Maximilian és a katonái, Annabelle és Lolita távoztak a hajóról egy kis csónakon, amiben épphogy elfértek, Anatole maradt hátra Henriette-tel és Vincenttel az embereivel.
A kikötőben pezsgett az élet, kalmárok rakodtak ki-be, élénkre festett szajhák árulták testüket, gyerekek csopirtokba verődve lesték, hol tudnak egy pár garast keresni, vagy alamizsnáért könyörögni. A kocsmákból muzsika szállt ki, egyikben hatalmas kártyaparti zajlott. A levegőben halszag terjengett,keveredve az utcai árusok által kínált étel szagával. Egy-két kutya somfordált az utcán, lepottyanóért kutakodva.
Az egyik kadét leintett két lovaskocsit,ami elvitte őket a bíróhoz, ahol Max a gyűrűjét mutatva azonnali bebocsájtást kért. Csak négyen mentek  be: ő és Bertrand és a két nő.
Annabelle úgy érezte, mintha ezer éve lett volna itt utoljára, holott csak két hete sem volt az egész.
Inasok kísérték őket, riasztották addig a többi magas rangú tisztet is. Hamarosan megálltak egy előtérben, az inasok utasítására ott kellett várniuk. Annabelle idegesen állt meg az ablak előtt. Max fel-le sétált, Bertrand és Lolita halkan beszélgettek egy szófán ücsörögve. A hadnagy ábrázata egyre sötétebb és haragosabb lett, ahogy múlt az idő. A lány látta rajta idegességét, ami kezdte őt is aggasztani.
– Miért váratnak ilyen sokáig?
– Nem tudom, talán pont nem volt itt a ... – ekkor hirtelen kitárult az ajtó és az ajtónállók betessékelték őket.
A teremben a bírón kívül a még fél tucat főtisztviselő állt, néhány katona és egy ezredes.
Maximilian tisztelgett, majd meghallgatást kért, amit a bíró egy intéssel megadott. A hadnagy röviden elmesélte a történetet, a megmenekülést, a Félkarú kegyességét, hogy Henriette-nek egy haja szála sem görbült, és a csere feltételeit, hogy a kisasszonyt és a Márkit épségben visszahozzák annak fejében, hogy a Félkarú kap az elsüllyesztett Black Pearlel egyenértékű hajót.
A bíró és a többiek pisszenés nélkül végighallgatták, Annabelle úgy érezte Maximilian nagyon jól vázolta fel az eseményeket és létrejön a csere.
– Nos hadnagy, szépen előadta egy kalóz feltételeit, csakhogy mi másképp döntünk! – hangzott a bíró kárörvendő hangja, ezzel együtt a katonák a két lány köré gyűltek, elválasztva őket a hadnagytól és Bertrandtól. – Kémeink pontosan tudják, hol horgonyzott le a hajójuk, úgyhogy végleg pontot teszünk az ügy végére. Ebben a pillanatban siklik oda egy katonai hajónk, ugyanúgy kereskedelminek álcázva és süllyeszti el és küldi végleg halálba azt az átkozott kalózt. A hölgyek meg ezentúl élvezhetik a börtöncellák kényelmét.
– De hát rajta van az unokája és a Márki!  – döbbent le a hadnagy.
– Kémeink jelentették, hogy nincs rajta más, csak kalózok. Na meg sajnos néha áldozatokat kell hozni egy nemes ügy érdekében. Sajnálatos módon a Márki vagyona így a városra száll majd, Henriette után meg elnevezünk majd egy kolostort.
Annabelle a döbbenettől szóhoz sem jutott. Megragadták a katonák és kivezették őket a teremből. Bertrand utánuk akart rohanni, de sápadt Max azonnal elkapta a karját és visszarántotta, fejével intett, hogy értelmetlen lenne az ellenszegülés.
– Hadnagy elmehet, most kap egy kis szabadságot, hogy kipihenje a fáradalmait, majd megkapja kicsit később a parancsát is. Leléphetnek.
Max fejet hajtott, majd nem törődve még fájós lábával, sietős léptekkel elindult a katonai irodájába, ahol nem volt messze. Bertrand szinte futott utána.
– Most mi lesz?! – kérdezte levegő után kapkodva, ahogy próbált lépést tartani a hadnaggyal.
– Hát a terv változott, most azonnal az irodámba megyünk, van egy ötletem!