyat megkerülve szembe állt velem.

- Én alszom erről az oldalról. Menj innen – kezdett el tolni engem a vállaimnál fogva.

- Nem értem miért kell így mondani – morgolódtam magamban, miközben egész egyszerűen átcsúsztam a túloldalra – Én kérek elnézést, amiért értelemszerűnek vettem, hogy ugyanúgy fogunk aludni, mint otthon – ráncoltam a szemöldökeimet, a fejemet szinte leejtettem a párnára, onnan néztem, ahogy berendezkedik a számára ideális oldalon.

- Hát, azt hittem egyértelmű. Azt akarom, hogy reggel, amikor kinyitom a szemeimet, az óceánt lássam meg először – lépkedett oda az ablakhoz, miközben valósággal ábrándos hangon beszélt – Ha azon az oldalon aludnék, akkor max csak téged láthatnálak meg, ami elég kiábrándító lenne – csóválta a fejét halk nevetés közben.

Egyszerűen nem tudtam lereagálni a bántó szavait. Persze, biztosan nem úgy értette, de… Most fizikailag és mentálisan is fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy bármit is mondjak, így csak hátat fordítottam, magamra húztam a takarót, és a szemeimet lecsukva igyekeztem minél hamarabb álomba szenderülni.

- Jó éjt! – törte meg a csupán pár másodperce tartó csendet Minhyuk, nyomott egy puszit a vállamra, majd érezhetően át is fordult a másik oldalára.

Nem éreztem azt, hogy megérdemli, hogy jó éjszakát kívánjak neki, így csak még kisebbre összehúztam magam. Az időeltolódás miatt is valószínűleg, nagyon hamar sikerült elaludnom, még álmodni sem álmodtam semmit, pont úgy szundítottam, mint akit leütöttek. Másnap reggel, amikor ébredezni kezdtem, szinte forgott velem a szoba. Hosszas szemdörzsölés után egy ásítást benyelve fordultam át a másik oldalamra. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ébren van-e, így egész egyszerűen felültem, a telefonomért nyúltam. Hmm… Pontban nyolc óra volt. Ahogy egy nyújtózkodással az ablakok felé fordítottam a fejem, tetőtől talpig libabőrös lettem. Így, nappali fényben még elképesztőbb volt a kilátás. Bár néhány perce azt sem tudtam, hogy hol vagyok, most sietve vettem elő a kamerámat és a hozzátartozó felszereléseket tartalmazó táskát. Halk léptekkel, lábujjhegyen siettem az ablakhoz, pár másodpercnyi beállítás után készítettem néhány képet a reggeli óceánról. Éppen próbáltam elkapni a pillanatot, ahogy egy madár elrepült a víz felett, amikor mocorgást hallottam a fekhelyünk felől, majd egy álmos hangot.

- Na, csak az lett a végzetem, hogy téged lássalak meg először – nevetett halkan, amire hátra sem pillantottam rá.

- Fogd be, most koncentrálok – válaszoltam neki olyan hangnemben, amilyenben érdemelte, de azért már egy kis mosoly játszott az ajkaim sarkában.

- Milyen gyönyörű a táj – lépett mögém, karjait derekam köré fonva vetett egy pillantást az éppen elkészült kép előnézetére. – Kis fotóművészem – kuncogott a fülembe, megpaskolva fenekemet, majd elindult feltételezhetően a fürdőszobába.

- És még van képe birtokos jelzőt használni a tegnapi után – morgolódtam magamban, de haragom egyébként már közel sem volt olyan komoly, mint az este.

Amíg én készítettem pár fotót a teraszról is, addig Minhyuk üdén, lenge rövidujjú ingben és térdnadrágban jött ki a fürdőből. Mivel már alig vártam, hogy reggelizzünk, utána pedig lemenjünk a partra, én is sietve készülődtem el, egy krémszínű inget és farmert választottam. Már éppen indulni akartunk az étterembe, amikor kopogtattak az ajtón. A szobaszervíz volt az, mivel felhozták nekünk a friss gyümölcsökből és palacsintából álló reggelinket. Így végül úgy döntöttünk, hogy a teraszon levegőzve, az álomszerű kilátásban gyönyörködve fogyasztottuk el a napindító ételünket.

Ezután utunk mégiscsak a földszint felé vezetett, mivel kávézni is szerettünk volna, az egyik legszebben kiépített, trópusi hangulatú medence partján volt egy bár, ahol kikértük a koffeinforrásunkat. Itt természetesen kinti asztalok is voltak, helyet foglaltunk az árnyékos részen, szavak nélkül kortyolgattuk az életmentő italokat, én csak úgy, bármiféle különösebb ok nélkül pillantottam körbe. Na jó, igazából fotogén helyszíneket kerestem szemeimmel. Meg is akadt a tekintetem egy ponton, a medence lépcsőjénél, amit különböző színes virágok és dekoratív csempék díszítettek. Ahogy ott elidőztem kicsit, éppen lesétált azon a bizonyos lépcsőn két férfi. Két igazán esztétikus férfi…